Esztergom és Vidéke, 1905

1905-06-10 / 47.szám

ESZTERGOM es TIDÉH r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSAGA"-NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre Fél évre . . 12 kor. Negyed évre. . 3 kor. . 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Píokopp Gijala es Brenner 1 Ferenc, Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyíltok és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Pünkösd napján. „Mikoron pedig Pünköstnek napja eljött volna, valának mindnyájan egy akarattal együtt", — irja az evangélista. S az evangélium e meggyőző és intő szavai juttatják eszembe a mai szétbontott, hogy ugy mondjam elemeire széttagolt társadalmi rend­szert. Ezredéveknek kellett a vég­telenség örök sírjába elmerülni, hogy belássuk az evangélista szavai mély igazságát. Hiába minden fáradság. Meddő munkának bizonyult minden titáni törekvés, s a pusztába kiáltó sza­vaként hangzott el minden intő szó, mely a mai, tagozataira szétosztott társadalmi rendszert korbácsolta. Nem akar felébredni évszázados álmaiból és tespedéséből a társada­lom, pedig a mindinkább lángra lob­banó, s az egyéni önállóság teljes épségben fentartása mellett is mind nagyobb tért hódit az emberiség gondolkozásában, törekvéseiben az eszmék és érzületek internationaleja. S szó sem lehet többé a társa­dalmi osztályok hermetikus elzár­kózásáról. A polgárisodás fejlődése, a felvilágosodás haladása, a vasút „Esztergom és Vidéke" tárcája. Vallomás. (Részlet a „Tört Reményekéből.) . . .Az egyedüllét csendes óráiban el­fogja lelkemet a bánat, hallgatag és szo­morú vagyok, fáj a tudat, hogy az a sze­relem amit érzek, az igazi, a teljesen ki­fejlett emberi lény szerelme, az emberé a ki párját követeli, mely nem annyira tes­tének, mint inkább a lelkének kell . . . Ez nem ismer akadályt, ez nem ismer gá­tat, a legnagyobb szerencsétlenség ért a mi csak embert érhet és mindazok, akik szeretnek, sirassanak meg és hullassanak egy könnyet értem, mert nem tudok ural­kodni önmagam felett és nem birok a szi­vemmel ! . . . Tudom, nem érdemli meg, hogy any­nyira fel legyen dúlva miattam az életem, tudom nem érdemes annyi könnyet hul­latni érte, meg vagyok győződve róla, hogy nem is érez irántam semmit és oly vég­telenül nyomorult vagyok, mert nincsen elég erőm véget vetni mindennek és szo­morú mosolyra nyílik ajkam, amint elgon­dolom, hogy ime én magát egy pár pilla­nat, még a legrosszabb esetben is egy két óra keserűségétől féltem és maga mily és a villám sorra ledöntögette'a tár­sadalmi chinai falakat is. Napkeleti véralkatunknál fogva mi magyarok talán minden más népnél hajlandóbbak vagyunk az extra Hungáriám végbemenő nagyszerű elvi küzdelmeket közömbös nemtö­rődéssel szemlélni. De mikor látjuk azt, hogy mint veri fel hydra fejét nemcsak a vén Európában, de túl a csendes Óceá­non is egy külön osztály, mely min­denütt úgy lép fel, mintha a sze­gények, a nyomorultak, az elhagya­tottak egyedüli védője lenne, s min­den törekvése az alsóbb néposztá­lyok boldogitására irányulna. Ez osztály a nemzetközi socialisták, melynek vezérei a privilegizált em­beriség boldogítók számítva az em­beriség gyöngeségére s a mindin­kább tért hóditó elégületlenségre, nagy hangon hirdetik, hogy oly uni­versalis gyógytapaszra, csudaszerre birnak szabadalmat világszerte, mi­nek segélyével a világ összes ba­jait, betegségeit meggyógyítani Ígé­rik. A mit próféták, apostolok, szen­tek és vértanuk évezredeken át hiába kutattak, — az emberiség boldogsá­gának csalhatatlan csodaszerét meg­találták a nemzetközi szocialisták, nyugodtan, mily közönyösen nézi végig ezt az én végtelen gyötrődésemet, ezt az irtózatos szenvedést, amely — egész hát­ralevő életem nyugalmára esküszöm — sokkal rosszabb száz halálnál . . , Tudom, hogy vád nem érheti érte! Mit tehet róla, hogy én nem tudtam, hogy játszik velem ? Hogy oly komolyan vettem mindazt, a mi magának csak szórakozás volt, hogy én eltudtam hinni, egyedül én vagyok, az kit felkeres szabad perceiben. Végtelenül elkeserít gyengeségem és te­hetetlenségem tudata, nem tehetek róla, mialatt e sorokat írom, a papírra hullanak nehéz, forró könnyeim, egész életem oda van és most itt a tavasz, mindenütt nyí­lik a virág, csak az én szivem nem tudja, hogy mi a boldogság! Régebben még megnyugtatott az a gon­dolat, hogy módom van hozzá, nincs mit sajnálnom rajta, véget vethetek szenvedé­seimnek mihelyt igazán elviselhetetlennek találom őket, csak tőlem függ és nem fog oly lázasan lüktetni agyam, oly hevesen dobogni szivem ; csak tőlem függ és hi­deg merev halott leszek, a kinek nem fáj semmisem! Szivesen gondoltam rá végte­telen megkönnyebbüléssel mig eszembe nem jutott, hogy maga talán nem érezné magát egész ártatlannak az én halálomban, hogy az magának talán egy kissé fájna és most már nincs bátorságom meghalni, kik oly páratlan vakmerőséggel hir­detik az egyedül üdvözítő gazdaság­tanukat, hogy a műveletlen és sze­gény nép körében, könnyen tobo­roznak híveket. S miután a nem­zetközi szocialisták űzik a demagó­gia legalsóbb nemét, s miután ők appellálnak a legalantasabb szenve­délyekre, ők — tekintve a tömegek elleni ösztöneit a legveszedelmeseb­bek minden izgatók között. A mily mértékben fejlődik a tech­nika, a mily mértékben lesz gépie­sebbé a társadalni Organismus, a mily mértékben lép előtérbe a köz­gazdasági materialistikus szellem, oly mérvben nyilik több és több tér a socialista izgatásra, mitsem tö­rődve azzal, hogy a tudatlan nép, a gondolkozás nélkül való tömeg bru­tális állati indulataira alapított szi­gorú üzletszerű speculació pedig legalább is két élü fegyver. Lelkiismeretlen, veszedelmes me­rénylet az alvó oroszlánt uszítani föl. élet-halál harcra azon eszme el­len, a melylyel szemben egyetlen alapja, oka az offenzívának, hogy nem ismeri. A köznyugalomnak mesterséges íelháboritása csak a legritkább ese­tekben szokott az előre megásott mint a hogy nincs erőm élni és nincs erőm valamit egyáltalában akarni sem! Volna bár csak egy napja életemnek mikor magára nem gondolok, mikor magát nem vá­rom, volna csak egy éjszakám mit nem maga miatt töltök álmatlanul, úgy álda­nám sorsomat. De mindig magával van eltelve a lelkem, lefogja, betölti egész gon­dolatvilágomat és én nem tudom meg­tudja-e érteni, feltudja-e fogni, hogy meny­nyire boldogtalan vagyok, mennyire van feldúlva, mennyire van semmivé téve az én életem ! ? 1 Emlékszik még rá mikor magának az első levelet irtam ? Elgondolkozom a mesz­sze multaknak tovatűnt idején, mérlegelem lelkemnek mélyén, hogy mióta magával hozott össze végzetem, mennyit nyertem és mennyit vesztettem és úgy érzem, hogy én azóta elvesztettem mindent! Elveszett — én nyíltan bevallom, hogy oda van — az én gondolataimnak és tet­temnek szeplőtlen tisztasága, az érzelme­imnek nyíltsága és az én jellemem őszin­tesége. Megtanultam hazudni mindazoknak, akik hisznek nekem és megcsalom mind­azokat, a kik bennem biznak. Hiába biz­tat már, hogy legyek türelemmel, oda van az én türelmem, reményem és hitem; oda van az én önbecslésem nyugalmam és büszkeségem . . . Csak a kötelesség ér­zés, a tudat, hogy magának nem szabad mederben a kitűzött cél felé höm­pölyögni. Egyetlen kicsiny szakadás, gátsüppedés elég arra, hogy fékte­len áradata kicsapjon a szűk partok közül, s piszkos hullámaival barátot, ellenséget válogatás nélkül elsö­pörjön. Az elemekkel nem tanácsos ját­szani, főleg azoknak, a kiknek leg­több veszteni valójuk van. Aggodalommal látjuk, hogy mi­nálunk egyre nagyobb mérveket ölt a socialisták izgatása, melylyel szem­ben mi semmit sem cselekszünk, semmi hatékon}'' orvosszerről nem gondoskodunk, sőt mintha csak in­téző köreink is azon fáradoznának, hogy egyes népcsoportokat mestersé­gesen a socialisták táborába tereljék. Mert minálunk a socialismus nem­zetközi járványával szemben rende­sen csak kétíéle eljárás észlelhető. Intézőink egy része nem veszi a bajt komolyan létezőnek, fumigálja; — az intézők másrésze pedig azt hiszi, hogy egyszerű karhatalom­mal, s erőszakkal a veszedelmet el­lehet hárítani. Pedig mind a két mód csak növeli a veszélyt, úgy a kö­zöny, mint az erőszak csak táplálja az emberiség kertjének a dudva haj­tásait. fájdalmat okoznom tartja bennem a lel­ket és őrületbe kerget a szomorú meg­győződés, hogy latba vetésével minden csepp lelkiismeretemnek és tisztességérzé­semnek, sem tudom legyőzni a maga utáni vágyat és fáj, hogy oly leplezetlen nyílt­sággal érezteti velem, hogy ha rövid ideig szeretett is, de most nem törődik velem már! Tisztán áll a helyzet előttem, csak­hogy nem tudom elviselni,- nem birok a szivemmel. Magának mondom — gyalázatomat másnak csak nem mondhatom el, — hogy emberfeletti kínokat szenvedek, hogy be­teg vagyok, hogy nekem az élet végtelen teher; és tetszésére bízom nevessen ki érte, szidjon össze vagy ejtsen egy köny­nyet értem én maga után vágyódom vég­telenül és hiába, tudom, hogy elitéi, mint a hogy ítélek én is önmagam felett, so­kat szenvedek ha nem jön el. Nem lett volna szabad hiába való re­ményeket ébreszteni, mit tehetek róla, ha nem tudok magában kételkedni, ha nem tudok megnyugodni és nem tudom hinni, hogy az én halálom magának nem fájna. És nem tudok meghalni, mint a hogy nem tudok emberek közé menni és nem tudok élni sem. Jó volna eltűnni, hogy ne is tudja senki hova lettem, jó volna feküdni ott lenn három lábnyira a fekete földben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom