Esztergom és Vidéke, 1905

1905-04-02 / 27.szám

ESZTERGOM es mm r _ r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak. Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonps kiadók: Dí. PFokopp Gijala és Brenner 1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. „A nemzet megadta a választ." Esztergom, március 30. Midőn Esztergom város polgár­mestere a képviselőtestületnek mai ülésében kihirdette a határozatot, hogy a képviselőtestület 58 szóval 35 ellen elrendeli Uray István h. rendőr-kapitány ellen a fegyelmi vizsgálatot s neki bizalmatlanságot szavaz, egyik másik ajakról, bizo­nyos kárörvendéssel e szavak hang­zottak fel : „a nemzet megadta a vá­laszt" Ezek a szavak oly ismerős hang­zásúak a nemrég mult időkből, a melyek a jelen esetre vonatkozólag ha alkalmaztattak, úgy az első pil­lanatra elég helytelenül, de belátva a vesékbe; talán önkéntelenül is nagyon találóan jöttek azok ajakára, kik ezt hangoztatták, mert aki is­meri az ügynek előzményeit, a sze­replő személyeket, azok politikai né­zetét, s karakterizálni akarja az ese­tet, feltalálja a tiszta, hamisítatlan nedűben, a politikai zamatot, s azon elégedetlenek méltatlankodását, kik ellentétbe helyezve magukat a törvényes renddel, a „büntetett elő­életű " megtorlásáért szövetkeztek. - Nincs exponáltabb, nehezebb, s «ftz asszony. Borongós novemberi délután volt, mi­kor megismerkedtem vele. A nevét saj­nálatomra nem árulhatom el, de büszke­ségem és boldogságom, hogy beszélhettem vele. Eleinte egy kicsit nehezen ment a do­log. A hires zongora művésznő nem tud magyarul.. Ezen kölcsönösen sajnálkoz­tunk, aztán megfeledkeztünk róla. Ha ide­gen nyelven kell beszélnem, szakasztott olyan kényelmetlen érzésem van, mintha diszes selyem ruhába ülnék. Ezen a dél­utánon elfelejtettem mindent és hallgattam beszédét. ... Nos igen, magának igaza van : a di­csőség csakugyan szép és nagy dolog, higyje el, nem is csodálom, ha annyi bo­londja van. Nem is kellene az ilyen bo­londokra haragudni, a ki nem bírja erő­vel, ugy is elmarad. Én legalább soha­sem tudok az ambíción nevetni, ha tel­jesen tehetségtelen emberben látom is. 1 V V . Hogy magamról beszéljek! Ugyan Végyen még egy csésze teát, meglássa sokkal mulatságosabb lesz a dolog. Maga olyan sokat vár tőlem, s nekem alig van népszerűtlenebb állás ; mint a ren­dőrkapitányé. Legyen az vérbeli, s a törvénynek lépten nyomon a polgárokra lesújtó csapását igyekez­zék a saját testével fedni, elhárí­tani ; a felsőbbséggel, a törvény őreivel gyűlik meg a baja, legyen indigena, ki a polgárban csak jog­alanyt lát, s a törvények és rende­letek végrehajtásánál nem az egyed, de a communitás érdekét tartja szem előtt; meggyűlik viszont a baja az egyeddel, s ellenségévé szegődik az. S igy, vagy a felsőbbség adja meg a választ, vagyis nyilvánítja elége­detlenségét, vagy miként egyik má­sik ajakról elhangzott; a nemzet, mi alatt ez alkalommal nem a városi alkotmányunkban értett nemzet, ha­nem a képviselőtestület egészében ér­tendő, s mert igy értelmezte a több­ség, azért mondottuk fentebb, hogy a kárörvendő ajkakról elröppent sza­vak, az esetre nem találók, mert ha­bár tisztetettel hajlunk meg az alkot­mányos többség véleménye előtt, a je­len esetben a kisebbség véleményét ér­tékeljük többre, mert tántorithatlan meggyőződésünk, hogy bárkikből, még ha a rendőrkapitány ellensé­geiből fog is állani az a fegyelmi bíróság, de ha annak Ítélkező tagjai mit mondanom. Nos igen, bejártam a vi­lágot, sokhelyütt voltam, Paristól Pétervá­rig ünnepeltek az emberek, azaz nem en­gem, hanem a művészetemet. Voltam Amerikában is, de hát erről annak ide­jén eleget irtak a lapok. Volt részem a dicsőítésben annyi, hogy megcsömörlött belé a lelkem. De lássa, ez mind nem nekem szólt, hanem a művésznőnek és éppen ezen szoktam én esős, szomorú délutánokon töprengeni . . . Mert hazug­ság az, hogy a dicsőséget valaha meg­unja az ember. Megundorothatík tőle egy darab ideig; — mint bocsáson meg a brutális hason­latért — az iszákos a pálinkától, de az­tán megint előveszi a szomjúság. A di­csőségtől csömört kaphat az ember, de jól nem lakik vele soha. Nem is az a baj. A lelki katarust már kihevertem és most újra megyek messzire, — keresni azt, a mitől annyira undorodtam. ... De lássa, más fáj nekem : az, hogy mindez, a dicsőség, öröm, ünnepeltetés nem is engem ért, hanem a művészete­met. Az asszony van bennem megsértve, érti már ? Kérem ne mondjon ellent, én ismerem azt a pár udvarias frázist, a mi most az ön ajkán lebeg. Nem vágyókép­pen csúnya, tudom. De lássa, mindazok a férfiak, kik velem foglalkoztak, nem az asszonyt látták bennem hanem a művész­lelkiismeretük sugallatát fogják kö­vetni, úgy a kapitánynak egy haja szála sem görbülhet meg azokért a vádakért, amelyek miatt ellene a fe­gyelmit elrendelték, s neki bizalmat­lansági votumot adtak. S ha ez-igy van, kérdjük, miért rendelték el el­lene a fegyelmit? Csak azért, hogy azok a bizonyos vélt sérelmek meg­toroltassanak ? Erre azonban egy oly komoly, feladatának magaslatán álló testületet, mint a képviselőtestület, fel­használni, nem helyes, mert miként a város jogi tanácsosa megjegyezte, a városnak ezen joga hamar el­kophatik. Ennek előtte a képviselőtestület még indokolt esetben is nagyon fu­karkodott a fegyelmi elrendeléssel, s mindig a méltányosság végső ha­táráig ment, s most egyszerre pa­zarul bőkezű. Nem a kapitány védelmére irjuk e sorokat, eljárása felett ítéletet mond majd a fegyelmi hatóság. A képvi­selőtestület komolyságának és mél­tóságának megóvása az, mi felszó­lalni késztet. A felszólalások azt igazolták, hogy a kapitány a képviselőtestület tag­jaival szemben ép oly eljárást tanú­sít, miként másokkal, őket cpúgy bün­nőt. Többnyire a hiúságukra hatott a ne­vem. Voit olyan is, kinek szivét megvette a játékom, de egy sem, érti, egyetlen egy sem volt köztük olyan, kiről bizton el­mondhattam volna, hogy ez szeretne en­gem akkor is, ha nem az volnék, a ki vagyok, hanem csak egy közönséges pol­gárleányka; ha nem volna se hirem se tudásom, se szellemem, nem volna egye­bem, mint a mostani tűrhető arcom. Ne nevessen, kérem. Nagy fájdalom egy asz­szonyra nézve, ha tudja, hogy benne nem a nőt látják. Mert higyje el, ostoba frázis hitvány hazugság, a mit a lélek nagysá­gáról, a sziv nemességéről beszélnek . . . A férfi nem ezt keresi az asszonyban, hanem a fiatalságot, szépséget, jókedvet. Mi, mi nők — néha elbolondittatjuk magunkat az úgynevezett lelki szépségektől, de a férfi szerelem alapja mindig csak az asszony szépsége, bája, a többi hiúság, önámitás érzelgés, szép lélekre mutató romanticis­mus, de nem érzelem. Mint a hogy ezzel az érzéssel a maga elbűvölő igazában és fenséges erejében még sohasem találkoz­tam. . . . Látja ott azt a kis szekrényt ? Tele van levelekkel, versekkel. Férfiak irták, kik állítólag szerettek. Megtartom őket és mikor nincs más dolgom, olvasgatom egyi­ket a másik után. És most hallgasson reám. Halálos ágyamon Istennek ajánlva teti, s hogy több tagját a képviselő­testületnek megbüntette különféle kihágásért, kik a zsarnokoskodást to­vább tűrni nem akarják. Szemére lobbantották, hogy 160 egyént bün­tetett meg a tél folyamán azért, mi­vel a járdáról a havat el nem ta­karította stb. Mondjuk ki: emberek vagyunk. Mikor a képviselő a ha­vas, jeges járdán elcsúszik, s meg­sérül, vége nincs az interpellátiók­nak, a rendőrség dorongolásának, mikor pedig ugyanazt a képviselőt megbírságolják a hó el nem taka­rítása miatt, akkor fegyelmit kér a kapitány ellen. Az az út, melyre a képviselőtes­tület többsége ezúttal lépett, nem a helyes út, sőt tilos út. Mert azok a panaszok, melyek miatt a fegyelmi elrendeltetett, a fegyelmi eljárás megindítására nemcsak nem alkal­masak, de annyira erőltetettek, hogy az igazi célnak nem az esetleges fe­gyelmi büntetés, hanem annak csu­pán elrendelése látszik. Komoly ok és alap nélkül, antipatiából, avagy személyes ellenszenvből, haragból, retorsió viszketegségből fegyelmit elrendelni, egy komoly testületnek célja nem lehet, nem szabad, hogy legyen. Higgadt, tárgyilagos felfogás lelkemet sem beszélhetnék őszintébben, mint a hogy most szólok. És a mit mon­dani akarok, azt nem percnyi muló rossz kedv mondatja velem, hanem higgadt megfontolás. Habozás nélkül oda adnám minden dicsőségemet, művészi tehetsége­met ha egyikében ezen leveleknek fölfe­dezném amaz imádatra méltó együgyűsé­get, melyeket igazán szerelmes ifjak szok­tak szép fiatal leánykáknak irni. Életem felét oda adnám, ha nem volna e leveli­ben oly sok szép gondolat, kinyomatni való aforizma, ordítozó hiúság, beteges érzelgés, de megcsapna egy forró, epe­dő sóhajtás, melyet a legegyügyűbb sze­relmes ember levelénél is érez az ember. Ha ez az érzelem a maga isteni nagysá­gában reám talált volna. De nem igy volt, és nem is lesz igy soha . . . Mert hiszen végtére láttam nőket, kik kevésbé csinos külsővel, mint az enyém, szenvedélyre lobbantották a férfi szivét. De nálam ez nem ugy van. Hogy művészetem mellett külsőm is érvényesüljön, sokkal szebbnek kellene lennem. Igy mindenki a művész­nőt látja bennem, és nem az asszonyt. Koz­mikus ugy-e ? Féltékeny vagyok saját magamra. Én nem akarom, hogy tehetsé­gemért, mely asszonyi voltomtól teljesen külön álló dolog — szeressenek; mint a hogy az ilyen érzelem nem is szerelem — higyje el. A férfinak szépségre, ifjú­Jäszteip és vile" tárcája.

Next

/
Oldalképek
Tartalom