Esztergom és Vidéke, 1907

1907-07-04 / 51.szám

Nyári tüzek. Esztergom, jul. 2. Törvényeink, törvényhatósági és községi szabályrendeleteink minden időre előírják azokat az óvintézkedéseket, melyeket a tűzvész keletkezhetésének elhárítására megtenni, kinek-kinek polgári kötelessége. A tüzrendőri törvényeket és törvényerejű rendelkezéseket végrehajtani, minden időben egyenlő' kötelesség. De nemcsak kötelesség a közjó okából, de észszerüség az egyén szempontjából, mert hisz sajnosán tapasztaljuk, hogy milliókra megy évente az a kár, az a nemzeti vagyon pusztulás, mely a legtöbb esetben, a gondatlanságnak áldozata, mely jómódú polgárokat, gazdákat juttat rövid percek alatt a tönk szélére, koldusbotra. Különösen kell, hogy kötelessége legyen mindenkinek jelenleg, midőn a nyári hőség beköszöntött, midőn a napnak perzselő sugarai izzé, porrá száritanak mindent. A megelőző intézkedés előírja, hogy házainkat mászó és tetőlétrával lássuk el és az első segély megadására, vizet tartsunk kész&z idény hősnője. Az öreg Torday báró fáradtan, porosan ért haza szállására. Délután érkezett a fürdőbe, ahol már jó pár esztendeje tölti el a nyarat és egy szuszra bejárta az egész helységet. Legényember volt az öreg, de nem ellensége a gyönge nemnek. Nem is ezért nem házasodott. Volt neki egy huga, akivel nagyon szerették egymást. 10—15 évvel volt fiatalabb nála és egész kis leány akkor, mikor özvegy édes anyjuk meghalt. Az akkor már házasulandó Tordai báró (ki jegyben járt, egy szegény, zsidó leánnyal) magához vevé kis nővérét és elhatározta, hogy addig nem nősül, mig ezt az 5 éves kis leányt fel nem nevelte. Mikor aztán felnevelte, látta, hogy már fehér szálak vegyültek a feketék közé a fején és mást gondolt: nem fog ő megházasodni soha. Huga, ki végtelenül szerette bátyját, pár évre rá meghalt. Menyasszonyát is elvitték azalatt. Ez végleg elszakította a bárót az élettől. Szakított régi, kedves társaságával és elvonultan éldegélt. Lefeküdt. Fáradt volt, de a szemére nem jött álom. Gondolatai a testvéréhez vitték, akit olyan nagyon szeretett, mintha létben. Ezeket a szabályokat betar tani minden háztulajdonosnak kötelessége, de különösen az alacsony, náddal, szalmával, könnyen gyúlékony anyagokkal fedett házak tulajdonosainak, mert a legtöbb tüzeset azoknál szokott előfordulni, aminek megvan a maga természetes oka, magyarázata. A nagy, a szorgos munka ideje rendesen egybe szokott esni a hőséggel. A munkás nép kora reggel, hajnalban távozik hazulról, hogy fokozott munkával keresse meg betévő falatját a télre. Gyerek a munkánál nem kell. Azzal bíbelődni nincs a munkásnak ideje, s igy ellátja azt a szükséges eleséggel, rázárja az ajtót és Isten gondjaira bizza. Ámde a gyerek kíváncsi, csintalan és pajkos. Unalmában kikutatja a ház minden zegét zugát és szinte biztosra vehető, hogy ami legelőször a kezeügyébe akad, a gyújtói a. Az apraja próbaképen, a nagyja játékból gyújtja meg, melyből elég egy félrepattant szikra, hogy tüzet fogjon, melynek lángjai mire kicsapnak, rendesen késő a segítség. A ház leég, mi benne volt porrá izik, s nem egyszer, mire a szülő fáradnem is a testvére lett volna . . . Erős, zokogó sirás verte fel álmodozásából. Már dühös lett, hogy itt sincs nyugalma, mikor egyet gondolt és a falhoz tette a fülét. Figyelt. — Ne sirj, kicsike Lilikém, ne zokogj. Szegény, jó, édes apánk, ha tudná. .. —- Bocsás meg, Jolán, hogy szomorítlak, de nem birom tovább, elszököm innen. Nem láttad, ma is, hogy ellökött anyától ? És milyen vadul nézett rám. Te Jolán, én attól a csillogó szemű embertől ugy félek. Milyen jó is volt, amig élt a mi drága, jó apánk: boldogok voltunk. Akkor még anya is szeretett bennünket, most már csak ezt az utálatos embert szereti. Te, Jolán, én ugy félek itten. Itt valami borzasztó fog történni. Érzem. Szegény anyát sajnálom csak: holnap már elmegy innen Pestre azzal az emberrel, — megesküdni. . . Én úgy féltem anyánkat. . . Lám, most meg te sírsz. Ne sirj, Jolus, hiszen tudod, hogy mit mondott tegnap a doktor bácsi. Neked nem szabad izgatnod magadat; te beteg vagy. Ne sírj Jolus. — Egyszerre csend lett s utána mély, parancsoló férfihang hallattszott át a báróhoz. — Ne bőgjetek ti is mindig, mintha temetnétek valakit! — Pedig ezek, szegények csakugyan temetnek valamit, — gon , tan tér haza, rémülve látja meszsziről az égbe meredő, füstös, csupasz kéményeket, s benn a lakásban nincs mire lehajtsa fejét, és szerencse, ha Isten irgalmából csodálatos módon megmenekült az a cseppség, mely oka mindennek. A bajon segíteni természetesen legalaposabban ugy lehetne, ha volna valamelyes közintézmény, gyermekotthon, melynek feladata lenne a nagy munkaidőben gondoskodni a gyermekekről, hogy azok felügyelet, gondozás alatt legyenek. Lehet, hogy a rohamos léptekkel haladó térhódításai a szociális eszméknek, megfogják majdan teremteni az időközi gyermekotthonokat, addig is azonban, mig azok létesülni fognak, nem tudjuk eléggé munkás népünk figyelmét a saját érdekében is felhívni arra, hogy munkába menet, házaikat, otthonukat őrizetlenül ne hagyják és hogy kiváló gondot fordítsanak arra, miszerint a gyujtószer a gyermek kezébe ne juthasson. Rejtsenek el minden gyufaszálat, minden gyúlékony anyagot jól, s akkor nyugodtan távozhatnak munkába. Nem fog sem az ő, sem mások jószágában kár esni. —n. dolta magában a báró, — az édes anyjukat temetik élve. Sokáig hallatszott még át az elfojtott zokogás, de lassan elült és csend lett. Az öreg báró azok közé tartozott, akiknek idegei nem" birják a csendet. A nyugalom, a zajtalanság a végletekig megfeszítik őket és nem engedik megpihenni. Sokáig hevert álmatlanul a párnán, mig ugy reggel felé elaludt anélkül, hogy ki tudta volna találni, hogy kik lehetnek azok, akikről ő még ma tudomást nem szerzett. Reggel korán talpon volt már. Legelső utja a száló tulajdonosához vitt. — Tavaly itt volt már ez az asszony, — kapta válaszul kérdezősködésére, — de akkor máskép, mint most: talpig feketében. Kerülte az embereket. A férjét gyászolta, aki négy kicsike leánnyal itt hagyta őt. Azt mondták róla, hogy nagyon szerette az urát és hogy vigasztalanul vágyik utánna. Szegény kis lányai alig tudták megvigasztalni szomorú, édes anyjukat. És most, egy évvel utóbb,. felcsipett magának valahol Pesten egy fiatal embert. Lehet valami 30 éves, fess, erőteljes, barna férfiú. Holnapután lesz véle az eljegyzése. — Hogy hívják azt a nőt ? — Nemáth Sándor volt az első férjének a neve. — Nemáth Sándorné ? Ez a név ismeSzinbáz. Mult számunkban helyszűke miatt csonka maradt a beszámolónk. Amit akkor irtunk, ma már nem volna aktuális, azért csak röviden egészítjük ki. A mult hét keddjén a Harang-ot adták, Dérivel a főszerepben, a rendesnél is kisebb közönség előtt, melyet a gyönge darab nagyon hidegen hagyott. Szerdán az Arany kakas ment zsúfolt ház előtt, mely hatalmas tapsokkal és állandó derültséggel honorálta a , jutalmazottnak, Bátori-nak pompás alakítását. Csütörtökön Holéczi jutalomjátékául az Asszony került szinre nem olyan látogatottság mellett, mit a kiváló művésznő megérdemlett volna. Az elején lapos, terjengős darabnak lelke volt Holéczi, ki különösen a szinmű végén tökéletes játékával kiváló alakítást adott. Pénteken Scherlok Höhnest ismételték, szombaton Gyárfás jutalom játéka volt a Koldus gróf címszerepében. Őt és Tordait fölösleges dicsérnünk. Kiemeljük azonban Szalkay direktor pompás Slippeljét és Ráthotiyit, ki nagytetszést aratott kupléjával. A vasárnapi és hétfői est csillaga Hidi Irén volt. Több, mint egy hete nem láttuk a színpadon s a közönség, mely vasárnap ugy megtöltötte a nézőteret, mint még soha, tüntető tapsokkal fogadta. A csibészkirály címszerepében lépett föl s ebben a Fedák testére szabott primadonna szerepben megmutatta, hogy igazi szubrett, akire egy operettnek szüksége van. Szubrett, aki abban különbözik a Jászaiktól és Márkus Emmáktól, hogy nem változik rős nekem, — szólt a báró, — milyen nő az ? — Fekete hajú és tüzesen mély a szeme. Igazi szép asszony. — Talán csak nem az lenne ? ! Eh, az lehetetlen: Eliz már meghalt. Ő nem lehet az, — gondolta magában a báró. — De Nemáth Sándorné: a név is, a leirás is ráillik. Megremegett a gondolatra is. Hátha. Nekem látnom kell ezt az asszonyt. Ma este utaznak Pestre. Még van idője reá. Amit az öreg Torday feltesz magában, annak teljesülnie kell. Felment a szép aszszony lakására. Bejelentette magát: „egy öreg úr szeretne beszélni őnagyságával." Mihelyt belépett, megismerte: Eliz volt. Olyan szép és olyan csábító, mint 20 évvel ezelőtt. A szép asszony is felismerte a bárót. — Ákos, ön az ?! — És felugrott, eléje ment. Kézen fogta. Leültette. Beszélni kezdett az ő fesztelen, csacsogó modorával, az időről, a kutyákról, a lóversenyről. De a báró félbeszakította: — Ne ezekről beszéljünk ma, Eliz. Nem ezért jöttem. Emlékezik-e még 20 évvel ezelőttre ? Mikor menyasszonya voltam ? Óh hogy ne. Mikor én, a szegény, zsidóleány menyasszonya voltam a dúsgazdag Torday bá-