Esztergom és Vidéke, 1907

1907-10-31 / 84.szám

Halottak estéjére. Mi a halál? A gondolatnak egy nagy eszmekör szolgálatára szegődött valóság, ami mindenkit legközelebb erdekei és lényege: amiből lettél azzá válsz, mihelyt a földi élet mécse kialudt benned. A halál gondolatánál tépelődve mélyed el az ember. Tudja, hogy előbb utóbb bekövetkezik. Ismeri okait, jelenségeit, de, hogy mi következik valójában akkor, mikor az élet kialudt, az az emberek előtt mindenkor a töprengés, a kutatás tárgya. A töprengés tárgya nemcsak a most élők között, hanem az összesek előtt, akik csak éltek valaha a földtekén. S miért annyira a töprengés tárgya ?. Egyszerűen azért, mert tudatosan érezzük oly íöldi létünket, melyben értelmünket fejleszthetjük, érzelmeinket nemesíthetjük és akaratunk kivitelét foganatosithatjuk. Ez az élet jelensége. És ezzel szemben a halál egy távolabb eső bizonytalanság képe, ami az embert különböző feltevésekre utalja. Ezek között a legújabb : nincs anyag életjelenség nélkül és mig a parányok, tömecsek egymás mellé Találkozás. Ki hitté volna, hogy mi egyszer Még találkozunk valaha, Hogy újra felsir és felzokog A multak fájó panasza ? Hét év tünt el, hogy elbúcsúztunk . Megváltozott minden nagyon . . . Korlátlan kényúr lett fölöttem A csöndes néma fájdalom. S im összejött az utunk ismét, Fölszaggatjuk szivünk sebét, Elsugja a mult a jelennek A sok . . . sok bánatos regét . . . Kéz: kézben újra . . . Hét év után Oh valja meg, mit érez ? ... Ne sirjon édes ! Itt . . . itt, e lombok kedves árnyán, Itt jártunk együtt egykoron, Ránk hullott az édes verőfény, Madár dalolt a lombokon. Itt véstük e fa háncsa főié : T. K. és P. I. jegyesek, Szelid remények, boldog álmok Itt ringatták el szivemet: Hogy házunk körül virágos kert S galambdúc lesz az udvaron, Az ereszünkön fecske fészek És sziveinkben nyugalom, Hogy öröm, derű lesz az éltünk, Halál velünk igy végez . . . ... Ne sirjon édes! való sorakozásának tökélye adja meg az élet forrását, rendeltetését és becsértékét, addig egyúttal kizárja a halál, a megsemmisülés valóságát. Akármint legyen is, a bizonytalanságot nem oszlatja el és mindenkor előttünk marad a halál gondolatának félelmetesen nagyszerű eszméje. És ez a nagyszerű eszme, ki előtt sivár, rideg, ki előtt termékenyítő és meleg. Egyetlen egy volt az, aki a halál eszméjének becsértéket és becsértékben megnyugtató támpontot nyújtott. Ez Jézus volt. Jézus önönmagát az Isten egyszülött fiának és Atyja azonosítottjának vallván magát, a halált csak áthidalásnak tartja egy jövő életnek, amely a már letarolt élettel egy és ugyanaz, csak következményeivel, az örökélet kimondásával más és más, akként, amiként azt az ember földi életében előkészítette. Ennek alapjául a cselekedet minőségét és értékét állapítja meg, végelbirálásul egy, napot jelelve, melyen a legelső és legutolsó forum fog ítélkezni. Rettenetes, másfelől gyönyörű perspektívája a földöntúli életnek, az örökkévalóságnak akként, amiként És válnunk kellett. Jött magáért Egy, tagbaszakadt gazdag úr, Elvitték fényes kastélyházba S hajh, árva lett a trubadúr. Azóta mindenkit kerülve Igy, egyedül járok kelek, Virrasztok mély, lemondó gyásszal Egy romba dölt világ felett. Hány-vet a sorsnak zord szeszélye, Hitem, reményem odavan . . . A holnap árnyat hint a mára, Az életem bús, céltalan. Minden nap éj : siralmas, gyászos Mióta maga férjes . . . . . . Sirasson édes! Tuba Károly. Fenyeget a lelkiismeret. Irta: Drozdy Győző. Csinos, mutató, szelid, álmodozó aszszony volt Lenkeyné. Szerette az urát őszintén és tisztán: amint ez egyáltalán nem divat. Lerikey már divatosabb ember volt. Halálosan szeretett egy színésznőt; Éjjelezett, pezsgőzött és lumpolt az asszony-lánnyal. És nem is tagadta ezt a viszonyát felesége előtt. Ha szólt valamit az asszony, hogy igyugy: nem jobb lenne, ha megmaradna a a tisztesség utján, jaj volt. — Koldus voltál, mikor elvettelek. Itt beleültél a boldogságba. Meg van, amit egyfelől félelmetességében, másfelől vigasztalásában látja, hiszi azt, hogy aszerint éljen, küzdjön az ember, hogy tetteinek boldogító jutalma legyen. Az életben elkövetett tett annak becsétől függ és ezen érték mérlegeli nagyságát vagy törpeségét, fényét vagy árnyát, magasztosságát vagy alávalóságát. És a tett emléke él. Él közöttünk, mig embert hordoz a földteke. És ezen emléknek áldozunk a holnapi estén, midőn a sirok között vándorolva keressük fel azokat, kik egykor úgy, mint mi most töprengtek a halál mivoltában. Ez a töprengés, ez a gondolat kegyeletre vezet azok iránt, kik a mi vérünkből valók voltak, kik életükkel a társadalomnak, a nemzetnek éltek és akikre meghatottsággal emlékezünk vissza abban a reményben, hogy viszontlátjuk egymást. Bolyongok a sírhantok között. Kigyúltak a mécsek. Itt-ott nevető, amott elmélkedő, más helyütt imádkozó csoportok adják szinét a halottak birodalmának. A fa mindegyre hullatja megsárgult lombját. Zenekiséretül megszólamlanak a harangok. Egy pillanat! Öntudatra szemed-szád óhajt. S még talán bajod, ha én szórakozom azzal a kisasszonnyal. Nem engedem magam dirigálni. Az asszony halgatott. Árva lány volt, mikor Lenkey elvette. Gyermeke nincs. És tényleg, talán csakugyan oly jól gondját viseli neki férje. Halálosan szerette férjét Lenkeyné. Szegény, nem volt valami okos asszony és egy éjjel, mikor a rémek szoktak jönni : nagyot gondolt. — Félre állok az uram útjából. Hadd szeresse a leányt. És felöltözött Lenkeyné. Fekete ruhát vett magára. Felrakta aranyait: csak ugy csillogott. Aztán leült: irt egy levelet. Be se ragasztotta. A tükör elé állt. A könynyei hultak és csúnya volt. — Ej, nem kár értem. — Gondolta és eloltotta a lámpát. Elment. Be, a fekete, rémes éjbe. Gazos, poros utakon ment, ment. Zörgött alatta a késő október éjszakában az avar. Mint egy zöldpikkelyes óriáskígyó nyújtózott végig a tájon a Duna. Kertek és nyaralók voltak mellette. Egybe-egybe még világított a kertészek mécse. De a legtöbb fekete volt. És a kutyák se ugattak. A középen, közel a Dunához állt Lenkeyék nyaralója. Hej, itt töltötte mézesébred az ember s mellét verve önkénytelen hitvallásra nyílik meg ajka, imádságul rebegvén el e két szót: hiszem az örök életet. Hiszem az örök életet, mert az nemcsak vigaszt nyújt, hanem reményt is egy jobb, kedvesebb, boldogabb életre. Az a feltámadás. És e feltámadás reményében látogatom meg a földről elköltözöttek sirhalmait, kiket a halál már megmentett az azon fölött való töprengéstől, elmélkedéstől és tudományos kutatástól : vájjon ki és mi ő ? Összekötő hidja-e az életnek az élettel, avagy pedig teljes megsemmisülés. Bertalan Vince. Az igazi szocializmus. ii. A világverseny nyomása alatt a földmüvelés is mindinkább kénytelen igénybe venni az öntudatos technológia alkalmazását s az ezzel járó befektetések, a vizszabályozások, a talaj javítások mind nagyobb és nagyobb forgó tőkét igényelnek. Az el nem adósodott nagybirtok e követelményeknek —, olykor erős küzdelemmel bár — megfelelni képes. A kisbirtokos, ki maga munkálja földjét, ki annak heteit az asszony. Szomorú reminiszcenciák vették üldözőbe. És már nem is sirt. Tán elfeledett már mindent. Odamegy a palánkhoz. Benéz. Ott üli a verendán Lenkey, a férje és ölében a színésznő. Előttük pezsgő *és fickándozó lángú gyertya. — Isten veled, Lenkey. És megfordult az asszony. Nyaralójuk előtt volt a fürdő. Lassan, óvatosan végigcammogott a gyalogjárón, egész a fürdő túlsó feléig. Vemhes folyással rohant a Duna. Sárga tajtékot túrtak ki a magas hullámhegyek a tutajok mellé. Zavaros volt a viz és hűvös szellők száltak róla. Az asszony mégegyszer benézett a kertbe és minden gondolkozás nélkül a vízbe vetette magát. Elnyelték hamar a hullámok s az ár ragadta, mint az őserdei ragadozó zsákmányát. Néhányat rántott magán, aztán végleg elbukott. Egy öt perc múlva vetette fel ismét az ár. Lenkey és a részeg színésznő összeborzadt a loccsanásra. — Mi az? Kiált a hisztériás leány. — Mindenesetre vizbe vetette magát valaki. Gyerünk, hátha segíthetünk még. És valami ösztön, ami még a legnagyobb gyilkosok idegzetén is végigfut, vonta őket menteni, menteni.