Esztergom és Vidéke, 1905
1905-04-06 / 28.szám
ESZTERGOM es TIME A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre . .12 kor. Negyedévre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dr 1 . Píokopp Gijula és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: {hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Kikelet, Esztergom, 1905. ápril. 4. Ugyan jősz-e te sóvárgott kikelet? A fák, füvek klorofilja megeredt, az éltet adó nap melegével csókolja a földet, melynek friss pázsitja, csírázó, reményteli magvetése azt mondja, hogy te érkezendőben vagy. Túl a glóbuson a fecskék első raja már megindult, az újraébredt természet minden életkedvünket meghozza, és mégis közéletünk sivár tünetei között dermesztő telünk marad, a remény elfogy, a kétség gyötör, — lesz-e hát kikelet? Amig egy részről nemzeti vágyak dagadnak, másfelől a tépelődő hazafiúi gond komoly redőket csal. A mig egyrészről egy új korszellem szellőjének lengedczés? hüsiti a honfigondtól izzó homlokot, másfelől a jövőtől való aggodalom borulata felemiit: És ebben a vegyes érzelemben a stagnálásnak szomorú, meddő korszakát éljük. Semmi sincs befejezve és még sok egyáltalában el sincs kezdve. Kultúránk intézményekben hiányos, mivoltában kezdetleges. Ám, ha nagyot is haladtunk a népmivelődési téren, nem Annuska. . És újra belekezdett a zongorista. A legdallamosabb keringőt húzta, ütem érzékkel, talp alá, de azért kiérezhető volt kesergő lelkének, a vakembernek minden búja, mert vak volt az isten adta, igy született. Ferit, a furcsa világfit sajátságos fájdalmas hangulat fogta el amint a karosszékben elnyújtózva szivta cígarettjét. Határozottan irigyelte ezt a vak embert, irigyelte mert vak volt, mert nem látta ezt a világot igazán, mert szépnek hiszi, mert szépnek képzeli. Maguk, kik olvassák e sorokat azt hiszik, hogy egy selyemfiúról akarok irni, aki felett mi, megállapodott, biztos, nyugdijképes állásban lévő tanítók, vasutihivatalnokok, vám és számtisztek, gyári és banktisztviselők, szóval a haza támaszai pálcát törünk. Hát megnyugtatom Önöket, egyáltalán nem ilyenről lesz szó. De hát kezdjük a dolgot elölről. Tulajdonképen az első látásra, az első pillanatra, de lehet, hogy később is ilyennek tartja az ember. Smooking, félkeményre vasalt „zajmellis" ing, jó vasalású, szaannyit, hogy a munkában pihenő lehetne. Nem kellene-e sok helyen iskola, modern, korszerű, édes honi nyelvünk diadalmas templomául. Nem kellene-e, hogy országos közerő jőjön sok helyen segítségül megcsinálni a tökéleteset, igényeinknek megfelelőt. Nem csinálhatjuk meg. Országos segitőszereink megvannak bénulva és egyelőre a nagy conflictusok útvesztőjében nincs is reményünk, hogy odáig érjenek közdolgaink, hogy népi kultúránk javára megnyerjük a sziveket. És nem igy van-e rendezetlenségben, sürgős orvoslást várva minden belső ügyünk. A megélhetés gondjai mindig súlyosabbak. Évek óta várjuk az olyan törvényhozási alkotásokat, amelyek helyzetünkön segítenének. A zsellér, a kisföldű gazda, a kisiparos, a kisebb közhivatalnok mind országos törvényhozástól várja sorsának virradatját. Nincs a közéletnek olyan ága-boga, amely gyökeres és sürgős segítést nem kérne. Nemzeti sebektől vérzik és erőtlenedik az ország, a gazdasági nyomorúság egyrészt hozzászoktatott a természetes szaporaságnak mesterséges, gonosz, bűnös apasztásához: másfelől a Cunard Lien bású nadrág, finom kecses lakk cipő, egyáltalán minden mi egy jónevelésű jour látogató kelléke. Tehát olyan, mint a többi, ezek azonban csak a külsőségek. Most lássuk a belsőségeket azaz bocsánat lelki tulajdonait. Nem akorom leirni, hogy lobbanékony természetű stb. stb. volt, nem akarok lélektani boncolásokba merülni. Elmondom, elmesélem azaz idézni próbálom szavait, azokat melyeket ezen az estén mondott. A többit magukra bizom, ítéljenek felette, ha úgy tetszik, törjenek pálcát. Feri tehát ült a nagyebédlőben hol folyt a tánc. Baksay, a hires boston király uj figurákat mutatott. Mindenki figyelte, minden táncoló pár őt nézte, de azért egyiksem mutatta volna, hogy ő bámulója, sőt talán titkos irigylője Baksaynak. Feri átment a házigazda dolgozó szobájába, leült egy dohány asztalka elé, s mint ez ilyenkor természetesen szokás, unott arccal rágyújtott egy vastag havannára. Teljesen elfoglalták gondolatai s igy nem vette észre, hogy a szép P-né belépett a szobába s gúnyos mosolylyal arcán közeledik feléje. Ki nem állhatta ezt a fiút. Általában ki nem állhatták ezek a leányok. Igaz, hogy ő ezzel nem sokat törődött, ezek ugyanis mind olyan üres lelkű nagyvárosi leányok voltak, kik a egyre ömleszti ki népünket az Óceánon túl. Zemplémben kihaltak, néptelenek a falvak, Amerika elnyelte mind. És akik itt vannak, azok éhségről panaszkodnak. Az állami segélyakció rendszeressé válik, de meg van bénulva, mert a törvényhozás nem adhatja kellő időben erőforrásait. Valami csodálatos fatalismus nehézkedik a lelkekre. Ebben a sivár helyzetben pedig éppen ez a nemzeti fatalizmus a legrettenetesebb. Valami végzetes elernyedés senyveszti közéletünket. És minden haladásnak gátat vet. A tőke retteg a vállalkozástól. Investálás nincs semmi téren. Évek óta egy nagy fellendülésre számit az ország minden rendű és rangú népe és minden évben csak sivárabb lesz a helyzet. Még eddig a remény és bizalom élt a szivekben, ma már csak desperál mindenki és nem vár jobbat. Nemzeti életünk legtiszteltebb fórumán maradiság. Lesz-e hát kikelet, nemzeti életünk tavasza eljövend-e, avagy még továbra is a stagnálás szomorú napjai sorvasztanak bennünket ? És az újra ébredt természet, a hogy föléleszti a kikelet varázsos flirten s a maguk szépségének ápolásán kivül nem törődtek semmivel. De mégis még egy dologgal. Borzasztóan sértette hiúságukat az, hogy ez a fiú nem lett bámulója, csendes imádója egyiküknek sem. Ki nem állhatták, de azért meghívták mindenhová. Hiszen egyik sem kívánta, hogy bele legyen szerelmes, arra sokkal kisebb volt e fiu, s nem is volt szép, de az boszantotta őket, hogy oly makacsul ellenáll. Nem hódol meg egyikük előtt sem. Különösen P-né, az alig féléve férjnél lévő asszony haragudott rá. Tudta, érezte jól, hogy szerelmes ez a fiú valakibe, de nem közülök valóba. Erezte azt a fölényt a mellyel a tartalmas, iga i nőkről, illetve leányokról beszélt néha ez a fiú. Vissza akart már fordulni, hogy ne is vegye észre Feri. De mégis jó alkalomnak gondolta sarokba szorítani. És megszólalt — megint gubaszt, én igazán nem értem magát. Mondja csak szokott maga látni. Én nem hiszem, kétségbe vonom. Maga olyan mint az a vak zongorista odakinn. Maga sem lát semmit, de amellett nem is gondolkozik. Magának most tulajdonképen kinn volna a helye. Miért nem táncol ? Hiszen a tánc oly édes. — Nagyságos asszonyom igazán kedves és végtelenül lekötelez, hogy figyelereje, minden fűszálával életet hirdet, a napfényes ragyogás az élni akarás emberi ösztönét támasztja föl: jövel kikelet és támaszd az embereket hitre, reményre, szeretetre. A hogy te táplálékaid kiteszed, ahogyan te fölébredt erődnek gyarapodását nap-nap mellett hirdeted, — hintsd el az emberekben a haladás, előretörés, az élniakarás vágyát és vezess el végre a nemzet haladásának ösvényére. K.— A tuberkulózis mint lakásbetegség. Ha végig tekintünk annak az elszomorító statisztikának rideg számsorain, mely évről évre a tüdővész, ezen világszerte elterjedt népbetegség pusztításait jelzi, akkor azokból megismerjük egyrészt, hogy a különböző életviszonyok mennyiben folynak be e betegség gyakoriságára, másrészt egyes olyan tényezők is feltűnnek a vizsgáló elmének, melyek benne vannak ugyan szintén az „életviszonyok* complexumában, de el rejtettebbek és csak a szigorú körültekintés akad reájuk. Már pedig föl kell a gümőkór terjedését elősegítő összes tényezőket fednünk, különben küzdő munkánk teljes eredményt nem érhet meztet kötelességemre. De tudja vannak az életben percek, pillanatok . . .ej mit, megmondom őszintén, azon gondolkoztam hogy hogyan szakítsak evvel az élettel. Ez nem élet, legalább is nem nekem való élet. Itt akarom hagyni. Lehet, hogy maguk kinevetnek, lehet, hogy megfognak vetni, de mit tegyek legjobb evvel nem törődnöm. Nem magukat hibáztatom, hanem az egész rendszert. Ki nem álhatóm ezeket az üres, idegölő, önzésre, nagyszólásra vezető, pár bűnös léggel telt fürttel eltöltött hazugsággal telitett estéket. Nem akarok ezentúl olyan „ott volt" alak lenni. Eddig ugy ment hétről-hétre. Minden második kedden itt, minden szerdán amott, egyszóval minden este máshol. Aztán 'a leányok, az asszonyok különösen az ujabb generatió. A fiatal emberek mind valamennyi kivétel nélkül, én magam is, mind üres léha. Mind élvhajhászó. 4ti benn a mi leányainkkal finomabb modorban, kinn a szobaleányokkal kevésbé finom modorban, hogy enyhe szóval éljek fürtéinek. Hogy szeretnék olyan lenni, mint voltam évekkel ezelőtt. Hogy szeretnék úgy tenni tudni, mint akkor. — Hohó, vágott közbe P-né. szeretem ha az öregek a múltból idéznek, de csak folytassa. „Esztergom és Vile" tárcája.
