Esztergom és Vidéke, 1904

1904-12-25 / 101.szám

Esztergom, 1904.

XXVI. évfolyam. 101. szám.

Vasárnap, deczember 25.

A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA.

IV]ei|jelei)ik Vnstírífap és csütörtökön.

Előfizetési árak :

évr — — — — 12 kor. — ül.

Fél évre — — — - — 6 kor. — fii.

Ntfgyeil évr* — — — — 3 kor. — fii.

Eä.'»-* **áui éra: 14 fii.

Felelős szerkesztő :

Dr. PR0K0PP GYULA.

Laptulajdonos kiadók :

PROKQPP GYULA és BRENNER FERENC.

Szerkesztőség és kiadóhivatal :

I (hovaa kéziratok, előfizetések, nylltterefc ás hirdetések küldendők Kossuth trajos (azelőtt Buda) utca 485. szán).

—Kéziratot nem adunk vissza. •

Dr.

Karácsonykor.

Irta: Tuba Károly.

Vak homályban, tévetegen járunk, Bünb ől-bünbe botlik meg a lábunk ; Hitetlenség, gazság rémes árnya Egyre jobban borul a világra.

Igaz erkölcs : ócska limTom, semmi! Földi ember nem tud lelkesedni,

Szív, s a lélek nem hajlik a jóra — Földieknek nincs útmutatója !

Az ember már árnya lett magának . . . Téves utján soká már nem járhat, Szomjazik a* áldott pillanatra, Bűneinek terhét, hogy lerakja, Szomjazza és véle van a kétség:

Kitől oszlik a komor sötétség?

A borongós, sűrű, sötét éjjel Ki gyújt lángot? bizton ki vezérel?

. . . Értitek-e az angyali szókat Melyek mennyből hangzottak hivólag ? A csillagnak csudás ragyogását, Melynek fényét bölcsek is csudálták ? Kövessétek a fénylő világot Nagy boldogság, édes öröm vár ott ! Bűnbánóan jertek oda . . . jertek, Téves útról htlyes útra leltek.

Az a csillag, most is csak az éppen : Aki hajdan, ama csodás éjen ;

Most is szór, ád tündöklő, világot, Odavezet békén — hova vágytok. Hajnala az éiő, igaz hitnek,

Üdvöt nyernek, a kik benne hisznek ; Most is mutat áldó valóságot,

Minden szívnek tanúbizonyságot.

Ő ragyogj fel betlehemi jászol Had igyunk az erő forrásából! Szálljon vissza elveszett varázsod S bűneiből váltsd meg a világot . . Özvegy, árva, koldus, gazdag, szolga Egymás ellen búját ne zokogja,

Szív : ne legyen beteg soha többé : Isten szerint éljünk mindörökké!

Az ősszel vadászni voltam a mi öreg Pilisünk rengetegeiben. Aki tudja, hogy a királyi vadat cső elé kapni mily nehéz dolog, az azzal is tisztában van, bogy az őszi szarvas vadászat nem holmi pár órás mulatság, hanem több napig tartó fáradságos valami. Az ilyen vadászatnál nem lehet ám minden este a jó puha ágyhoz hazatérni. Ott kell rostokolni és hallgatni a szerelmes vadnak megszólalását, mert ettől függ az eredmény a tizenkettes, tizenhatos, vagy talán a huszas agancs tekintetében. Hát

i bizony én is künn maradtam a rengeteg : közepén. Az igaz, hogy ezt ma már : modern értelemben kell felfogni s nem úgy, hogy valamely fa alatt, a puha lombsator védelmében és a még puhább mohából hevenyészett ágyon tölti ei az ember a hideg harmattal jelentkező őszi éjszakákat. De nem ám ! Nekünk pompás védő helyünk van. Fenyőszá- lakból házformára elkészített házikó. A fenyöszálak között mohiréteg fekszik, nehogy az esetleges réseken szél urfi kegyetlen játékot űzzön. A házikó bensejében jóféle lóször nyugágyak kínálják magukat s a hideg éjjeleket gyorsan melegitő tűzhely teszi türhetővé. Nos, ebbe a hajlékba húzódtam éjszakánként, holdnyugtakor megpihenni, hogy hajnal- hasadtával megint talpra álljak és utána nézzek a királyi vadnak. Az erdő, ez a folyton zugó chaosz, a szabad természet csodái, a gondoktól mentes szabadság más irányba terelik a külömben elfoglalt embert. Csodás gondolatokat ébresztenek. Ezek azután elkalandoznak a legfelsőbb trónjáig, felemelkednek a költészet régióiba, visszavisznek a régmúlt idők napjaihoz, szóval az idealistát álomba ringatják. Én is igy voltam. Szeretem a természetet, imádom az alkotó Erőt s rajongok a múltért, melyből a Jövőnek erősitő forrásai csörgedeznek.

A tájék, mely az erdőben létem alatt körülöttem elfeküdt, hazánk történetében hej, de hányszor le van rajzolva ! Alattam a fejedelmi folyam, a Duna. Ennek felső folyásában Esztergom, a római telep, a szent király szülő városa, mellettem egy magas szikla tetején a kereszt jelével, továbbat Pilis- Maróth helység földdel egyenlővé vált római castrumával, ezen túl Domös, ahol országunk nagyjai gyüléseztek. Ezzel szemben a zebegényi sziklás hegyoldal remete lakjaival . . . Mily sok egy helyen és mennyi emlék ezekhez fűzve! Elmerengtem a múlton és ; midőn álomra hajtottam fáradt fejemet,

tovább álmodtam azokat a gondolatokat, amelyekkel a nap folyamán foglalkoztam.

Azt álmodtam, hogy ott ülök, a kereszttel ékeskedő szikla-nyúlvány tövében és előttem egy galamb-ősz aggastyán áll s beszél. Ajakéról úgy folyt a szó, miként beszédes a csörgedező patak. Mit is mesélt ?

— Látod fiam, ezen a helyen, ahol te most megpihensz, hajdan büszke vár állott. Ennek a begynek lábát amaz ezüst szallaghoz hasonló nagy folyam mosta, amelyet ott alant látsz. Körös- körül áttörhetlen, irtatlan őserdő feküdt. A várat erős falak védelmezték. Ebben lakott Dobozy Miklós az ö szépséges, uj asszonyával. Fiatal házasok voltak. Az úrnő, kinek szépsége mesébe illő volt, fenséges termettel és különösen kitűnő hanggal birt. Ha jött az este s megjelent Lima asszony derengő kíséretével, a vár fokán felhangzott a bűbájos ének. Alant a sötét, mélységes völgyben viszhangot adott reá a fülemüle. De ennek az éneke sem múlta felül a várnak uraszszonyáét. Megbüvölt az mindent. A szálló madár megült a vár tornyán ; a folyton za- vargó vizimadarak elcsendesedtek és a vándor nem tudott elmozdulni, amíg az ének hangzott, A fiatal asszony mellett ült daliás ura: Dobozy Miklós. A

király seregébe tartozott. Övé volt mindaz, ameddig a szem innen ellát. Hü vitéz volt. Béke uralkodván a kLapunk mai száma 6 oldalra terjed.

íz „Eszfep is Vidéke" tárcája.

A szeretet ünnepén.

Apró hópihék szállanak a légben talán hogy eltakarják a föld fekete gyászos lepelét. Szállnak, szállnak, mint a remények és a vágyak, melyek oly sokszor bearanyozzák az élet kietlen pusztaságát.

Az utcákon hullámzik a nép. Sietve adják egymásnak a bazár kilincsét. Csak a kirakatoknak vannak hosszabb ideig szemlélőjük, azok a szegény, didergő, szülői szeretet melegét sohasem, vagy csak mostohán érező kis árvák.

Ok a karácsonyfa fényét csak igy az üvegen által látják. A kis gyertyák lobogó lángjából nekik csak a fojtó füstje jut,, s arcukat mégis a boldogság derűje önti el. A mint leszáll az alkony, s kigyul az esti fény, ellepik az utcák tömkelegét, s megcsendül az ablakok alatt ajkukon az ének, s a kik a szeretet melegét soha sem érezék, buzgó áhítattal hirdetik a szeretet örök igéit. Ok is tudják, hogy a karácsony a szeretet ünnepe.

Karácsonyest. Már maga a gondolat a legtisztább érzéssel egy csomó régi emlék varázsával tölti el a legfásultabb szivet is. Eszünkbe jut az arany füstös diók boldogkora. A mikor azt hittük, hogy i fehér szárnyú angyalok aranyozzák ( be azokat oda fenn az égben. Majd jött idő, s az édes anyai szeretet < felviiágositott, hogy nem fehér- < szárnyú angyalok aranyozzák be < azokat, hanem ő, az édes anyai i

szeretet. 'j

Micsoda boldogság volt ez bele-, tekinteni a karácsony misteriumába. ; Pedig akkor szakadt vége az igazi i boldogságnak, akkor oszlott el j varázsfátyola annak a boldogságnak, j mely hittel, gyermekded hittel táp- j lálkozott. A hitet megölte a tudás. , 1 Azután jött a többi.

Előttem a karácsonyfa. Apró 1 lángjaival, ezüstös, aranyos dióival < úgy tűnik fel az egész a körülötte < áhítattal álló kis gyermekeimnek, 1 mintha csakugyan egy tündér világ- i ból szállott volna közénk, s a ; fácska ormán álló angyal harsonája i mintha riadót fújna a néma éjbe, s 1 a ragyogó csillag mintha mutatná az utat, mely Bethlehembe, a sze- ;

retet világába vezet. ;

A néma áhitat, mely gyermekeim ; arcát körüllengi, feledteti velem, ] ha pillanatra bár, hogy ezt a fát, mely most a szeretet világát hirdeti < kicsikéimnek, alig néhány napja ta- ; Ián azért vágta le valaki a törzs- ;

ől, hogy légyben kenyere a kará* :sony ünnepén.

A legboldogabb perc az, ha íszünkbe jő a »visszajöhetlenüU ütünt gyermekévek édes emléke, le e legboldogabb órák percét s eltompitja a sivár jelen, a kétes övő.

Amaz örökké szép, minden moz- :anatában magasztos isteni szinjá- éknak első lépése, a bethlehemi ászolyban fekvő kisded évrő!-évre elifjuhodó emlékezetével belerin- patja az emberiséget a karácsony íangulatába.

Ott fekszik az élő szeretet Beth- ehemben egy istállóban, s a dúle- lező istálló falai között1 levő já- zolyban fekvő kisdedhez a napke- eti bölcseket egy csillag vezérlé, s nig ezek aranyar, tömjént, mirhát idóznak a kisdednek, Heródes ál- natlanul hánykódik ágyában, féltve ;oronáját.

Hiába igy volt ezredév előtt, s . ügy lesz, mig ember lesz a bolygó ártekén. A fényre árnyék jő, s íz éj sötétjét felváltja a hajnal )ibora.

A mindennapi élet leőröl min- lent. Boldog az, ki alkut tud kötni i körülményekkel. A ki ellent akar Ülni erejének, azt kérlelhetetlenül

összemorzsolja. S hiába vezetnek a legmagasztosabb eszmék, hiába áldozod fel a legszentebbet a mi szivedben lakik, ha a legelső kavicsban megbotol az ember, s ha a létkérdés éles körmeivel tépi, marcangolja a megmásithatatlanba megnyugvó lelket is.

Ez a betegség az, mely kisér a bölcsőtől a sírig, a mely be nem heged soha. Emberbaráti frázisokkal félre lehet vezetni a könnyen hívőket, de sem a betegséget, sem a szegénységet megszüntetni nem lehet ; ha lehetetlen kiküszöbölni a vagyonosságból azt, a mi önző és szívtelen, a szegénységből pedig azt, a mi igazságtalan és irigy, talán lehetne a szivekbe reményt és bizalmat varázsolni, talán lángra lehetne lobbantani a szeretet világot.

De igy mindiddig, mig a gyönge kénytelen érezni azt, hogy erős is van ; mig az elnyomott nem érzi a társadalom felemelő, biztató tekintetét ; mig a kizsákmányolási rendszer lesz az uralkodó planéta, ad- • dig hiába gyújtjuk meg a karácsonyfa lángjait.

Kialvó félben a szeretet világa, s nincs remény, hogy valaha újra lánggal égjen. Kialudt a csillag,