Esztergom és Vidéke, 1906

1906-02-11 / 12.szám

ESZTERGOM es VIDÉKE r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. = Előfizetési árak: == Egész évre . . 12 kor. Negyed évre. . ' 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes számára 14fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Píokopp ßijnla és Brennei

1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. i községi jegyzők fizetése. Az 1904. évi XI. törvénycikk akként intézkedik, hogy a községi jegyző fizetése 1600 koronánál, a segédjegyző fizetése 1000 koronánál kevesebb nem lehet. Amennyiben a község ennyit nem fizet, a különbözetet az állampénztár viseli. Ezen törvény 1904. évi május 21-én lépett életbe, s igy a nagyközönség méltán lehet azon meggyőződésben, hogy a községi jegyzők és segédjegyzők már rég élvezik a fenti fizetéseket. Pedig sajnos, a valóságban nem igy áll a dolog : mert sokan vannak megyénkben, különösen az aljegyzők közül; akik ma, 1906. február havában az 190b. évi állami járulékot sem kapták meg, annál kevésbé az 1905. és 1906. évi járulékokat. Méltán kérdezheti a közönség, hogyan lehet az, hogy minden adómegtagadás és ex-lex dacára — az állami és vármegyei tisztviselők minden hó 1-én a kir adóhivatalnál pontosan felveszik és megkapják a fizetéseiket; csupán a községi jegyzők és különösen a segédjegyzők, — kik legjobban rá vannak utalva l-esben. Kipusztult a sok nyúl a füzes-irtásból, Vadkacsa se röppen a közeli sásból, Egy-két veréb csacsog köröttem a réten, Néhány varjú suhan keresztül a légen. Csillogó hólepel borítja a földet, Nem látni a fákon egy levélnyi zöldet. Csend az egész rónán, egy lövés se hallszik, Vastag kérge alatt a Tisza is alszik . . . Valami mondhatlan szomorúság szállt meg, Repülő képzelmem a Dunánál áll meg. Paloták a partján, nagy kőhidak rajta, Bűn, gyönyör, csillogás, ezerféle fajta ! . . Édes kicsi falum, drága pusztaságom ! Te voltál a dajkám, te vagy a világom ! Mit nekem a város, millió csábjával, Mit nekem a Duna, kövezett partjával! Csobogj a fülembe, szőke Tisza habja, Szólj te is, ringass el, kis falum harangja ! Itt érjen az örök, a megváltó álom, S a Duna felé még a lelkem se szálljon. Ballá Miklós. a kincstártól járó néhány koronára ; — két év óta nem birnak megyénkben keservesen megszolgált fizetésükhöz hozzájutni. De persze a községi jegyzőket csak akkor ismerik, ha szolgálatukra és munkájukra van szükség: de ha szentesitett törvényben biztosított fizetésük kiutalvanyozásáról van szó, a legnagyobb közönyt és nemtörődömséget kell tapasztalniuk ; az iratok Pétertől-Pálig és vissza hetekig és hónapokig vándorolnak és sehogysem tudnak a végleges elintézés stádiumába jutni; úgy, hogy önkénytelenül is annak a gyanúja férkőzik szivünkbe, hogy talán nemcsak indolentia, hanem rosszakarat is sorvasztja ügyünk megérését. Jártunk már fűhöz-fához, folyamodtunk Poncziustól—Pilátusig s még mindeddig eredménytelenül s ezáltal több aljegyző családja úgyszólván az éhezésnek van kitéve. Mert mig a fenti törvény életbe nem lépett, bíztunk a szebb jövőben s úgy törekedtünk kiadásainkat beosztani, amint lehetett; most — számítva a megszavazott fizetési többletre, — beruházásokat eszközöltünk s a fizetés elmaradása miatt adósságba vertük magunkat, melyJTeketernhás asszonyról. Foszlottak az égről a lilaszinű sávok. A közönség a perronra ömlött, hogy gyönyörködjék abban a filharmóniai versenyben, melyhez csiripelő madárkák kezdtek a nyárivihar szerencsés kimenetele után. Egy légi „Te Deum" volt ez, fölemelő és gyönyörködtető. Szinte látszott, mint emelkedik fel az emberek mellkasa, hogy teletöltse tüdejét a friss, ózonos levegő. A fák koronáira rávillant a ragyogó napsugár, s a levelek csücskén himbálodozó esőcsepp, mint valami kristály ragyogott. A pályaudvaron nem lehetett sétálni, mert habos, piszkos tajték ülte a sinközöket. Mozdulatlanságra volt kényszerítve mindenki a szűk folyosón. De nem sokáig tartott a kényelmetlen állapot. Csöngettek. És következett a zónahadjárat, melynek — mint minden hadjáratnak — szintén voltak sebesültjei. Az emberfalat törtelő türelmetlen utasok, a jó ülőhelyért harcoló nép, kemény tusákat folytatott és a sajátságos harc fegyvere, a zónakoffer egyre-másra osztotta a sebeket. Engem valami vándorló henteslegény horszolt meg fájdalmasan a szeges, durnek kamatait fizetjük, ki tudja, kinek a hanyagsága miatt. Minthogy eddig minden utánjárásunk eredménytelen maradt; itt, a nyilvánosság előtt vagyunk bátrak a helyettes alispán úrhoz fordulni azon kérdéssel ; hogy miként lehetséges, hogy jogos ügyünk elintézése, ennyi, eléggé nem indokolható és reánk nézve kiszámithatlan károkkal járó késedelmet szenved ? Itt a nyilvánosság előtt kérjük, hasson oda ismert erélyével, hogy fizetés rendezésünk tengeri kígyójának feje mielőbb levágassék ; s ha valakinek mulasztása késlelteti az ügy befejezését, úgy sújtsa azt a megérdemelt teljes szigorral. Itt éhező családokról van szó, tovább nem várhatunk. Azonnali orvoslást kér valamenynyi nevében Egy jegyző. Társadalmunk régi sajgó sebe. A télnek is meg volnának az örömei. A társaséletet az ember szomjúhozza, szükségességét Széchenyi fejtette ki, mikor a kaszinók szervezésében fejtett ki széleskörű agitációt. Társaskör száz meg száz alakult, telente van is valamelyes mozgava, sok viszontagságokat látott kofferjével ; de bizonynyal másnak is osztott sebeket, mert mellettem egy vékony, rezgő női hang sziszegte fájdalmasan. — Jaj, hisz ez borzasztó, hisz ez ^kegyetlenség. Talpig feketében volt, csak a szép arca égett a harag tüzében. Fekete szemeiből villamos szikrákat dobott a megszeppent henteslegény felé. — Maga ügyetlen! Nem tud vigyázni ! Velem együtt sok lovagias férfiú tette magáévá a fekete ruhás asszony ügyét. Láttam körülöttem, hogy sokunk megfenyegetni kívánja a fickót, ha gorombáskodni mer. De szerencsére nem mert. Kitolakodott a szűk folyosó ajtón, s rohant egy kocsi felé. A talpig fekete asszonyt most nézhettem meg jobban. Valóságos junói termet. A gyászfekete ruha ifjúságát még kiálltóbbá tette. Valami nagy sérülést alig szenvedhetett, mert minden figyelmét oda összepontositotta, hogy uszályos ruhája ne legyen sáros. Csomóra szedte a bájos termetére bomló finom szövetet és misztikus világot engedett láthatni. Mondhatom, kellemetlenül megrázkódtam. Olyasmit éreztem, mint általában, mikor a kegyeletet látom megcsúfolva. lom, hogy az emberek egy-két órát szenteljenek jókedvüknek is. Azonban hova-tovább már e jó kedv, a mulatság nem olyan természetes, jól eső érzés ma már, mint volt régebben.. Sok helyen az országban bizonyos megkülönböztető társaságok vonulnak föl a mulató termekbe, akik egy-egy érdekes csoportba verődnek, begombolkoznak, egyik a másiktól félre húzódik. Az a fesztelen j ókedv hiányzik, mely régen a magyar ember mulatságát jellemezte. Ej.y-egy csoport összeül és a más asztalnál levő társaságot csepüli, áz asszonynép kigúnyolja a szegényes toilettet, pletykát-pletykára gyárt, a férfi nép pedig ellenséget lat a másikban, avagy a kisebb fizetésű emberek elől kitér, hogy valahogy kezet se foghasson velük. A mellett a titulussal úgy dobálódzunk, mint értéktelen holmival. A méltóságos úr demokratikus elveket hangoztat, a kishivatalnok áhitozza a nagyságos uram megszólítását. Beteges állapot ez nagyon. A régi urambátyámék ifiurat, kisasszonyt, tekintetes asszonyt ismertek. Az ifiúr, megtisztelte az öregebbet, a hölgyekkel egyenes, magyaros őszinte beszéddel, több társadalmi illendőséggel beszéltek, mint ma, mikor szabadjára nyilatkozhat a trágár ötletesség. A sarokba vonuló, a cigányokat maguknak lefoglaló társaságok, az A gyászfekete ruha alatt vér piros ruha fodrai villogtak. És ez bántott! Csak nem lehet ezen asszonyon minden gyász fekete. Időnként visszanézett az asszony. A haragot már régen feledte, csak arca volt felhevülve. És mosolygott ismeretlen lovagjai felé. Még a kupéból is mosolygott. Mintha mondta volna: — Hát nem mertek velem utazni? Pedig én veletek akarok. Engem valami sajátságos, a tárcaíró szimata vitt fel hozzá. Horgomra kerül az asszony — mondotta bennem egy titkos gondolat. Ez az asszony egy tárca théma. Felugrottam. S mire lent eligazodott a tengernépség, rendben voltunk mi is. Kétségtelenül jelentékeny bolygól volt az asszony, mert tisztességes udvart vonzott. Vele átellenben egy szőke úr cihelődött le. Az első dolga volt a monokliját kicsiszolni, aztán kezdett csak az ostromhoz. És ez az ostrom nagy hévvel indult. Mikor Pokrocz Ádám a jegyünket átlukasztotta, akkor már többszörösen és csintalanul kacagott az asszony. Az igaz, hogy a szőke férfi értette is a módját 1 . . . Annyi túlzással, oly kacagtatóan beszélte el a megszeppent hentes legény zavarát és ijedtségét, hogy a