Esztergom és Vidéke, 1905

1905-05-18 / 40.szám

Ceremoniarius. Ámde e boldog együttlét nem tartott soká. A tehetséges fiatal papot Eszter­gomba szóllitották és Miskolczy Márton, szentelő püspök mellé rendelték ceremo­nariusnak. Miskolczy akkor már nagyon törődött öreg volt és szeme annyira meg­gyöngült, hogy alig látott valamit. Boltizár József a legnagyobb szeretet­tel, gyengédséggel és figyelemmel szol­gálta az öreg urat. Hogy félvaksága da­cára is naponkint misézhessen, minden­nap óriási betűkkel leirta számára a mi­sét és órákon át vezetgette kertjében vagy szobáiban a később végleg megva­kult püspököt. A soha kifáradni nem tudó áldozatkész szeretet, mely a főpap jel­lemének legfőbb vonása volt, már itt is megnyilatkozott. De szerette is ám őt Miskolczy! Ha kiadta a bizony szűkre szabott fizetésének negyedévi részletét, mindannyiszor belenyúlt még pénzes zacs­kójába és teli marék ezüst húszast adott udvari papjának egy-eg3 ) ' élces megjegy­zés kíséretében. Udvari pap. A szabadságharc viharos napjai már a primási aulában találták Boltizár Józsefet. Finom modora, alapos készültsége, fárad­hatlan munkássága legjobban ajánlották őt e kitüntető állásra. Egy napon bizonyos incidensből kifo­lyólag egy csapat honvéd, Palkovits őr­nagy vezetése alatt, Párkányból ágyűzni kezdte Esztergomot. Első sorban tehát a primási palota forgott veszélyben. A pri­mási szék akkor üres volt, tehát a főhom­lokzat lakatlan. De a Duna felőli oldalon laktak az udvari papok s ott volt az iroda is : innét tehát menekülni kellett. De mesz­szire menekülni sem lehetett, mert a go­lyók sűrűn repültek az utcákon végig. Az udvari papok tehát a vízivárosi plébánia elé menekültek, aggódó, szorongó szívvel várva a történendőket. Egyszerre Boltizár kiválik a csoportból és visszasiet a palotába. Általános rémület támad a csoportban. Simor, ki akkor szintén udvari pap volt, ijedten kiált utána: — Hová megy maga könnyelmű gye­rek ? — Bent felejtettem valamit — szólít Bol­tizár és bátor léptekkel ment célja felé. Néhány perc múlva visszatért — Márkit Írnokkal. Ez a szegény fiú t. i. teljesen süket volt és sejtelme sem volt arról, hogy életveszélyben forog. Nyugodtan másolga­tott az irodában, pedig egy jól irányított golyó minden pillanatban beröpülhetett volna az ablakon .... A nemes család sarja valóban nemes tettet vitt végbe. A buzgó pap megkereste a juhocskát még saját életének kockáztatásával is. Boltizár mint udvari pap is az az egyszerű, szerény magatartású, mindig szeretetre méltó pap volt, mint azelőtt. Szerették is mindenütt és bárhol jelent meg, szivesen látott vendég volt. Érthető lesz a szives olvasó előtt ennek alapján, mily őszinte örömmel üdvözölték őt minden oldalról akkor, mikor a régi hajóhidról séta közben a Dunába esve, Isten oltalmával szerencsésen kimenekült a halál torkából. A szerencsés megmene­külés meghálálására mise-alapítványt is tett a vizivárosi plébánia-templomban s e nap örömére egyúttal lakomát adott pap­társai tiszteletére, kiknek szónoka a Szent­irás ama szép szavait alkalmazta Boltizárra: Aquae multae non potuerunt extinguere cari­tatem. Oly nagy szivének szeretete, hogy ennek éltető tüzét még a Duna vize sem tudta eloltani. A szívvel ékeskedő családi cimer sarja páratlan szivjósággal ékeske­dett ! Méltó sarja annak a szép címernek! 1847-ben helynöki iktató, 1849 ben her­cegprimási. szertartó, 1851-ben levéltáros és 1852-ben érseki titkár lett, mig 1854­ben pápai káplánná neveztetett ki. Plébános. A primási udvarból Selmecbányára ke­rült plébánosnak 1856 : ban. Ez volt aztán plebánoskodás ! Ha va­laki tudni kívánta volna, hogy mi a ha­todik nagyhatalom, csak Selmecbányára kellett volna merinie és megtudta volna, hogy a hatodik nagyhatalom a buzgó és ezért híveitől szeretettel környezett pap. Boltízár József igazi mintaképe volt a híveinek ideigvaló és örök boldogságát igazán szivén viselő plébánosnak. A tem­plom és az iskola, a szószék és a gyón­tatószék voltak legkedvesebb helyei. Itt is, ott is latba vetette minden tehetségét, minden képességét, mindig arra töreked­vén, hogy egyházának hű fiakat, hazájá­nak derék polgárokat neveljen. S tette mindezt.azzal a páratlan buzgósággal, mely nem ismer akadályt akkor, mikor az Is­ten dicsőségéről s a lelkek üdvéről van szó, de egyúttal azzal a ritka szerénység­gel, mely a rendkívülit is kötelességnek tekinti és sohasem cselekszik az emberi elismerés kedvéért, hanem tisztán a jónak megismert ügy iránti határtalan lelkese­désből. Örök hálára kötelezte Boltizár a várost kivált akkor, mikor az ottani bányászati­és erdészeti akadémia felett az abszolút kormány kimondotta a halálos ítéletet, mely szerint az akadémia Bécsbe helyez­tetett volna át. Boltizár kétszer utazott fel ez ügyben Bécsbe — akkor még ko­csin ! — és kétszer járult a király elé, a ki nagynevű ősének, Mária Teréziának emez alkotását meghagyta a városnak és kijelentette, hogy az onnét soha el nem he­lyezhető. Képzelhető, mily örömmel fo­gadta a város ezt a hirt, s mily lelkese­déssel ünnepelte annak meghozóját, illetve kieszközlőjét! Ugyancsak Boltizár érdeme, hogy az addig négy osztályú gimnázium hat osz­tályúvá egészíttetett ki; a bányakincstár által fentartott leányiskolát pedig 1868-ban paulai szent Vincéről nevezett apácákra bizta s ezáltal ez intézetet, mely a ha­nyatlás jeleit mutatta addig, a vallásos és magasabb fokú művelődés vidéki gócpont­jává tette. Végre ama javak reklamálásá­val, melyek a jezsuita-rend eltörlésével a város birtokába mentek át, úgy a város területén létező plébániák, mint a város által fentartott r. kath. népiskolák fenállá­sát mindenkorra biztosította. Boltizár itt nem ismert fáradságot. Átkutatta az egész levéltárt, áttanulmányozott minden okmányt s rettenthetetlen bátorsággal szerzett • ér­vényt a kath. egyház jogainak. A plébániaház közös otthona volt az összes híveknek. Gyermeki bizalommal jöttek minden ügyes-bajos dolgukkal sze­retett lelki atyjuk elé, aki áldozatkész sze­retetének tárházában, mindig megtalálta a keresett orvosságot, mely enyhülést, gyó­gyulást szerzett a beteg szivnek-testnek egyaránt. A betegeket és szegényeket kü­lönös gondjában részesítette mindenkor. Ha hivatalos teendői még hagytak egy kis szabad időt, felkereste mindazokat, akik nem jöhettek hozzá. Atyai szeretete kivált itt nyilatkozott meg legszebben. Megvigasztalta a betegeket és biztató mo­solyával új erőt, bizalmat öntött a csüg­gedő lelkekbe. Ahol pedig az inség és nyomor ütött tanyát, ahol a .kétségbeesés szelleme kezdé sötét szárnyait kiterjesz­teni, ott Boltizár pazarul szórta el jó szi­vének ajándékait, hogy megelégedés és bizalom a további életharcra töltse be is­mét a nyomor tanyájának sínylődő lakóit. Senki sem számolta meg e könyörado­mányokat, — mert a bal sem tudott ar­ról, amit a jobb cselekedett, de az égben fel vannak jegyezve mind, hogy egykor az örök jutalom megállapításánál számba vétessenek. Prépost. Áldásos működésének híre hamar elter­jedt a környéken, eljutott végre a primási palotába is és Scítovszky hercegprímás a selmeciek határtalan örömére megjutal­mazta a nagyérdemű plébánost, kinevez­tetvén őt a Boldogságos Szűz Máriáról címzett albey-i préposttá. Országgyűlési képviselő. Selmecbánya városa szeretetét, tisztele­tét és ragaszkodását azzal mutatta meg, hogy 1873-ban országgyűlési képviselőjévé választotta a bányakincstár akkori főnöké­vel szemben, mely győzelem annál fénye­sebb és teljesebb volt, ha elgondoljuk, hogy Selmec városának úgyszólván egész népe bányász és a bányász teljesen a kincstár kezében van : attól kapja kenye­rét, lakását, ruháját és ha a kincstár nem ad neki munkát, elmehet koldulni, mert hiszen más foglalkozáshoz nem is ért. Esztergomi kanonok. Egy évre rá Simor prímás esztergomi kanonokká neveztette ki. A jó selmeciek azonban sehogysem tudtak azzal a gon­dolattal megbarátkozni, hogy körükből tá­vozzék az, a kit mindnyájan úgy szeret­tek, kihez kivétel nélkül úgy ragaszkod­tak, mint gyermekek édes atyjukhoz ra­gaszkodni szoktak. Gondoltak tehát egyet és a következő napok egyikén monstre­küldöttség indult el Selmecbányáról — Esztergomba, a prímáshoz. Itt azután el­panaszolták nagy szomorúságukat, mely őket e kitüntetésben érte és kérték a prí­mást, változtatná meg kegyes intézkedé­sét és hagyná meg nekik továbbra is sze­retett lelki atyjukat. Simor prímásnak láthatóan jól esett a hivő ragaszkodás ily megható megnyilat­kozása, de kérésüket természetesen nem teljesítette. — Ti már elég soká, csaknem húsz évig élveztétek jóságát — monda a nagy­emlékű prímás. — Most nekem is szük­ségem van reá I Püspök. — Vicarius. A küldöttség szomorodott szívvel távo­zott, Boltizár pedig elfogialta a kanonoki stallumot, hogy azt csakhamar el is hagyja újból. A prímás ugyanis még ugyanabban az évben milasei cimmel püspökké szen­telte és érseki helynökké nevezte ki Nagy­szombatba. Mint ilyen is az volt, a kinek őt addig mindenki ismerte: fáradhatatlanul kész munkás, lángoló buzgóságú pap, kimerít­hetlen jósággal ékeskedő emberbarát. Si­mor bíbornok nem egyszer mondotta: — Ha valamely funkció előtt hirtelen megbetegedném, hívjátok csak Boltizárt. Az éjjel is kész a munkára! A papsággal és világiakkal való érint­kezésben nemes egyszerűség, leereszke­dés, kifogyhatlan türelem jellemzik őt. S e szép tulajdonságokat bearanyozta kime­ríthetlen jósága és páratlan szeretete, mely találékonyságával mindig és mindenütt megtalálta a kellő szót és módot az ügy­nek legjobb elintézésére. Csoda-e, ha a nagyszombatiak is megszerették az áldott lelkű püspököt s ép úgy lelkesedtek érte, mint annak idején a selmecbányaiak! De ezek sem feledkeztek meg róla soha. A város legelőkelőbb emberei minden év­ben meglátogatták s nem engedték ama gyöngéd viszonyt, mely köztük fennállott, megszakadni. Boltizár püspök sokkal mé­lyebben véste be nevét a selmeciek szi­vébe, semhogy emléke egyhamar fele­désbe mehetne. Az áldozatos szeretet mindig mélyre hat! A nagyszombati rezedencia, mint iga­zán püspöki ház, mindenkinek nyitva ál­lót. A vidék arisztokráciája : Pálffy Móric, Pálffy János, Zichy József, Khotek Rezső grófok, az Ocskayak, Uzsovicsok és más előkelők igen gyakran megfordultak házá­ban, akikkel, mint kegyurakkal nem egy nagyfontosságú ügyet sikerült az ő szivet megnyerő modorával kedvezően elintézni. Vendégszerető asztala úgyszólván soha­sem szűkölködött vendég nélkül. Az egyszerű nép is sűrűn látogatta a jó püspököt és a legszegényebb előtt sem volt a háza elzár-va. Ismerték jó szi­vét, tudták tapasztalatból, hogy e szerető sziv ajtaján vajmi ritkán kopogtat valaki hasztalanul, mert az irgalmasság lelki és testi cselekedeit nemcsak tudja a hit szent tanából, hanem gyakorolja is, ahol csak alkalma nyilik reá. Ilyen volt Boltizár püspök, mint nagy­szombati vicarius. Mindeneknek mindene lett. Tizenhét éven át kormányozta az egyházmegye e jelentékeny kerületét oly bölcseséggel, áldozatkész odaadással, sze^ retetteljes tapintatossággal, hogy kitörül­hetetlen betűkkel irta be emlékét mind­azoknak a szivébe, akik vele érintke­zésbe jutottak. Nagyszombat lakossága is a rajongással határos szeretettel környezte a népszerű püspököt és e ragaszkodásá­nak jeléül megválasztotta őt díszpolgá­rává. Pápai trónálló. — Római gróf. Apostoli működésének hirét elvitték Ró­máig és a Szentséges atya, megjutal­mazni óhajtván az Úr szőlőjének e fá­radhatatlan munkását, kinevezte őt pápai trónállóvá, majd 1882-ben a római grófi cimet is adományozta Boltizár püspök­nek. Amit sohasem keresett, ami után sohasem vágyódott; a kitüntetések egész özöne érte őt anélkül, hogy tiszteletre­méltó közvetlenségén és szeretetet paran­csoló egyszerűségén bármit is változtatott volna. A sokszorosan kitüntetett püspök azután is az a jóságos, szerető atya ma­radt, aminek addik ismerték. Honores non mutaverunt mores! Altalános érseki helynök. Miként annak idején a selmecieket, úgy 1893-ban a nagyszombatiakat is mé­lyen megszomoritotta az a hir, hogy a legjobb atya távozik körükből s visszatér Esztergomba. Ugy is lett. Vaszary Kolos hercegprímás kitüntető bizalma hivta őt székvárosába s megtette Őt általános ér­seki helynökké. A galambszelidségű főpap készséggel engedelmeskedett s azóta is teljesítette a helynöki teendőket lankadni soha nem tudó kitartással, mindenkit megnyerő leereszkedéssel s oly céltuda­tos tapintatossággal, mely a legnehezebb ügyeket is simán tudja lebonyolítani. Ő sohasem fáradt el, lelke mindig friss volt a munkára, szive mindig kész az ál­dozatra. A nap bármely szakában író­asztalánál lehetett találni a püspököt, vagy egyébb hivatalos elfoglaltságában. S ami különösen meglepő; őt a munka nem enyésztette el, lelkét nem tette szá­razzá, szivét nem érzéktelenné. Ö a mun­kából látszott erőt gyűjteni, a fáradság­ból üdülést Boltizár püspök nem ismerte az unat­kozást. Pihenőt is sétálva tartott. Külön­ben mindig el volt foglalva. Munkájában a pedánsságig, volt lelkiis­meretes. Érdekesek azok az óriás számok, me­lyeket a püspöki napló — liber func­tionum episcopalium — felmutat. Volt olyan év — 1885 — mikor Bolti­zár püspök 31,840-et részesített a bérmá­lás szentségében. 1894-ben 26,419-et. Csak egy volt olyan, mikor nem bérmált: 1880. A nagycsütörtöki, felette fárasztó szertartást ez évben 28-adszor végezte. Különben álljanak itt a némaságukban is hangosan beszélő, egy igazán áldásos élet dicséretét hirdető számok. 1875. okt. 24-től, amikor püspökké szen­teltetett, 1904. július 15-ig, ameddig az említett napló adatai érnek, Boltizár Jó­zsef püspök a következő püspöki funkció­kat végezte : Szentelt: .16 templomot, 21 épített oltárt, 151 hordozható oltárkövet, 283 harangot, 546 kelyhet. A négy ki-

Next

/
Oldalképek
Tartalom