Esztergom és Vidéke, 1904

1904-06-29 / 52.szám

ESZTERGOM A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTEKG OMVIDÉKl GAZDASÁGI EGYESÜLET"-NEK HIVATALOS LAPJA. M^ÉÍ clci )ík Vasárpap cs csütörtökön |LLŐFIZETÉSI ÁRAK : Esré** évr — — — — 12 kor. — fii. Pé! évre — — — — — 6 kor. — iil. Negyed érro — — — — 3 kor. — fii. Esvén srám ára: 14 fii. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hoYaakéziratok, előfizetésed, nyilttorelc és hirdetések küldendői Kossuth L a J os (azelőtt Buda) utca 485. szán). Kéziratot nem adunk viasza. Szent István király emlék ünnepe. — A »Nemzeti Szövetség* mozgalma. — Esztergom, 1904. június 27. Hazánk ezredéves története telve van emlékezetes eseményekkel és nagyszámú olyan történeti alakunk van, kiknek emléke megérdemli a jelen nemzedék tiszteletét és ünnep­lését. Az egyes történeti eseménye­ket és történelmi jelentőségű férfia­kat ünnepelni szoktak, de nincsen olyan igazi nemzeti ünnepünk, me­lyen az egész lakossága minden külömbség nélkül, a kunyhótól a palotáig, szegény és gazdag, kicsiny és nagy egy gondolatban, közös értelemben egyesülve, osztatlan lelkesedéssel ünnepelhesse. Már pedig minden művelt nem­zetnek van oly ünnepe, melyen nem­zeti egységet, az együvé tartozást, a közös hazafias érzést igyekeznek kifejezésre juttatni. Mindenütt, &hol ily nemzeti ünnepet ülnek, annak a nemzetre gyakorolt erkölcsi értékét kiválóan nagyra tartják s annak hatását minden ereszben célravezető eszközzel lehetőleg emelni töreked­nek. Mindama ünnepek között, melyek hazánkban társadalmilag országos méretben megülhetők, egyik sem alkal masabb, mint Szent István napja. Szent István első királyunk dicső j emléke minden tekintetben méltó arra, hogy azt állandó kegyeletben tartsuk és hogy a századok óta az ő tiszteletére rendelt napot nemcsak egyházilag hanem társadalmilag is megült valódi nemzeti ünneppé avassuk. Szent István állandósította örök időkre szóló intézményeível nemze­tünket e földön, ő plántálta a nem­zet lelkébe a nyugati műveltségét, ő volt szerzője, rendezője a nevéről és koronájáról elnevezett birodalom­nak, ő volt hazánk jövőjének tulajdon­képeni megalapítója ! Oly történelmi tények ezek, melyek elismerésre és tiszteletben tartása és ünneplése alul Szt. István birodalmának egy polgára sem vonhatja ki magát, ha a haza hű fiának kivánja magát tekinteni, legyen bármily vallású, beszéljen bármily nyelven, valljon bármily politikai meggyőződést. Szt. István szellemét követve válhat nem­zet egységessé, simulhatnak el azok azokat az ellentéteket, melyek a nemzeti élet nagy kárára rontják az állam polgárainak egyetértését, aka­dályozzák az ország békés, biztos fejlődését és természetes előhaladását. Az egyház, mely az első magyar b „Esztergom és fitté" tárcája. Utolsó szó. Megtört szivemből én kitéplek, Ah, kiszakadt a szivem is veled. Hajfürt, levél, virág, — sok édes álom, Elmult, miként szerelem, ifjú lángom. Emlékeid közül már egy sem kisért. Felejtelek! a szél kapkodta szét. Szerelmem első, éltem utolsó Almaira borult rá a koporsó. Tompán zúg a felejtés folyama, Egymáshoz vissza nem térünk soha, Mélységein át reménység sem vezethet, Fölgyújtani hidját az emlékezetnek. Csak állok a homályos hab felett. Keresve az ösvényben képedet. Hiába nézlek! csak magános képem Rémlik felém a viz tükrén setéten. megcsalt asszony. Irta: SATANELLA. A leány felnyitotta az ablakot. A piros selyemfüggönyön keresztül he­özönlött a fényes, aranyos napsugár. A napsugárnál, verőfénynél ragyogóbb volt ama nap, mely ott égett a leány két sötét szemében. Tündöklő nap, üdvözítő szerelem. Oh mily édes vagy és mily szép az élet. Mintha csak álom lenne, csudás, forró álom. Pedig nem volt álom. Való volt. Mi­móza szerelmes. Szerelmes és holnap esküszik neki hűséget, szerelmet Isten ember előtt az, akit szeret. Olyan csodálatos. Mimóza szerelmes. Ez a finom, büszke, gyenge leány és szerelme is olyan finom, tiszta, büszke és szűzies. Szépek, fiatalok és boldogok voltak és belerepültek a mennyországba, nyi­tott aranyos mennyországba. A fiatal nő leült. Mint Ezeregyéjszaka király­asszonya oly szép volt. Asszonyi bol­dogsággal arcán, tartózkodó leányos fénynyel szeméhen. Fehér kezét, melyen ott hivalkodott a büszke hitvesi gyűrű, ölébe tette és belebámult a semmibe. Haján, homlokán, végigsurrant az ezer színben játszó napsugár. Verőfény, napsugár, tudjátok-e kijön ? Mindjárt itt lesz. Itt lesz és megcsókolja királyt, a szentek sorába iktatta, századok óta minden év augusztus havának 20. napján mindenhol, ahol kath. templom van, megünnepli nagy királyunk emlékét, mely alka­lommal szt. István királynak a hit­térítés, az egyház s a kath. Magyar­I ország kiépítése körül szerzett ér­demei lendületes szónoklatokban kellő ! méltatásban részesülnek. A ma­Igyar kath. egyház és kath. világ I fényes, országra szóló ünnepség kíséretében, a kormány és a köz­hatóságok fejeinek részvételével hordozza körül Budavárában szt. István királyunk ereklyéjét, a szent jobbot s erre az ünnepre a hitbuzgó magyar nép nagy rajokban zarán­dokol évenkint az ország minden részéből az ország szivébe. A kath. világ egyházi jellegű ünnepléssel mindig buzgón adózott a nagy ki­rály emlékének. Szent István azonban nemcsak a hittérítés, a magyar keresztény egy­ház megalapításával szerzett nemzete előtt örök érdemeket. Igaz, hogy ő vezette be az eddig pogány magyar­ságot a keresztény egyház kebe­lébe s azzal teljes mértékben rá­szolgált az egyházi ünnepeltetésre. De szt. István egyúttal egyike a legnagyobb államférfiaknak, akiket szemeni. Oh verőfény, napsugár, tudja mi az : szerelem. Az ajtót durván nyitják ki. Egy cselédleány hoz egy levelet. A levélen az asszony neve. A boríték otromba, az irás ismeretlen. A napsugár incselkedve játszik az aszonynyal: „Ne bántsd a levelet, játsz­szál velem !" hízeleg, de az asszony elő­ször életében nem érti a verőfény súgá­sát, feltépi a levelet és olvassa : Asszonyom! Nem tudom, helyes-e, amit teszek. Nem tudom, nem lenne-e jobb hallgatnom és nem zavarni gyermekes hitét, rajongó bizalmát, asszonyi odaadását. Talán jobb lenne, de ha látom pat, amit hiven, ifjúságának minden pompájában, lelké­nek szenvedélyes izzó erejével és ártat­lan szivének minden dobbanásával mi­kép csüng egy férfin, a ki . . . ki . . . Asszonyom ! Az ön férje hitvány, gaz, áruló ! Hajának illatát, leheletét még érzi arcán, mikor más nőhöz siet — önhöz jön szerelemmel, mikor más asszonytól jön, más asszonytól, ki a szeretője. Ön szebb, fiatalabb. Ön a tiszta a fé­nyes — és mégis megcsalja, elárulja, be­mocskolja. a történelem ismer ! Ő adott kilenc­száz évvel ezelőtt az uralkodása alatt álló birodalomnak oly szerve­zetet, melyeknek alapjai és némely intézményei csaknem érintetlenül mai napig is megvannak ; ő vezette be a magyarságot a rendezett ál­lami életbe, ő alapította meg népé­nek politikai és társadalmi szerve­zetét oly keretben, oly államférfiúi előrelátással, hogy népe azon a he­lyen, hol azelőtt rendezett állami élet sohasem tudott gyökeret verni, az általa adott alapszervezet mellett évszázadok viharainak és történe­lemben példátlanul álló megpról ál­tatásainak diadalmasan ellenállott. Szt. Istvánt tehát méltán tiszteljük Árpád vezérünkkel együtt Hazánk megalapitójaképen és tisztelheti a hazának minden hű gyermeke val­láskülönbség nélkül. Szent István napját társadalmi keretben, nemzeti szempontból ez idő szerint sok helyen egyáltalán nem ünneplik s ahol ez meg is történik, ez nincs eléggé kellő mó­don kifejezésre juttatva, pedig a nagy király emlékezete méltó arra, hogy minden év augusztus 20-án necsak egyházilag, hanem általáno­san társadalmilag méltattassék és ünnepeltessék. Történjék ez pedig Elmondtam! Nem tehettem másképp. Tudjon mindent. Feledje el bocsássa meg, mindegy, tudja legalább a valót. Isten önnel és legyen erős! Egy ismeretlen. Verőfény, játszi napsugár, hová lette­tek ? Miért lett egyszerre oly sötét, sötét és hideg ? Kihalt a tavasz, a hő, a fény egyszerre a földről és letűnt minden il­lat, minden pompa és minden boldogság. Boldogság ! Hazug, nyomorult lidérc te! utálatos vagy ! Mutatod arcod, meg­lebbented fátyolod és az ember beleká­bul nézésedbe, beleszédül és aztán kika­cagod, megrontod, te undok, rut személy ! Az asszony ült, ült. Nem sirt, nem zokogott. A levél ott feküdt ölében, fekete betűi rábámultak az asjzony holdfehér arcára olyan kárörömmel. S a mint ül mozdulatlanul, egyszerre megremeg. Valaki bejött. A puha szőnye­gen elhalt a zaj, de az asszony érzi, hogy itt van. S tudja, bogy eme nő nem az, kit elhagyott egy óra előtt, hanem egy idegen, egy másik, a kit nem ismer, nem látott soha és aki rá nézve mérhetetlen távol van, megköze­líthetetlen. Az asszony levelére mutat gyáva féle

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom