Esztergom és Vidéke, 1905

1905-05-18 / 40.szám

es mm r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSAGA"-NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre Tél évre . 12 kor. Negyed évre. . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Píokopp ßijnla és Brenner Ferenor Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt 8uda)-utca 485. szám. == Kéziratot nem adunk vissza. === Esztergom, május 17. Gyászba borult a magyar Sion­nak orma ! Szomorúan, tompa bon­gással szólnak a harangok, mintha éreznék, hogy utoljára hirdetik az apostol nevét, akit annyi nagy öröm­ünnepen köszöntöttek eddig. A jóságos főpap, a nagyszivű emberbarát, az egyházmegyének szerető atyja : Boltizár József örökre lehunyta szemét; váratlanul, rövid betegség után, tiszta, igaz lelke el­röppent örökre, mintegy fohász leb­bent föl az Égbe, hogy onnan őr­ködjék szerettei s nagy egyházme­gyéje fölött. Nem gyötrő szenvedések, nem a kínok olthatatlan láza, nem az élet és halál rettentő, hosszú vívódása ragadta el: de szelid megadással, jóságos mosolylyal kialvó szemében — áldással remegő ajkain csönde­sen elaludt, hogy csak az Úr szava keltheti fel újra! Ugy halt meg, amint élt, szelíden, jóságosan, szi­vében megnyugvással, mint akit készen talál a végső óra s az örök boldogság reménye enyhíti a válás fájdalmait. A magyar klérus, benne bölcs vezérét, lelkes bajnokát, fáradhatat­lan főpapját veszítette el s nagy idők adnak ismét az ő helyébe oly apostolt, aki a maga szivével, lel­kének magasztos nagyságával, az ő papjainak és a hívőknek a legmély­ségesebb érzelméig tudjon hatolni s a vallás és szerétet örök világát tudja kigyújtani. Az ő nagyságát, hosszú életének eredményeit és hatását, — a fájda­lom és gyász perceiben nem va­gyunk képesek méltóan mérlegelni, csak sajgó érzésünk mutatja, hogy nem csupán egy magas méltóságú egyházi férfiú, de egy, a szó leg­nemesebb értelmében vett „nagy ember" halála ami gyászunk, ami veszteségünk! Még nincs egy éve (1904. július 14.), hogy gyémánt miséjének ritka nagy ünnepét sze­retettel és iránta való lelkesedéssel ülte meg a főegyházmegye; elhal­mozta a ragaszkodás és tisztelet minden fényes jelével s teljes tün­döklésben mutatta be az ünneplő íőpap egyházi és világi érdemeit; nevét, érdemeinek és a szeretetnek sok-sok drága kövéből, ragyogó gyémántjaiból rakta ki a magyar kath. egyház boltozatára s ezek a gyémántok a maguk tüzével fognak bevilágítani még messze időkbe! Mély, őszinte gyász érzete rezgi át a város közönségét is a ravatal előtt, mert jeles, nagy polgárát ve­szíti el Esztergom. Oly férfiút, aki magas egyházi méltóságával járó elfoglaltsága, nagy kora dacára is, igaz rokonszenvvel, minden városi kérdés iránti lelkesedő készséggel ka­Mottó : Nem volt élete zajos, mint a vízesés, melynek félelmes moraját viszhangoz-: tatják a távoli sziklák ormai, hanem csendes és áldásos, mint a folyó, amelynek fodros habjai termékenyítő­leg öntözik a határokat. Dr. Walter Gyula. A pozsonymegyei Morva-Szent-Jánoson, hol atyja a Zichy család .jószágkormány­zója volt, építették nagy idők előtt azt a tágas kúriát, melynek homlokzatára büsz­kén tűzték harcban kitűnő ősök családi címerüket. rolta fel a közügyeket s nem szűnt meg soha nem csak érdeklődni, de áldozatokat hozni, tenni, cselekedni, hogy e város, mely a magyar kath. egyház központja, Rómája, valóban emelkedjék és virágzóvá legyen. Azok közé tartozott akik a ma­guk kenyerét darabokra törik s úgy osztják el a szegényeknek, szű­kölködőknek s maguknak mindig kisebb kisebb darabot tartanak meg. Kincseket nem gyűjtött, de nagy szivéből, jóságos lelkéből, ezekből a valódi drágaságokból, mindnyájan birunk és megőrizünk egy-egy fé­nyes darabot. —F. 1821-ben, február 2-án, a mikor a Gyü­mölcsoltó Boldogasszony lágy sugara ara­nyozza be a téli álmát alvó s a tavasz után epedő anyaföldet, örömsugár lopód­zott a Boltizár-kuriába is, mely éltető meleget volt hivatva majdan terjeszteni nemcsak ez ősi családban, hanem abban a nagy családban is, melyet Anyaszent­egyháznak hívunk. A gondos szülőknek fiúgyermeket aján­dékozott az ég, ki a keresztségben József nevet kapott. Az újszülött méltó sarja ősi családjának, mert egész élete, működése a szivjóságban kulminál. A Boltizárok cí­merében szintén sziv látható! A nagyműveltségű szülők hamar kezd­ték meg szeretett fiuk nevelését, arra tö­rekedvén, hogy nemcsak tudományosan képeztessék, hanem egyúttal oly jellemmé is, mely a család hagyományaival össz­hangban van. Az alig tiz éves ifjút a pozsony-szent­györgyi nevelőbe adták gondos szülői, mely a kegyesrendiek vezetése alatt állott és akkor egyike volt hazánk legjelesebb nevelő-intézeteinek, a hová a legelőkelőbb családok sarjai, mint Andrássy Gyula gróf is, sereglettek, hogy a tudományok tágas csarnokaiba kalauzoltassanak. Később Ta­tára vitték, a hol szintén a legszebb si­kerrel végezte tanulmányait, mire Eszter­gomba jött, hogy régi vágya teljesedjék. A csendes, rendkívül buzgó, mindenki iránt lekötelezően figyelmes ifjút már ez áldott természete is a papi pályára terelte, mint a mely legnagyobb mérvben köve­teli nevezett erényeket. Papnövendék. Mint papnövendéket elüljárói a pozsonyi Emericanumba küldték. — A fiiozophiát 1837-ben Nagyszombatban a szeminári­umban hallgatta. Középiskolai tanulmányainak befejezté­vel 1839-ben a bécsi Pázmány-intézetbe küldték elüljárói, a hol az egyetemet lá­togatta és a szent hittudományok boros­tyánkoszorúját is megszerezte. Miután a felszenteltetéshez szükséges kort még nem érte volt el, az Esztergomban létezett Presbyteriumba jött, — a mostani vizivá­rosi zárdaépület — a hol filozófiai és jogi tanulmányokat végeztek a szentelést váró ifjú leviták. Segédlelkész. Végre betelt az idő és Boltizár József 1844. évi július 15-én áldozárrá szentel­tetett s Újlakra disponáltatott. A fiatal pap magával hozta az életbe mindazt, a mi szükséges, hogy ez Isten­nek tetsző, embernek hasznos legyen. Szive égett a vágytól, a lelkek üdvén dolgozni. Leereszkedő, mindenkit felkaroló szeretete fáradságot nem ismerő munká­sává avatta őt az Ur szőlőjének. Magas műveltsége, széleskörű , tudománya nem tették őt elkapatottá. Lelkének összes je­les tulajdonait a szerénység zománca éke­sítette ; igaz apostoli egyszerűség ömlött el egész lényén, mely hamar meghódította mindazokat, a kikkel hivatása s a min­dennapi élet viszonyai érintkezésbe hozták. Az akkori újlaki plébános — ugyan szintén nemes ember, de egyszerű, falusi modorú pap — nem csekély aggodalom­mal várta az előkelő, úri családból szár­mazó új káplánt. Attól tartott, hogy oly követelésekkel fog föllépni, melyeket nem is képes kielégíteni. Midőn azonban látta, hogy az új káplán mindennel meg van elégedve és semmi különcködést nem is­mer, hogy szivesen sétál ki vele a pin­cébe, még az egyszerű Józsi gazda társa­ságát sem veti meg, hogy ott jóizűn költi el a papírban kihozott libapecsenyét és issza meg a Józsi gazda által „kihébere­zett" bort: eloszlott minden aggodalma és nagyon megszerette a derék ifjú papot. A legszebb harmónia uralkodott plébános és káplán között az egész községnek igaz épülésére. MÉM

Next

/
Oldalképek
Tartalom