Esztergom és Vidéke, 1905

1905-04-22 / 33.szám

ESZTERGIH es raüKi r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre Fél évre . 12 kor. Negyed évre. . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: DP. Píokopp Gijula és Brenner

1 Ferenc, Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. 3(u£YétrC0r. Síaranoszé csendül szerte, messze áhítatnak szárnyain: gtort a rút Halál hatalma koporsónak zárain! diadalt ült a szent igazság ví^, hitvány, szennyes bun felett, porba hullva zengjen ajkunk Szent győzedelmi éneket! . . . 2K"ogy megfeszítek ®.t a latrok, S lett rá a föld gyászos, setét, .Dytegtőrt hiteben, csüggedés közt D^étségbeesve állt a nép. íBe a ború setét világa TJényes derűre változott, 3(armadnapon, hogy szélt az [angyal: ncs itt az HÍV, feltámadott ! 5 a bün, mely orgiáit ülte ^{ hitvány, törpe lelkeken, ^\ porba hullott összetörve győzedelmes reggelen, í^omján felépült, újra támadt J3\ hitnek szentelt temploma, ÜLS lett a szívnek mélye újra hitnek áldott otthona. s£^z üldvezítő drága vére, ©rök megváltás béreként, Fecskék. Jövünk a messze délről Két hűséges kis fecske, Köszönt az ablakokból Sok ismerős fejecske, Az egyik ránk nevet, mert Már oldalán a párja, .A másik még sóhajtva A jó szerencsét várja. A házigazda integet, Az asszony magot hinteget, A napra áll a lánya, Szeplőit hányja, hányja, Az úrfi helyét nem leli, A kis cicákat sicceli, Mindenki minekünk örül. S mig röpködünk fészkünk körül Az egész ház cseveg velünk. Ok kérdeznek, mi felelünk : Csirip, csirip. Amerre utunk elhalad, Tavasz virul szárnyunk alatt. S ahol a régi fészek áll, A hű kis fecske odaszáll, Újra puhára bélleli, Kis párját betessékeli: Csirip, csirip, — Emberek, ide nézzetek, Igy kell szeretni fészketek, Igy váltogatni csókokat, D\jontatott a bűnös ember 3/Cegmentett üdvösségeért. X) kinek szivében újra épült si^l hitnek szentelt temploma, rnak végtelen kegyelme U"íem fordul attél el soha ! hitnek áldott templomában lendüljön o, hát énekünk, D^öszöntve ajkunk hő fohásza ITettámadási ünnepünk, UYCert diadalnak napja van ma, ^{ hitvány, szennyes bűn felett, porba hullva zengjen ajkunk Szent győzedelmi éneket! Fülöp Zsigmond. Feltámadott! Esztergom, ápril. 22. Tavasz fuvalma reszket át a tájon, s hosszú álmából ébredni kezd az alvó természet. A merre száll, a merre szelid lene ér, engedni kezd a zord bilincs, a tél fagya. Pacsirta dala hallatszik a magasban, s a fakadó pázsiton illatos virágok nyitnak kelyhet. Mindenütt feltámadás. Mintha csak a természet is együtt érezné amaz örökké szép és magasztos isteni színjátéknak minden Nevelni kis fiókokat, S ha meglegyint az ősz szele, Repülni, enyhe délre le, Ahol télen se havazik, Viszontlátásra tavaszig: Csirip, csirip. «• Jövünk a messze délről Két hűséges kis fecske, Köszönt az ablakokból Sok ismerős fejecske, Ránk mosolyog az egyik, Mert oldalán a párja, A másik még sóhajtva A jó szerencsét várja. Szávay Gyula. Péter tanácsa. Kicsiny pásztor-ház áll a rengeteg erdő szélén. Vele szemben, hogy az apró ablakokból állandóan szemmel tartható legyen, egy juh-akol terjeszkedik. Olyan, mint egy óriási pók; szinte odatapad a vörös agyagtalajhoz, amely körülötte állandóan fel van törve a juhok tiprásától. Ha az átellenes domboldalról szemléljük a kis major fekvését, egészen regényesnek találjuk azt, mert félkörben egy erdőrészlet öleli át, mintha védelmezné az északi zimankós viharok ellen. A kis pásztorházban sokszor megfordultam. Közel volt falunkhoz, csak éppen mozzanatát, az Üdvözítő diadalmas bevonulását a szent és hűtelen Jeruzsálemba. Fehér köntösében isteni alázatossággal fénylő arculatán, övezve rajongó híveinek elszánt seregétől jő a megváltó Eszme, és Jeruzsálem leányai pálmagalyakat hordoznak előtte, Jeruzsálem férfiai aranyszőttes drága díszruháikat teritgetik lába nyoma alá. Mint mikor a fakadó természetet, mely új életre kelti az alvó mindenséget, dallal köszönti a szabad mezők dalosa: a pacsirta; s himes lepellel borítja a mező. Mintha valami csodás varázs ölelné keblére a mindenséget, megifjúhodott erővel kezdi magába szívni a szabadság levegőjét minden élő lény, mit sem törődve azzal, hogy a szabadság ezen határtalan szeretete egyike a legtragikusabb szenvedélyeknek. Babonás indulat, mely önmagából táplálkozik, s végezetül rendszerint önmagát emészti meg. Velünk született, belénk nevelt utilitárizmusunk minden cselekvéseink megalkuvási irányzata, szinte elfogulatlanná teszi előttünk azt a kifogyhatatlan, megtörhetetlen csügegy dombot kellett átgyalogolni hozzá. Gyermek koromban kora tavasztól őszig jártam át a kis majorba. Március elején már mentem. Az öreg számadó-juhász kis unokája csalt ellenállhatatlanul. Az iskolában egyre sugdosta: „Te Bandi! Van ám sok kis bárányunk, gyere ki hozzánk!" Melyik gyermek tudna ilyenkor ellenállani? Amint az iskolából kieresztett bennünket a jó öreg rektor-bácsi, nyomban nekieredtünk az ütnak ki a majorba. Menynyi bárány is volt ott! Szép fehér, kezes kis állatok. Kell-e ezeknél kedvesebb játszótárs ? A tavasz azután a bárányokkal telt el s ami leginkább vonzott a majorba, az a jó uzsonna volt, amivel az öreg nagyanyó, a számadó felesége, mindig megvendégelt. Illatos juhtej fekete kenyérrel. Oh! Ti ínyencek, akik folyton ujabb és ujabb eledelek után vágytok, ti nem tudjátok, hogy mit ér egy ilyen uzsonna ! Én akkor valami felségesnek tartottam és bár otthon fehér czipó, omlós kalács, meg kövér kávé várt, dehogy cseréltem volna fel ezekkel a számadóék uzsonnáját. A fölött azonban igen csodálkoztam, hogy az én kenyeres pajtásom, a számadóék Petije, kevésbbé szerette az otthoni kosztot, ellenben hogyha hozzánk vetődött, alig tudott betelni a mi kávénkkal és kalácsunkkal. . A nyár folyamán még inkább vonzott gedést, ingadozást nem ismerő hitet, mely a szabad természet könyvének betűiből felénk sugárzik. A tavasz pompájában madárdaltól visszhangozó s mezei virágok illatától terhes szabad mezőn vajmi kevesen tudnak, mernek és akarnak emlékezni arra, hogy ott, ahol a szabadság ez ébredő dalosa szánta levegőbe, alig néhány napja sötét ruhájú hollók serege kóválygott céltalanul, s a tél fagyasztó szele sikoltott végig a tarlott tájon. Hiába, az emberiség veleszületett sajátsága, tulajdona az optimizmus, az álmodozás, s valahányszor jön a kikelet, az optimista álmodozók abban reménykednek, hogy a szabadság, egyenlőség megfogja szerezni a forradalmi szent Háromság harmadik, még hiányzó tagozatát is: a testvériséget. Pedig a tavasz virágfakasztó levegőjében ott lebeg láthatatlanul a hervadás, az elmúlás gyászos kezdete. Mint mikor az Eszme ébredésének magasztos jelképe a Názárethi bevonulását tartotta Jeruzsálembe, a farizeusok szivében már el volt végezve kinhalála, átszegzett tagjainak megtörése és Pilátus véres kevalami a majorba. Ekkor már nem tejet kaptunk uzsonnára, hanem zsendiczét. Tudjá*k-e, hogy mi az ? A juh tejét mesterségesen megsavanyitják, azután forralják. Forralás közben turó válik ki belőle és a túrós tej savanykás édes. — Melegen inni, kanalazni, közbe-közbe nagyokat harapni a puha, fekete kenyérből, ez aztán mennyei élvezet. De minek felsorolni azokat az emlékeket, amelyek a visszahozhatlan gyermekkort fájlaltatják velünk ?! S nekem mégis jól esik elmondani valamit belőlük, egy szomorú történetet, mely minden húsvét jöttén eszembe jut. Ide s tova husz éve lesz, hogy egyik verőfényes tavaszi napon abban az évben először mentem ki a majorba Petivel. A sok fehér bárány játszi vidámsággal futkározott az akol előtti téren s mi rögtön kiválasztottuk a magunkéit. Nekem különösen megtetszett egy koromfekete bárány, amely véletlenül ilyennek született. Petinek egy gyönyörű fehér báránykára esett a választása. Ezekkel azután vége-hossza nem volt a játéknak egész alkonyatig. — Ekkor azzal váltam el Petitől, hogy másnap szép piros szalagot hozok a két báránykának. Alig vártam a másik napot. Húsvét volt épen. A délelőttet nővérem mellett a templomban töltöttem és a kedvéért — bár „Esztergom és Vidéke" tárcája.