Esztergom és Vidéke, 1905

1905-04-22 / 33.szám

fecske pár. Szent József napja elmúlt. Itt a tavasz s mi, akik annyira imádói vagyunk a szép természetnek, rajongunk örömünkben, se

: regekben megyünk a szabadba, élvezni a szabadságot, az éltető ozóndús levegőt, melyet a kemény tél szigorú hidege miatt oly sokáig nélkülöztünk. Miként a szép természet lelket üditő növényzete : új életre ébredünk mi is. Felvidul kedélyünk s az édes, valamint fájó régi emlékek egész serege újul fel emlékezetünkben. Mintegy huszonöt éve annak, hogy szülővárosomból mely egy kis patakocska mellett, a gyönyörűen emelkedő Kárpátok aljában fekszik, elszakadtam. Itt születtem én s nevelkedtem feledhetetlen jó anyámnak gondos felügyelete alatt, ki özvegysége óta minden örömét bennem lelte, s minden reményét belém helyezte. Nem ritkán monda — engem forrón szerető, gyöngéd jó szivét magába rejtő keblére szorítva — csak addig engedjen a jó Isten élnem, mig téged, egyetlen örömem felnevellek, aztán — szívesen halok meg. A jó ég azonban másként határozott. Még nem voltam kitűzött célomnál, midőn jó anyám utolsó tavaszán, karomra támaszkodva eljött velem a Kárpátok aljában elterülő gyönyörű kertünkbe. Alig értünk a kertbe, jó anyám fáradtságról panaszkodott s a legközelebbi lugasban leültünk. A nyiló virágok gazdagon ontották üde illatukat s a szép tavaszi nap éltető melege enyhülést nyújtottak szenvedő anyámnak. Jó anyámnak e napon feltűnő rossz kedve volt. Mulattatására szánt kérdéseimet felelet nélkül hagyta, elbeszélésemre nem figyelt, holott máskor élvezetet lelt benne. Nem sokára útnak indultunk. Utunkban gyönyörködött a madarak bájos danában s ép egy fecske pár repült el közöttünk, mikor édes anyám, aki újból fáradt lett, hazamenendő, visszafordult. A fecske pár láttára felsóhajtott s félig hangosan monda, mikor először voltam e kertben boldogult atyáddal, akkor is fecske pár repült közöttünk el, mikor utoljára voltam vele itt, mint nehéz beteggel, akkor is fecske pár repült el közöttünk, jer édes fiam, hagy mondjak utolsó „Isten hozzádot" e szép emiékekben gazdag kertnek, úgy érzem napjaim meg vannak számlálva. Nem fogom látni többé e helyet, ahol annyi öröm napot töltöttem, ahol bölcsődet, mint legboldogabb anya ringattam. Hiába iparkodtam a beszélgetést más felé terelni, Ő csak ifjúkori szép emlékeit meséié nekem; s ama óhajának adott kifejezést vajha én is ilyeneket élnék e paradicsomban. Nem sokára lakásunkba értünk. Anyám ágyba feküdt, melyből szivem legmélyebb fájdalmára, többé fel sem kelt. Sajátságos, a sors pajkos játéka lehet, hogy anyám temetésekor midőn porhüvelyét az anyaföld mélyébe bocsátották, egy fecske pár repült a koporsó fölött a síron keresztül. Buday Károly. nagymama. — Mond csak nagymama, miért vagy te olyan csúnya ráncos ? Kérdezte a négyéves Dezsőké, oda sompolyogva nagymamájához. — Azért lelkem, mert már öreg vagyok és aki megöregszik, az mind ilyen csúnya ráncos lesz. — Még a mama is ? — No persze, hogy az is! — Hát aztán akkorő is boszorkány lesz? — Hogy lenne már äz, te kis bolond. — Ugy, ahogy te nagymama, hiszen a papa annyiszor mondja neked, hogy oh az a vén boszorkány. — Hát még mit mond a papa, lelkem ? — Azt is mondja sokszor, hogy bárcsak elvinne már az ördög! Pedig ne vigyen el aranyos jó nagymamuskám, én nem adlak oda úgyse, mert akkor ki mesél nekem olyan szépeket ? Hogy is van a szárnyas ló meséje ? Ugye volt csillag a homlokán és mind a négy lába kesely volt? Az volt aranyom — az volt, de most nem érek rá mesélni. Látod ezt a harisnyát be kell még ma végeznem, majd estére kis fiam. — Jól van, hát estére ! — hagyta helybe Dezsőké és vidáman nyargalászott keresztül a szobában, otthagyva a nagymamát, aki, ahogy maga maradt, letette kezéből a kötését és hangos zokogással borult az előtte lévő kis asztalkára. Jól tudja ő azt már, hogy csak nyűg, teher övéinek. Oh, de miért is nem tud hát meghalni, mikor úgy kéri, óhajtja a halált? Miért neki már mégis élni és terhére lenni azoknak, kiknek mindenét odaadta, akiknek jólétéért küzdött, fáradott egész életén keresztül. Oh miért, miért ? És sir, zokog, panaszkodik, hogy a lelke majd bele szakad, selyem, lágy, Ősz fürtjei bomlanak és belecsapódnak szemeibe, s rátapadnak könytől ázott arcára. Keskeny, sovány melléből elfojtott köhögés tör elő, köhög és megcsuklik, mintha haldokolna. Oh, bár haldokolna legalább! Milyen édes megnyugvással tűrné a halál legiszonyúbb kínjait is, mert enyhítené az a tudat, hogy most már vége lesz mindennek. Az a kis sírhalom, mely hamvait eltakarja, nem lesz útjába senkinek, ami alatt nem fáj semmi, de semmi! És mikor jól kisírta, kipanaszolta magát, elkezdett rakosgatni a szobában. Itt egy munkakosár, emitt egy olló, a szemüveg és egy imakönyv. Ezek itt az ő összes holmijai és az a nagy kuffer, mi az ajtó mögött áll, amibe belezárja az összeszedett holmikat, azután az ablakon át kiszól az utcára egy hordárnak, hogy jöjjön. A többit nem is kell már mondani, mert tudja már, hogy a nagyasszony áthurcolkodik megint a másik lányához. A lánya és veje nincsenek otthon, tehát csak a cselédektől és a kis fiútól köszön el, aki sirva fakad, mikor látja, hogy a nagymama elmegy és nem fogja elmesélni a szárnyas lovat estére. * Na, hogy a majd megmondom mi üssön belé — itt van a mámi! dörmög Bérezi ügyvéd bent az irodájában a hogy az ablakon át meglátja a kuffert és a nagymamát. Aztán boszusan nyit be a feleségéhez, jelenteni az újságot, és mérgesen csapkodja az ajtókat és olyan féle szavakat mormog, a mit ha a nagymama meghallana, rögtön visszafordulna ismét. Az asszony nagy idegenkedéssel és rosszkedvűen fogadja az anyját, és szemrehányást tesz neki, hogy miért nem jött már hamarább, a szobáját épen most adta ki egy színésznek. — Ott a cselédszoba, elfér ott, szól közbe a férje, és intézkedik, hogy a kuffert a cselédszobába vigyék. — És a nagymama nem szóll semmit, csak sűrűn hullanak a könnyei, midőn a cselédszobában elhelyezkedve kipakolja csekély holmiját, a hol ágy nem volt több, csak a cselédé, tehát éjjelre egy ócska díványra ágyaztak neki, a mi olyan rövid és keskeny, hogy se kinem nyújtózhatott, se meg nem fordulhatott rajta, csak. sóhajtott és virrasztott ébren. Egyszerre csak kopogás hallatszik az ablakon és valaki halkan súgja — Julis — Juliskám! — Mire felugrik Julis a szakácsné, gyorsan felnyitja az ablakot s a holdvilág egy csinos férfi fejet világit meg az ablaknál. — Pszt, csendesen — csitítja Julis a legényt. Itt alszik az asszonyomnak az anyja. — Ördög vigye el a vén csoroszlyáját! súgja a legény boszusan. Azután csókra nyújtja pörge bajuszos ajkait és eltűnik nesztelenül. — Vén csoroszlya — vén boszorkány! sóhajt fel az öreg asszony fájdalmasan, és majd hogy kinem szakad az a szegény őrülten kalimpáló fájó szive. — Hogy sóhajtozik a vén undok, még csak az hiányzik, hogy elkezdjen itt horkolni is, duruzsolta a leány, ahogy viszszafeküdt az ágyába. És a szegény öregasszony többet mozdulni sem mert, még a lélegzetét is viszszafojtva számlálta a perceket, s ahogy megvirradt, még más mindenki aludt, ő már felkelt és rakosgatta csekély holmiját vissza a kufferba. S mikor ugy nyolc óra tájon előhivatott a hordár, hogy vigye vissza a kuffert, az egykedvűen jegyezte meg, hogy de hamar vissza hurcolkodik a nagyasszony ! — No mama, furcsa egy teremtés maga csakugyan, mondta neki a lánya. Ugyan ugyan, meddig tart ez az örökös hurcolkodás ? — Nem soká ! súgta az öregasszony és elment. Dezsőké örömmel sietett a nagymama elébe, csak akkor szomorodott el, mikor hallotta, hogy a mama meg a papa, hogy pörölik a nagymamát, aki nem szól semmit csak sir, — mindig csak sir ! — No csak legyen nyugodt mama, elfér velünk, mondta neki a 4ánya békitőleg. A veje nem mondott semmit csak annyit gondolt magában, hogy de szerencsés ember az, aki anyós nélkül házasodik, Az öreg asszony tehát újra elfoglalta kényelmes szobácskáját, Dezsőké pedig boldog volt, mikor elmesélte neki a szárnyaslovat, és mikor már nem mesélt, de még mindig szorította kebléhez kis unokája fejét, az megérezte hogy forró cseppek hullanak rá a nagymama szeméből. — Ne sirj hát nagymama, hiszen én nagyon, de nagyon szeretlek. Mire a nagymama még görcsösebben zokog, s a következő pillanatban összeolvad a nagymama könnye a kis unokájáéval, s ezek a fényes, tiszta gyermeki könnycseppek mintha egyenesen odahullanának a szivére és gyógyítanák, enyhítenék sajgó fájdalmait, s mikor nagysokára elvájtak, kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy nem sírnak többet. Ne is sírjál nagymama, hiszen tudod, hogy én . . . nagyon . . . Tovább nem merte mondani mert jött a papa, a ki nem szerette a szegény jó nagymamát. Nagy Renee. fiem siratlak! J^lem siratlak ! jHiszek benne, jiogy az én lelkem szerelme, — Mint a napfény, mint a holdsugár — A szivedben viszhangra talál. Ä bánat, a mi bánatunk I Egy könny a mi nagy siralmunk! Mint a csókos csőrű gerle pár, Epedve vágyunk egymás után I J-iogyha lehunyom a szemem, — Édesem ! Én szerelmesem ! — j-ía sóhajom lágy öledbe száll, ftzf suttogja: be kár, be kár, J-logy igy esett! Szép lehetne Most a szivünk nagy szerelme: Egy szerelmes fiu, meg egy lány, Örömünk is lett volna talán! Bánatot okoztam neked, — Te drága, Te édes gyerek, Bocsásd meg, hogy hű kis lovagod Ép ellened vétett ily nagyot, Menti, hogy ennyire szeret! j-tidd el 1 Csak azért vétkezett l Kállay Ede. Hurokban. Bedros János még fiatalos ember, s mielőtt a zöld hajtókás erdőlegényi ruhát magára vette volna, az ő neve is be volt jegyezve az uradalmi erdőhivatal lesipuskások jegyzékébe. Azelőtt csak éjszaka bújta az erdőt, hasmánt csúszta meg a vadjárásokat; örökös rettegés volt az élete és nem egy rossz kimenetelű kalandja végződött a vármegye ingyenes kosztosházában. Mióta azonban az új főerdész őt is hivatalba tette, a tilalmas szarvastehenek helyett hajdani cimboráinak szimatol a körme után. Az erdő gyönyörű májusi hajnalban úszik, a bérctakarta nap első sugarai pirosra festik a keleti égalj at, mely elől a megkésett éjjeli vándorok sietve menekülnek rejtett odvaikba. A távoli Kraholya szirt meredek szikláit még homályba burkolja a felszálló párázat, de a túloldali irtványosra már árnyékot vetnek a meghagyott jágerfák sötét koronái. A ritkás szálfű lekonyult hegyein csillog a reggeli gyöngy és a bujazöld galagonya bokorban rejtett fészekről hangos szárnycsattogással röppen ki az erdő első szerelmese, a vadgerlice. Éled az erdő. Éled és vidul. A susogó levelek álmukat mesélik egymásnak ; a boróka bokor alatt rejtőző fekete rigó megborzolja gyászos köntösét és éles sikoltással jelenti ébredését: Jó reggelt, jó reggelt! Egy piros sapkás favágó mondja rá a fogadj Istent . . . Bedros vastagtalpú csizmái alatt megmegreccsen a tavalí haraszt, szemei fürkészve kutatnak a lombok között. Tegnap későn járt erre, s valami gyanúsat észlelt. S hogy a holdnélküli éjszaka nem volt alkalmatos, ma akarja megtapasztalni tegnapi észleletét. Egy helyen megállapodott és figyelni kezd. A talaj itt-ott őznyomokat mutat, melyek a patak felé vezetnek le. Jó hely — dünnyögi, — vadváltás, de, hogy kik lehettek ? . . . — Klagyivik ? — gondolja, de hamar megcsóválja bozontos fejét: — Otthon volt az este, láttam. Az öreg? — és felvillámlik zöldes szeme. Ő, a zsivány, a tolvaj! . . . Haragosom, pedig ő a bolond, az igazságot rá kellett vallanom, miért fizetne az uradalom ? . . . Láttam a múltkor is, nem szólt, de azért haragszik. . . . Hát hagy. — Megvonja széles válát, melyen meglóbázódik a golyóra töltött katonafegyver és tovább indul. Egy árok állja el az útját, bokrokkal benőtt vízmosás. Az átjáró lejebb van rajta, de itt is elég keskeny; a sűrűség egy kis hézagot hagy s jó ugrással keresztül lehet rajta jutni. Az őznyomok itt is láthatók, nyilván erre járnak le a karcsú jószágok, hogy a patakban szomjukat oltsák. Bedros leveszi tarisznyáját, nehogy beakadjon, a túlfelére dobja. Aztán a lépést méregeti és ugrik. Ebben a pillanatban már a levegőben lóg. A lehajtott sudár fára kötött őzhurok derékon kapta, s most ott kapálódzik méternyire a földtől veszedelmes helyzetében. Két keze hozzá van szorítva testéhez, mit a saját súlya tart szorosan s fegyvere az árokba esett válláról. A szabadulás igen bajos, mert a vackalódás által az erős sárgarézdrót mind feljebb csúszik, végre torkára szorulhat és megfojtja. Legnagyobb baj pedig az, hogy erős pengéjű bicskája a tarisznyában, a szalonna mellé van fektetve. Nincs itten más menekvés, mint a türelmes várakozás: hátha valamely társa erre téved és kimenti nyomorúságos helyzetéből. Ennek azonban addig kellene történnie, mig elszoritott testében a vérkeringés meg nem akad. Bedros nem gyáva ember, de mégis kétségbe ejtette reménytelen lógó állapotja.