Esztergom és Vidéke, 1906

1906-08-02 / 61.szám

Kantors Heron Bogomolni (mint önmagát nevezi), samt Chor aus Odessa Párkányba érkezett gesangkoncertet tartani. Ez alkalommal kibocsát egy olyan meghívót az orosz szemét, amelyen egy magyar szó sincs ! Hát mit gondol Herrn Bogomolni : mi Magyarország ? Tán Österreich egyik tartománya? Vagy egy nemzetközi kloáka, melyen különösen az orosz mocsár ide lecsurog ? A mi népünk kenyér hiján kimegy Amerikába s helyét elfoglalja az Oroszországból kisöprőzött aszszimlálódásra képtelen, foglalkozás és vagyonnélküli piszkos, utálatos stréber. Aki rövid időn belül még a többi magyart is kipusztítja itt. Köszönöm én az ilyen humanizmust ! Ez ha tovább igy tart, tönkre teszi nemzeti karakterünket, vagyonúnkból kiszipolyoz. Mért engedi az egészséges magyar, hogy testére az orosz medve ilyen vérszopó, éhes piócákat kergessen. Mért nem mennek más országba is? Mert ott okos a nép! Mert ott nem tudnak szipolyozni. Hanem Magyarországon ? Hogy félre ne értsenek, meg kell mondanom, hogy bár Istócy Győző, az Európa hirű antiszemita vezér a keresztatyám, — de, én magam sokkal liberálisabb vagyok s utálom az antiszemitizmust! Mert ha ez az orosz szemét az evangeliummal kezében jönnek be, s nem a Talmuddal, akkor is felemelném szavam ! Mert ez hazafias kötelesség ! Mert ez nemzeti érdek! Becsületes magyar zsidó-népünknek kellene ez ellen első sorban tilEnnek már több, mint három éve. Én azóta folyton szeretem, lánggal égő, forró szenvedéllyel. Ő ezt tudja, mert dalaim egy része, melyek lelkem mélyéből szakadnak fel, mint Aetna lávalángja, eljutnak hozzá is. Tudja, hogy szeretem, őrült szerelemmel. S mégse olvasztja fel szive körül a jégpáncélt szerelmem tüze. Megvet. Talán gyűlöl is. Sőt tán — utál. Nem tudom. De hogy nem szeret, arra esküszöm! S ez a leány, ez a kegyetlen, vad leány imponál nekem. Nagyon imponál. Mert nem tudom megtörni. Pedig föláldozom érte ifjúságomat, erőmet, tehetségemet, ambíciómat, munkámat, éjjelemet s nappalomat, sőt azt a pályát is, melyre különben ambíciót érzek. S a leány még mindig hideg. De nem szűnik türelmem. Az ostromot folytatom, mig a „Kis Murányvár" meg nem adja magát. Mert nekem csak Ő imponál, a maga kegyetlenségével. Ez: a kegyetlenség! Ez imponál! Ez vonz ! Annyira imponál nekem, hogy megfő, gadtam még 17 éves koromban, hogy mig őt nem — meg nem csókolok soha senkit s viszonyt se kezdek senkivel. Ezt a fogadásom derékul állom. Mert erőt ad az a lány, az a kislány, az a kegyetlen, vad lány, aki nekem imponál. Ponceau. Nem ismerek sok leányt. És van egy, kit minden leánynál többre tartok. Szép, kívülről is, belülről is. A teste — a lelke. Fekete a szeme és csillogó, tüzes. Valami misztikus fény lobog benne, mint a viharban a fáklyaláng. Vörös az ajka és takoznia ! S nem adományokkal segíteni őket! S nem melléje állítani a sajtót! Mert aki korpa közé keveredik, maga is korpás lesz! Ha nem tudott Oroszországban asszimlálódni ez a nép, Magyarországon még ugy se tud, mert ami karakterünk még jellegzetesebb, még egyénibb, mint az oroszé. Ez a nép a törvénnyel sem törődik. Bizonyítja, hogy Kantors Herrn Bogomolni még a szolgabiróságtól sem kért engedélyt a koncert tartásra. Aztán ilyen alak pályázik zsidókántornak Balassa-Gyarmatra és Kolozsvárra. És még tán meg is választják a hazafias zsidók. Különben értesülünk, hogy ez az orosz söprőzött magyar honpolgár akar lenni. Aztán még német meghívót mer kibocsátani ! Igen, engedélyt kér, hogy magyar honpolgár lehessen. Igy lesz az orosz zsidóból „tulipán-zsidó". •* „Imagu vi malgrandan viron maldikulon kaj nervulon, kies la gestoj esta precizaj, kaj mezuritaj la vortoj, viron samtempe timemam kaj voleman, grandam scienkulon kaj prudentemulon, kaj vi konos unu el la nuntempaj famekonitaj viroj : doktoro Zamenhof, la espensinto de Esperanto.* Ilyenformán jellemezte Ménil, Zamenhof tanítványa, tanárát. Ja, de igaz, még kevesen értik csak az Esperanto-világnyelvet. Leirom tehát a fenti sorokat magyarul is: „Képzeljenek egy szikár és ideges kis embert, aki mozdulataiban pontos, szavaiban mértéket tartó, lázas, mint a gyehenna tüze. Gyöngy a foga ... S a lelke, az végtelen ! Szűzi és tiszta, mint a fehér, rezgő rózsaszirom csillogó, tavaszi harmatja. S ezzel a lelkével szeret. Szeret, imád — engem. Odaadná értem az éltét, a boldogságát. Egy szómra, egy hangomra a —• becsületét is, mert szeret forrón, emésztőn. Ha nem vagyok vele, bú emészti lelkét. Ha nem láthat, a vágy öldökli utánam, értem. Könyörög, küzd, harcol, imádkozik, hisz, remél csak azért, hogy az enyém lehessen és szabadjon nyíltan és nem titokban szeretnie engem . . . örökre . . . Ezt a leányt végtelenül imádom. Egybefolyt az övével a lelkem ... S az enyémnek kell lennie ezer poklon keresztül, millió sorsütötte seb után! Kell! S az enyém is lesz, mert — imponál nekem ! Sanyi. Sok nagyon sok leányt, asszonyt ismerek. Már régóta és sok dolgom akadt velők. Hazudtam nekik, csaltam őket elégszer. Á szómnak, a csókomnak, ölelésemnek egyik sem bírt ellentállni. Nem azért, mert tán bennem élne valami .bűvös, mámorító láz. Nem! De ők mind csak nők voltak. És ölembe hulltak mind. Odadobták magukat elém. Én szerettem őket — egy darabig. Aztán meguntam őket. És keresztülléptem rajtok. Elfeledtem őket. Egyszer aztán akadt egy leány. Szép volt és vonzó. Szűz ajka piros rózsáit még senki se tépte. Mámoros szemében valami ölő, gyilkos láng égett. S ennek hiába akartam hazudni — nem hitt nekem. Megcsókolni, megölelni még félénk és akaratos, nagyon tudós és nagyon óvatos, és ez a modern kitűnőség: Zámenhoí orvos, az esperanto feltalálója." Hát Zamenhof doktor a mult évben Boulogne-sur-Mer-ben tartott sikerült nemzetközi kongresszust. A jövő hóban pedig Genfben tart. Itt már a mi magyar esperantistánk, Marich Guszti is meg fog jelenni. Hát van ezeknek az esperantóknak egy találó közmondása : „Progresado estas vivo, restado estas morto." Ezt magyarul igy mondaná Marich : ,,A haladás élet, a maradás halál.' * Esztergom ! Hallod ? A maradás halál •! Mikor lesz a temetésed ? Mikor ? (-y-ó.) 1 gyermekvédelemről. II. Ha eljutunk valamikor odáig, hogy megtisztítja önönmagát a társadalom e legnagyobb szennyjétől és mikor már minden kárhozatos előítéletétől megszabadult, akkor kettőzött erővel kell hozzáfogni az igazi munkához. Mert az, hogy felvegye magához a társadalom ezeket az ártatlanul száműzött, szerencsétlen tagjait — az nem elég. Itt még nincs vege annak a munkának, melybe belefogott: a tökéletes gyermekvédésnek ! Nem elégséges, hogy felemelje őket magához, de igenis kell, hogy tovább is gondoskodjék róluk. Igaz ugyan, hogy kevés anya fog törvényesnek ismert gyermekétől saját akaratából megválni, hanem szeretni fogja. Hisz ez nem szégyen többé. Nem az ő bűne. S az igazi bűnös fog sújtatni! De ha mégis akad anya, ki ekkor is sohase tudtam. Még a keze érintését sem éreztem átbizseregni véremen. És ez a lány nem hullt le ölembe, mint a férges gyümölcs a fáról. Nem feküdt le a lábam elé . % . Es ezt hiába akarnám elhagyni — sohase tudnám. Elfeledni, kiölni a képét a lelkemből hiába akarnám. Beette magát a lelkembe! . . . Mélyen. Kitörölhetlenül. Talán, ha én vetném magamat eléje — enyém lehetne ez is. De ezt az én büszkeségem nem engedi. És tudom róla, hogy szeret, igazán. Lelkéből szeret és bálványoz ... Ez igazi nő, igazi leány! S ez imponál nekem! Ez. Csak ez az egyetlenegy ! Pártos Zoltán. Mielőtt a kérdésre felelnék, legyen szabad egy pár megjegyzést tennem a kedves hölgyek válaszaira. Mindenekelőtt tiltakozom úgy Fay Tera őnagysága válasza, mint Vesper úr helyeslése ellen. Hogy: „Ahány lesz a válasz, annyiféle lesz az" — ezt elismerem. De azt már nem fogadom el, hogy kétségekben vergődésünk nagyobb lenne most, mint azelőtt. Mert e válaszokból — ha mást nem is, de azt mindenesetre megtudhattuk, hogy ki imponál nekünk. Következésképen azt is, hogy kinek igyekezzünk mi is imponálni. íme előttem a sok szép és kedves válasz ! Minden válasz egy-egy tükör, melyben írónőjének egyéniségét, gondolkodását s lelki világát ismerheti föl az ember. S ha összegezem ezen következtetések útján nyert egyéniségeket,, azon lehangoló tapasztalatra jutok, hogy bizony igen cseelhagyja gyermekét: csak ezekről keli gondoskodni. De nem a „lelenc "-házakban, ahol eddig, de külön gyermekmenedékhelyeken, a többi „törvényes" gyermek közt. Ne is tudjon róla senki soha, hogy melyik a bűn és melyik nem aze. Legyenek együtt azokkal a gyermekekkel, akiket nem a bűn, de a nyomor, az anyja a bűnnek, kerget a védelmezők karjai közé. De ezeknél a második osztályba sorozható gyermekeknél sem ismerte fel még a mi társadalmunk a kötelességét. Nem akarja tudni, hogy ahol a szülő képtelen gyermekét felnevelni, ott neki kell közbelépni. Néki kell saját gyermekének venni őket és magára vállalni felneveltetősöket. Az állam maga már megtette e téren az első alaplépéseket. Állami gyermekmenhelyeinken ma körülbelül 25,000 szegény gyermeket gondoznak és nevelnek. Horribilis szám. Az ember szinte el sem hinné, hogy ennyi segélyre szoruló, nyomorult teremtést nyel magába a társadalom. S könnyen azt hihetnők, hogy e szám aztán be is fejezi es tetézi a tennivatókat. Dehogy! Uton-utfélen egyébbel nem találkozunk, mint szegény tönkrejutottakkal, akik alázatosan dideregve, iázva, éhezve kérik segítségünket, mert a gyermekük is éhezik, mert az is fázik, £eteg. Itt is van tennivalója a társadalomnak. S ez a tennivaló talátrmeg nehezebb, mint az előbbi. Itt már nem előítélet megöléséről, nem salakról van szó, de áldozatról. Pénzről. Könyörületességről. Nem tudom hinni, hogy létezik ember, aki ilyen szegény, nyomorult lelkek láttára ne szánakozna szivében és aki ne látná, hogy itt tenni, segíteni való van ! Nem hiszem, hogy volna ember, aki engedné könyörületlenségében, szívtelen, fukar embertelenséggel elpusztulni a szegény porontyot, kély azon mélyebb gondolkodású hölgyek száma, akik a férfiben az igazi értéket keresik. Kiknek nem a külső, lényegtelen tulajdonok imponálnak, hanem a benső, nagy lelki tulajdonok. Ilyenek: a lelki nagyság, becsületesség, bátorság az igazság védelmében, a hazaszeretet, a közjóért való lelkesedés, nagy áldozatosság, a mély tudomány, a komolyság, finomság, határozottság, szilárdság stb. stb. De mivel az előttem levő összes válaszokból mégis fölismertem néhány ilyen női lelket, azért nem is igyekszem másoknak, csakis ezeknek imponálni. S igy nem volt mégsem „kárbaveszett fáradtság" ennek kutatása. Sz s. Pompás dolog ez az Ízlésesére. Sike rült ötlet. Fél eredmény a cél elérésében. Engem csak az a „Boszus Manci" boszant legjobban! Mily hálátlan kegyetlenség, leleplezni a lányokat. „ . . . nagy politikusok és különösen ő." Kezdem sejteni, hogy — fájdalom — igaza van. Ez a sok „álnév" nekem nagyon gyanús! Könnyen bonyodalomba keverhet. Képzelem azt a pesszimistát, hogy remeg, mikor a bizonyos válaszsorokban önmagát látja imponálni és a föltalált válaszoló ideál új reménysugarakat hoz borongó lelkére. De szörnyű! Az aláírás nagyon kétes. Őt is boszantja, mind egy-egy talány. Pl. Mici, Manci, Erzsi. Mindegyikből minimum van tiz. Most már melyik a tiz közül .. . ? Ki lehet . . .? Ki ő . . . ?