Esztergom és Vidéke, 1907

1907-02-02 / 10.szám

Szociális kérdés. Havas világ járja. Siklik a szánkó* Örül a gyermek s mig pajzán kedvvel játszik, félve lép az Öregje az utcára, nehogy a sikamlós uton elterülve, lábát törje. Oly szép vagy tél! Persze kinek kinek 'és nem mindenkinek. Mert biz az, ki hideg szobában kénytelen dideregni, annak a tél nem poézis, hanem kegyetlen nyomorforrás. A tüzelő anyaggal birónak nem az, mert ha van mit tüzelni, van.mit aprítani valója is annak az eleven életgépezetnek, amit gyomornak hívnak. A gyomor! Nagy hatalmat képvisel az a társadalomban ! És kielégítése a világ legeffemerebb sociális problémája, hogy megfejthető legyen, miként történjék az a legolcsóbban és mégis kielégítően. Előttem nem az a kérdés, kinek és minő befolyása legyen a nemzet kormányzatában ; nem az a kérdés, hogy a zsebet pusztító őrületes divatnak hódolása miért, miért nem társadalmi szükség; sem az, hogy a szórakozás ezernyi variátiójában van-e jogosultságom, vagy nincs; sőt az sem, vájjon mi és A kétfilléres meséje, „Nini!" kiabáltak össze-vissza, az arany és ezüst koronások, a láda fenekére rejtett zacskóban — „egy rongyos, kopott koldus jutott közénk ! Egy semmi ! Mit akar köztünk ? Hogy mert ide furakodni ez a közönséges fickó ? Ez a rozsdás két filléres. Közénk. Akik mindnyájan nemesek vagyunk. Ez a paraszt! Fuj ! hogy érzik rajta a penész szag!" Csengtek-pengtek amint mindegyik távol húzódott tőle. Akik meg nem mozdulhattak odább, háttal fordultak hozzá. A kétfilléres szégyenletében egészen kivörösödött. Lehet, hogy a nagy tolakodás is okozta ezt. Durván taszigálták a zacskó csücskébe. Egészen le, le. Aztán távolról néztek rá, kicsinylő pillantásokkal. Célzásokat tettek kopott köntösére, vörös kezeire s lesült arcára. De mikor származását kezdték ócsárolni, erős nikkel hangon — amelyre mindnyájan elhallgattak — igy szólt hozzájuk : „Ugyan, ugyan ! Ti gőgös nemesek. A hogy nevezitek magatokat. Miért e nagy lárma, zaj ? Mire vagytok oly büszkék. Fényetekre ? Csengő hangotokra ? Szármamennyi külömbség van köztem és embertársaim közt, hanem az, miként volna lehetséges az, hogy minden ember mások megkárosítása nélkül, sőt haszon mellett betudná szerezni mindazt, amit a józan élet követel a gyomor révén. Ez a szociális kérdés, melynek megoldása immár tarthatatlan. Rengeteg pénz van s meg sincs! Ez a mondás ugyan ellentét, de csak látszólag. Mert ki ne érezné azt, hogy minő pénzhiányban szenvedünk, mikor arról van szó, hogy kielégítően táplálkozzunk. De hát hol az a rengeteg pénz? Hol volna egyebütt, mint közöttünk ? Csakhogy érték nélkül ahhoz képest mit táplálkozásunkra be akarunk szerezni. Sajátságos, másrészt jellemző, hogy azok, kiknek a társadalom kielégítését célzó hatalom kezükben van ; vagy azok, akik nagy hű-hóval a társadalomban való tényezői, tehát egyéni jogosságot hirdetnek, keresnek, másodrendű kérdéssel tekintik annak a miként való megoldását, hogy lehetne lehetővé tenni az olcsó megélhetést ? Mindnyája arra utazik, hogy lehetne minél kevesebbet dolgozni s többet szórakozni s minél több pénzt zástokra? Hát én talán nem annak a „föld anyának" szülötte vagyok, aki titeket is szült?! Hogy nem vagyok nemes? Mit tesz az. Rendeltetésem azért nemesebb, mint a tiétek. Hogy mikép ? . . . Hát mondjátok ! segítetek ti egy szegényt valaha egy falat kenyérhez ? Ugy-e nem ? Lássátok én igen. Nem is egyszer. Számtalanszor. Én egy másik hozzám hasonlóval, már egy darab kenyeret jelentek az éhező kezében. Harmadmagammal sót kap értem a szegény özvegy levese Ízesítésére. Hát ti mit tesztek ? Ragyogtok. A szegényt nem szeretitek. Csak a hozzátok hasonlók közt érzitek jól magatokat. Én és pajtásaim sok könnyet letörültünk már. Négyünkért kap a hajléktalan éjjeli szállást, hol didergő tagjait felmelegítheti. Kap értük eledelt, amely megmenti — esetleg — az éhenhalástól. Ti azonban nagyon nagy értéket képviseltek, énhozzám arányítva. Azt elismerem. De az még nem ok arra, hogy orrotokat fintorgassátok. Ti sárgák különösen . . . Pedig hej mennyi átok hangzott el és köny folyt már miat tatok. Aki titeket bir, minden kívánságát kielégitheti. De hűtlenek vagytok nagyon. Ha nem tud veletek bánni, kárhozata lesztek. Csábit hangotok zenéje. Csábit a formátok, fényetek. Gazdaggá teszitek a már amúgy is gazdagokat. Szegényt nem boldogittok. S ha egyitek egy szegény keösszeharácsolni. Nem.mondom, hogy nem jogosan, elvégre levonva a levonandókat, ez is gyomor kérdés. De egynek sem jut eszébe oly irányban működni és minden befolyással oda hatni, hogy az immár a maga borzalmaiban előttünk álló élelemdrágaság bármi úton-módon megszűnjék. Igaz, a csökkenést sokan megéreznék, de korántsem oly arányban, mint a folyton emelkedő drágaság miatt a tömeg, melynek már a lóhús is delikatesz kezd lenni. És kik éreznék meg a csökkenést, talán a termelők ? Legkevésbbé sem, hanem igen azok, kik a náluk öszszegyülemlett pénzt a tömeg kizsákmányolására használják: az aranyborjú imádói. Azt mondják az állam is egyik okozója a társadalom gyornorbeli nyomorúságának. Hát ez is igaz, mert a nyomor mellett óriási terheket rak az adózók vállaira. De ki ez az állam ? Ki volna más, mint mi magunk, s igy a terhet magunknak köszönhetjük. És nem lehetne ezen segíteni ? Nem lehetne kiegyenlíteni? 0 dehogy nem, csak akarni kell. Akarni oly ellenállhatatlan mozgalommal, melynek célja az volna: hogy a tőzsde szorosan az álzébe jut, siet hozzám hasonlókra fölváltani. Csak aztán veszi hasznukat. S bármily tisztességes uton került is hozzá, félve mutogatja,- mert hátha ráfogják, hogy lopta. S bezárják. Velünk már máskép áll a dolog. Dédelgetve vagyunk, ameddig ki nem adnak. A szegény tízszer is megnézi, miért cseréljen el bennünket. Sokat utazunk. Kopott ruhánk dacára. Sokat tapasztalunk. Szegénynél, gazdagnál egyaránt. Mig ti ? Egész életetekben vasszekrényekbe zárva raboskodtok, vagy valamely fösvény zacskójában szoroskodtok. Csak akkor kerültök elő, ha holmi eladó és drágán megvehető erényről van SZ.Ó . . . akkor aztán gurultok, ragyogástok elveszi az áldozat eszét, s a vége rendesen átok és könnyek. Erre vagytok hát büszkék ? Ti keritok ! Ti csábítók! Azért húzódtok ugy félre ? Csak húzódjatok. Nem cserélek veletek. Sokat próbáltam. Sok földet bejártam, de csak áldásban volt részem. Erre büszke vagyok. S hogy meggyőzzelek

#

titeket arról, hogy nem holmi szájhőssel van dolgotok s hogy nem barátságtokat akarom hajhászni, ha akarjátok, elmondom röviden életem folyását. Nem vagytok kénytelenek közelembe jönni, ha kellemetlen a szagom. A tüdőm hála Isten elég erős még. Majd hangosan beszélek. No mi lesz ? I Beszéljek ! ?" lam érdekeit védő s minden egyéb melléktekintetek nélkül tisztességes haszon korlátai között élő intézménnyé válna; hogy a tömeg által nélkülözött élelmi szerek kivitele korlátoztassék s végezetül hogy a fogyasztási adó egyszer s mindenkorra kiküszöböltetnék az adónemek közül, kivéve a pálinkát, amelyre érthető okokból a legnagyobb adó volna kivetendő, vagy legalább is annyi, amennyi az élelmi szerek összes fogyasztási adója. Ez volna a szociális kérdésnek igazi megoldása, mert elvégre is nem az a nyomor, hogy nem utazhatik, nem láthat mindent, nem szórakozhatik mindenben az ember stb. stb. hanem az, hogy nincs mit enni és ami van is, rettenetesen drága s nem tudja beszerezni, hogy magát és hozzátartozóit a józan értelemben véve kielégítse. Bertalan Vince. Felhívás állatvédelmi egyesület alakítására. Mindenki meg van győződve, hogy az állatvédelem, illetve a madárvédelem ugy erkölcsi, mint közgazda„ Érdekes blatt!" nyafogja egy husz koronás arany a szomszédjának fülébe — „hallgassuk meg hát ezt a világutazó rongyost." Monokliját szemére teszi s végig néz a tömegen. „Uraim és hölgyeim" — szól hozzájuk . . . „egyéb mulatság hiján azt hiszem meghallgathatjuk azt a . . . hogy is mondjákot. Legalább később lesz min nevetnünk." „Halljuk! halljuk! Tessék kissé félre állani az útból!" kiabálnak rá egy kövér „ötkoronás"-ra, aki széles hátával elfogja a kilátást. „Jol van no !" dörmögi az s néhány mellette állónak lábára hágva, odább „lép." A monoklis „huszkoronás" úr az előtte álló kegyes tízkoronás hölgynek egészen a nyakához hajol. „Bájos angyal! Tündér gyermek!" — súgja fülébe s egy csókot lehel arany sárga hajára. A bájos angyal erre felsikolt. A monoklis ur a mellette álló „huszkoronás" tói egy hatalmas pofont érez. A monokli lehull s az úrfi két foga kihull. Vérben forgó szemekkel rohan ellenfelének. Már már verekedés támad, mikor a széleshátu öt koronás közöttük terem s elválasztja őket. „Hohó itt nem fogunk verekedni. Neteterp és Vidéke" táram