Esztergom és Vidéke, 1905

1905-04-22 / 33.szám

zei számára már elkészítette a mosdóvizet a gyapjas fejű, hasított orrú szerecsen szolga. S a Názárethi tudta mindezt; látta a távol ködéből mindjobban kibontakozott Golgotha ormát s rajta a keresztet, s azért útjában feltartóztatlanul haladt tovább. A pálmagalyak illatába belevegyült a tövis korona fájó érzete, s a „hosanna" accordjaiba mintha láthatlanul ott lebegett volna a tömegnek „feszítsd meg" kiáltása. S mintha csak most történt volna az isteni tragédia. A közönség Ízlése most is a legnagyobb mértékben megbízhatatlan, szeszélyes, elveket és hagyományokat nem respektáló s a legenyhébb esetben is átlagositó, tucat természetű. Ma fölemel, hogy holnap annál mélyebben dobjon a mélységbe. Se chaoszba nem tudjuk, melyik út vezet az igazság templomába. Bár olykor kitör a láng, mely a társadalmat évszázados tespedéséből felrázza, azért az igazság megismerése kiáltó nyilt seb marad. Mindig akadnak, kik sátáni örömmel verik békójába a megifjuhodó századok szabad lelkét, s fojtanák vérbe a polgárosult nemzet haladási törekvését, s a tagadás szellemének örök átka a tehetetlenség mélyen rettentő szenvedéllyé nő a rombolás fertőjében. Hányszor veri vakmerően mellét a közérdekkel álcázott önzés. S ha bár az ujitás iránt nyilatkozó ősi ellenszenv a társadalomban lassanként szerencsésen enyhül is, a szemek felnyílnak, a fülek hallásra készek, s igy nyomról-nyomra eléggé terebélyes fává kezd erősödni, a majd erőszakkal elültetett egy gyenge palánta : a szeretet, — de mielőtt még gyümölcsöt teremne, jön egy vihar, s ha nem is tépi ki a fát, de letanem volt Ínyemre — sétálni mentem. Ingyen azonban ezt se tettem, hanem a bárányoknak szánt piros szallagért. — Délben már a zsebemben volt a kincs és amikor ebédhez ültünk, ott járt az eszem a bárányoknál és Petinél. Ebéd közben egyszerre csak harangszót hallottunk. Kling-klang, kling-klang. Tüz van — mondotta atyám. Erre mindnyájan felugrottunk és rohantunk kifelé. Ég a major, — kiabálták az utczán az emberek. Nekem se kellett több. Valami azt súgta, hogy ott vész a Peti és ott pusztulnak a bárányok is. Elrohantam a majorhoz. Lángban állott az akol. Benne voltak a juhok, és a bárányok és az égő tető alatt ott láttam az öreg "számadót, a fiát és a bojtárt, a mint fel-fel kaptak egy birkát s kiszaladtak vele a szabadba, de alig tették földre az állatot, az megelőzte őket és visszarohant a többi közé. — . Borzasztó perczek voltak ezek! Szerettem volna berohanni én is, hogy segitsem kiterelni a juhokat, de mozdulni sem birtam az ijedségtől. Egyszerre csak berogyott az akol túlsó vége. Óriási tűzoszlop vetődött fel, száz és száz birkának keserves bégetése hallatszott a zsarátnok közül. A juhászoknak még volt idejük kiugrani a tűztengerből és a másik perczben egyenlővé vált az akol a földdel. . . Ezt még láttam, azután egyet fordult a világ és összeestem* rolja ágait, mert nem tudunk megbarátkozni az eszmével, hogy az anyagi érdeken kivül az erkölcsi szemponttal is számolni kell. S bárha nem újság többé, hogy kétségbeejtő nehézkes mamúthlábon mozdul nálunk minden, ami csak erkölcsi haszonnal jár, mert a mindennapi kenyér szerzése hozzászoktatta az embereket, hogy lehetőleg saját külön központi tengelyük körül forogjanak, mégis örömmel constatálható, hogyha más törekvés nem is észlelhető a társadalomban, mint a terhek viselésének és a jogok élvezetének egyenletesebb, arányosabb beosztása, mégis bizalommal telik el az ember lelke egy szebb, egy jobb jövő iránt. Hatalmas piramist lehetne építeni abból a romhalmazból, mely reményeink sírján emelkedik, s mégis küzdünk, mégis harcolunk, mert biztat a jövő. Mert tudjuk, hogy a küzdelem bére a pálma, melynek koronája az akarat, s az Eszme diadala. Százszor balgatagok, kik megakarják ölni az Eszmét, melynek örökkévalóságát nem határolja a kezdet és vég emberi sorompója. És tekintetünk, mert talán örökre a földre van sütve, nem tud, nem akar áttekinteni az önzés szűk láthatárán, melynek végén belekáprázhatna az Eszme dicsőséges feltámadásának isteni ragyogása. S ha már kétezer év előtt nem lehetett meggyilkolni az ember ős természetében gyökerező szabadságérzetet, hogy lehetne ma az emberi felvilágosodás rohanó sodrában megmegállitani, eltemetni a nyugodni, a visszafordulni képtelen szabadhaladási ösztönt. Hiába kárognak a vésznek fekete madarai, az a hullaszag, mely érzéseiket tévedésbe ejti, nem a szaOtthon téritettek magamhoz. Azt hittem, hogy álmodtam a látottakat, de csakhamar felvilágosítottak a szörnyű valóról. Nem mentem többé a majorba csak most, husz év után. — Ugyanaz a ház, ugyanolyan akol, talán még a kútágas is a régi. Felkerestem az ott lakókat. Egy szép, szálas ember fogadott. Akaratlanul is azon kezdtem, hogy kik laknak most a majorban ? — Én, mondotta az ember, meg a feleségem és kis cselédeim. Hát a régi juhászcsaládból mi lett ? — Talán ismerte őket a tekintetes ur ? — Kérdezte a juhász. — Igent intettem. Hát uram, biz azok elköltözének egy jobb világba. — A nagyapám számadó volt itten, annál lakott az apám és én. Most lesz husz esztendeje, hogy húsvét napján kigyulladt az akol s beleégett minden jószág. A nagyapám annyira szivére vette az esetet, hogy bele is halt a nagy bánkódásba. Az apámat más majorba vitette az uraság és még most is ott szogál, mint számadó. Én a bojtárja voltam, de már két esztendeje a magam gazdája vagyok. Ezt a majort bízták rám. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy Peti áll előttem, az én egykori játszópajtásom. Nevén is szólítottam. — Péter barátom, tudod-e hogy ki vagyok én ? — Megemelte a kalapját és tisztelettudóan válaszolt, hogy nem ismer. — Felfedeztem magam bad eszmék, melyre ásott sírjából tör elő, hanem azoknak a kriptáknak ajtain, melynek rég eltemetett lakói manapság feljárnak kisérteni. S habár minden téren egyre tömegesebben találhatók egyének, kik elragadtatva az egyetemes bajtól, az egész kor kapaszkodó hangulatától elvesztették bizalmukat a munka boldogító voltában, s úgy vélik, hogy a csigalépésekkel való haladás sikerhez nem vezet, s félre állnak,* azért kétségbeesni a mai társadalom felett nem szabad. Lebegjen lelki szemeink előtt az isteni Megváltó szomorú tragédiája, s ha elmenve az igazság templomának ajtajánál halljuk is, amint számlálják a Júdások a pénzt, mit a közjóért harcolók árulási dija fejében harácsoltak, ne álljunk meg a félúton, hanem emelt fővel, kitárt karokkal haladjunk a megkezdett úton, hirdessük az igazság magasztos igéit, mitsem törődve azzal, hogy az útja nem egyszer Golgothára visz. A küzdelem, a mellőztetés órájában ne feledjük, hogy az éj sötétjét a hajnal pirja váltja fel, s a tél dermesztő fagyát a tavasz langy szellője elolvasztja; a megpróbáltatás órájában is álljuk meg a helyet, mit az örök igaz osztó Igazság számunkra kijelölt, mert a hegyen túl a bibor hajnal borítja palástját. Ne tegyen minket sötétebbé az árnyék, melyet a halálban az élet maga után vet. Ne lássunk mi benne sem tragikus színjátékot, sem gyászfüggönyű ajtót ki a nirvána ködébe, sohase állítsuk ellentétbe a jóságos alkotót, a rettenetes romboló Istennel. Hitünk szerint e kettő egy. Jobb keze nagyon jól tudja, mit művel a bal. Bölcseség az is mikor alkot, az is mikor rombol. Mert rombolásáelőtte és az a nagy szál ember egyszeribe ölbe kapott, magához szorított és elkezdett keservesen zokogni. — Sokáig tartottak a viszontlátás perczei, mig végre letörölte könnyeit és szólt: Tekintetes uram, régen volt az, mikor mi együtt pajtáskodtunk, áldja meg az Isten, hogy rám ismert! Tudom — folytatta — hogy ismét messze megy el innét, ne vegye hát rosz néven tőlem, hogy ha egy jó tanácscsal szolgálok. — Tudja, sokáig nem ment ki a fejemből az a borzasztó tűzeset, meg az a sok szegény odaégett jószág. — Emlékszik-e rá, hogy egyet sem lehetett megmenteni, mert mind vissza szaladt a tűzbe ? Nos, hát én már megtudnám menteni a jószágot. Jó lesz, ha a tekintetes ur is megtanulja, mert látja borzasztó buta jószág ám a birka. Még a szamár is elvezeti, hát még mikor a vezérkos megy elöl? Ha tehát tüz van — amitől Isten oltalmazzon bennünket — fel kell kapni a vezérkost és ki kell rohanni vele. Amikor visszük, rázzuk a kolompját. Mind utána jön a birka és egy se pusztul a tűzbe. Megköszöntem a jó tanácsot és megindultam elköszöntöttünk egymástól. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy mit csináljak a Péter jó tanácsával én, szegény Íróember ? Megírtam ebben a húsvéti tárczába. Osváth Andor. ban alkotó ereje, alkotásaiban romboló hatalma egyaránt mutatkozik meg. A krisztusi szeretet, önfeláldozás és lemondás élvei nyilatkozzanak meg minden tetteinkben. Alázatunk Isten előtt ne legyen speculáció, hanem őszinte hódolat. Tanítson meg a kereszt a Golgothán s az isteni Megváltó nyitott sebei az élő hitre, bizalomra, szeretetre és türelemre. E felfogás vigasztaló balzsama sok sebet meggyógyított, sok alázatost felmagasztalt. S ha földi életünkben nem érezünk mást, mint a lét baját, s ha utainkon társul csak a balszerencse szegődik, ha a koszorúból, mely a földi életben soknak osztályrészül jutott, mink csak fájó tövisét érezzük, s ha eszméink, melyekért éltünk, harcoltunk és halni készek vagyunk, Golgothára jutnak, ne essünk kétségbe a megpróbáltatás nehéz óráiban, csengjen fülünkbe szüntelen, a Názárethi sírjától jövő asszonyok szava: Feltámadott! Lévay Sándor. A len. (Linura.) Nagyölved, ápr. 17. I. A len ép úgy, mint a kender, olyan növény, melynek föld feletti része, — illetőleg a szára, ha azt hoszabb ideig vizben tartjuk, széjjel ázik, vagyis a szárnak belseje elválik a külső kéregtől, — ezt a külső kérget ős anyáink már 300 év előtt ismerték és abból fonták a fonalat, abból szőtték a vásznat. A lennek többféle faja van, melyek közül azonban csak kettő érdemel említést, t. i. a zárt toku záró len

y melynek gubója éréskor nem nyílik ki, annak rostja vastagabb, erősebb, hosszabbra megnő; továbbá a nyilt tokú, a nyiló len, melynek gúbója érett állapotban széjjel nyilik. Ez utóbbinak szára többnyire alacsonyabbra növekszik, de a belőle nyert rost finomabb, puhább, ez tehát az, mely — mert a szára rövidebb — kézi fonásra alkalmasabb; mig a záró len, mert hoszszabb fonalú, gyári fonásra alkalmas és amellett a termelő gazdának is nagyobb hasznot hajt. Épen ezért azt most már Oroszországban, különösen Riga és Pernán környékén, valamint Belgiumban, Németes Csehországban és most már Magyarország számos vidékén a kisés nagy gazdák bőven termelik. A len emberemlékezet óta mindig értékes növény volt. Gondos művelést és gyengéd bánásmódot kivan, ami mellet mint pl. Belgiumban métermázsánként 500 koronát érő rostot is képes szolgáltatni, olyat, aminőt ott a helyszínen még az aratás előtt mesés áron fizetnek meg a kereskedők, amelyből aztán a legfinomabb brüsszeli csipkéket készítik, mely értékesebb a selyemnél. A lentermelés módja először abból indul ki, hogy a len a föld felett oly magasra növekszik, amily mélyen a földbe is lebírja ereszteni gyökerét; ebből tehát az következik, hogy földjét jó mélyen kell felszántani.