Esztergom és Vidéke, 1906

1906-11-29 / 95.szám

ESZTERGOM es VIDÉKI A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGA "NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. = Előfizetési árak: == Egész évre . . 12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: M Ptfokopp Ggala és Brennei

1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők] Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-ntca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Remények a reáliskola államosítása és fejlesztése ügyében. Esztergom, nov. 27. Város, melynek egyik életnyújtó feladata lakosainak keresetét mindjobban fejleszteni és biztosítani, minden ügyekezetévei odahat, hogy intézményeket létesítsen, ilyeneket magához szívjon és párhuzammal azokat oly színvonalra emelje, melyek keresetképesek lévén, mind nagyobb niveaura emelni törekszik. Esztergom szab. kir. városnak meg van a fentiekben körvonalazott célok felé törekvése. Sajnos azonban, ezideig földrajzi helyzetéhez és értelmi színvonalához képest kevés sikert tud felmutatni. A mije van, jóformán egyrészről az érseki székhelynek, másrészről a város valóban nagy áldozatkészségének tulajdonitható, hogy van. Egyébként teljesen magára hagyatva, a többi városokhoz képest majd mindenben stagnál. Szinte fájó érzéssel kell tudnunk azt, hogy a múltban az államhatalomnak valóban mostoha gyermeke volt e jobb sorsra érdemes város. Azt hiszik, hogy a főkáptalan és az érsekség sok mindent pótol, de felejtik, hogy azoknak áldozatkészsé„Esztergom és Vidéke" tárcája ge pásztor regéje. (Elbeszélés.) Irta; Romhányi Márton. Ott sétálok az erdő fái között. Hallgatom a kis madarak majd vidám, majd bús énekét. Hallgatom a bokrok lombos ágain keresztül hatoló szellő lassú susogását, érezem arcomon langyos leheletét. Hallgatom a furulya bús hangját, mely az erdő távolabbi zugából hallatszik felém. Arra felé tartok . . . Már látom a legelő kis bárányokat. Egy bokor tövében megpillantom a pásztort is. Az ő furulyájának hangját hallottam az imént. Hosszú ősz haját lengette a szél, de ő azt észre sem véve, csak furulyájával látszott elfoglalva lenni. Midőn kivette szájából, közelebb léptem, s akkor láttam hogy könynyezik. Magam is meghatva köszöntem őt, s kérdeztem, mi az oka szomorúságának ? Nagy sora van annak, fiatal uram!" monda az öreg. „De ha nem restelli és kevés ideig itt marad, elmondom szomorúságom okát!" ... Én melléje ültem a bársonyos fűbe, s az öreg néhány köhin-; tés után beszélni kezdett: gére nemcsak a város, a főegyházmegye, hanem tekintélyénél fogva az ország egy nagy része várakozással tekint. Szóval, a felejtett városok közé tartozunk, holott itt a főváros közelében bizonyos tekintetben a nyelvhatárok közelségében nem szabadna magunkra hagyatva lenni akkor, mikor állami intézmények elhelyezéséről van szó. Mennyit, de mennyit tervezgetünk, kérünk s mindhiába. Ezideig úgy látszik hiába. Se lelencházat, se téli kikötőt nem kaptunk. Hogy hidunk van, az a város stratégiai fontosságának és a hercegprímás áldozatkészségének tulajdonitható. Egyébként azon törekvése a városnak, hogy a hid révén megközelíthesse a vidékieket, ugylátszik sutba ment, mert sem a vidék járásbíróságának behelyezése, sem a törvényszék létesítése nem vált valóvá Törekvésünk egyik célját a helybeli községi reáliskola államosítása és fejlesztése képezi. Felesleges bizonyítani, miért szükséges. Érzi azt minden szülő, kinek a fia az intézetbe jár. Á gyermek elvégezvén a négy osztályt, nem folytathatja tovább tanulmányait azon egyszerű . . . Nem olyan régen volt még, mikor az én furulyám is vig nótákat hallatott. Alig pár éve még magam is boldog voltam . . . Volt jó feleségem, egy lányom és egy fiam. Feleségemet hat évvel ezelőtt temettem el. Magamért is, de különösen gyermekeim miatt sajnáltam őt. Legjobban a lányom, Annuska, ki tizenhét éves volt csak anyja elvesztésekor, lett volna anyjának gondviselésére rászorulva . . . De lassan megvigasztalódtunk mind a hárman. El-el járogatott hozzánk az uraság fiatal erdésze, s a téli estéken át szépen elbeszélgettünk. Csak ugy örült a lelkem, mikor észrevettem, hogy az erdész szereti lányomat, s ez nem idegenkedik tőle. Gondoltam, hogy a szenvedés után majd a boldogság üt tanyát kis házikómban. Csalódtam ... Megfeledkeztem a közmondásról: „A szegény embert az ág is húzza." Fiam gyűlölte az erdészt. Annuska és az erdész nem tudták ezt; csupán én láttam szemeiben a gyűlölő haragos pillantást, midőn vele beszélt. Péter titokban vadászni járt. Sokat intettem őt, hogy hagyja abba a veszedelmes foglalkozást* mert bajt hoz vele ugy reánk, mint önmagára. Nem hallgatott rám ! Pedig ha megteszi/ de másképen is volnék. Istenem, okból, mert szülői az idegenben való iskoláztatást nem birják. Mig más városokban a mód meg van adva, nálunk hiányzik, mert reáliskolánk keresettségéhez képest csonka. Közel kétszáz beiratkozott növendéke van. ami azt bizonyítja, hogy a jelenlegi állapoton segíteni kell. Segíteni, mert a helybeli főgimnázium nem vallja kárát és a két teljes középiskolára méltó a város. Méltó annyival is inkább, mert egy nagy körben nincs reáliskola, ahonnan nagy számban jönnének a városba ahelyett, hogy akár Győrbe, akár Budapestre vagy Pozsonyba mennének. Ez is és a többi itt fel nem sorolt okok eléggé ki voltak e lap hasábjain fejtve. Ezek az okfejtések azzal a következtetéssel járnak, hogy Esztergom városban a reáliskola kifejlesztése immáron akut jelentésű szükség és e tekintetben intéző köreinknek minden követ meg kell mozgatni, hogy az valóra váljon. Van is reményünk hozzá, mert mig egyrészről örvendezve tapasztaljuk, hogy az állam tekintélyes összeggel kész fenntartásához hozzájárulni, másrészről a vármegye főispánjában és a város képviselőjében mért is nem hallgatott rám a szerencsétlen fiu I" Itt az öreg könnyes szemeit az ég felé forditá, mintha onnan várná fájdalma enyhülését. Majd igy folytatá: „Az erdész semmit sem tudott fiam dolgairól. Panaszkodott ugyan, hogy valami vadorzó jár éjjelenként az erdőbe, de, hogy fiamra gyanakodott volna, azt nem vettem észre. Egy alkalommal szintén erről beszélgettünk, midőn az erdész kijelentette, hogyha egyszer az erdőbe találkozik a vadorzóval, irgalom nélkül lelövi ! Én halálsápadtan tekintettem fiamra, de ő gúnyosan mosolygott, mintha kételkedne az erdész bátorságában . . . Harmadnapra reggel fiamat halva hozták haza az erdőről. Az erdész jött utána.Nem tudom elmondani uram, hogy milyen kínos pillanat volt ez rám nézve. Sírva borultam szegény Péterem merev testére leányommal együtt. Az erdész vigasztalni akart, de én a fájdalomtól megtörten, némán mutattam ajtót egyetlen fiam gyilkosának ... Nemsokára eljött a tavasz. A fák ágai rügyezni kezdettek. Mindenfelé a boldogság előjeleit, a tavasz szép virágait láttam rám mosolyogni. Csak leányom szivében azon garanciákat véljük felismerni, amelyek szerint azok befolyásukkal, hangadó állásuknál fogva mindent elfognak követni arra nézve, hogy a reáliskola az állam által átvétessék és fokozatosan kifejlesztessék. Nem szükséges ide egyébb, mint egy kis jóakarat, a város érdekeinek és igazainak szivén való viselésével. A reáliskolának kifejlesztése maga után vonná egyéb kulturális intézmények létesítését is, minő teszem egy-két keleti nyelvvel rendszeresített tanszékkel biró kereskedelmi és felső ipariskola. Ki ne látná be, hogy hazai iparunk fellendítésével kapcsolatban keletre kell gravitálnunk, mert ha ezt idejekorán elmulasztjuk, iparunk fellendítése csak csonka lesz egyszerűen azért, mivel a közelségünkben levő keleten piacot nem szereztünk, mint szerzett az általunk annyira gyűlölt német. ' Sokan tűnődnek azon, de hát hova helyeznénk el a reált, pláne, a kiegészített reált ? ! Ez képezzen legkevesebb gondot. Mostani helyéről úgyis ki kell helyezni, valamint az épület alatt elhúzódó szenycsatorna miatt az elemi fiúiskolát is máshová kellene helyezni. Tehát nem nyillott ki többé a tavaszi virág, a boldogság. Velem iparkodott elfeledtetni fiam gyászos halálát, mig az ő szivében kettős bánat férge pusztított. Nem mehetett férjhez bátyja gyilkosához. Nem volt elég ennyi fájdalom rám. vén, megtört emberre, még napról-napra látnom kelletett, mint fogy gyermekem ereje, mint viszi sirba őt a titkos fájdalom, a kettős bánat ... A furulya újra megszólal! Hangját az esti szürkületben messziről veri vissza a hegyoldal. Most elhal . . . Mintha a bánatában megtört sziv utolsó vergődését, végső dobbanását hallanám. Később újra felzokog! Fel, kebletrepesztő fájdalommal... A művész kezében nem sír szebben a a hegedű, mint a pásztor furulyája . . . Elhallgatom, s lelkem a bánatos hangok hallatára szinte elszáll belőlem fel magasra, mig testem elzsibbadva nyugszik tétlenül. Szivének összes bánata, minden keserűsége a dalba megy át, melyet furulyájának hangja messze elröpít. S mig az öreg lepergő könnyeit törli, dala addig sem szünetel.* A furulyától átveszi egy dalos kis madár és messze szállva, énekel — elveszett boldogságról.