Esztergom és Vidéke, 1902

1902-02-27 / 17.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. e&Jelemik Vasárpap és csütörtökön. ^LÓFIZETÉSI ÁRAK JEgésx évre — — — — 12 kor. fél évre— — — — — 6 kor. .legyed évre — — — 3 kor. Egye« «Kam ára: 14 fii. fii. ill. fii. Felelős szerkesztő és kiadó : KEMPELEN FARKASLaptulajdonosok: DP-PROKOPP GYULA és társai. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hoYa a kéziratok, előfizetések, nyilíterefe és hirdetések küldendő Szécljepyi-tér, száip. ~^-( Kéziratot nem aduuk viasza. Víz, gáz és csatorna. Avagy: Kell e több pótadó ? Ugy áll a helyzet kérem szeretettel, hogy Esztergomból már minden háztulajdonos szökne, ha el bírná vinni a házát valami boldogabb vidékre, a hol nincs fényes, nagy kaszárnya a város kellős közepén, nincsenek ilyen remek hidak, a hol csak egy biró, meg egy jegyző igazgatja a város dolgait, de a hol aztán pótadó sincs, vagy ha van, nem ekkora. Hej, könnyű a csigának, viheti a házát, de nehéz sora van az esztergomi hausherrnek, annak ki kell szurkolnia a ioo percenteket is, ha meg" valami uj vállalkozásba talál fogni a város, még majd a százon felül is néhányakat. Pedig ugy látszik, most az a szándéka, hogy bele fog valamibe. Az a valami lesz a közgázvilágitás. j Szép eszme, derék gondolat, de a

1 milyen fényes lesz a világítás, olyan sötétnek ígérkezik a háttere. Mert bátor vagyok kérdezni, miNelli. f Ha csendül a nóta táncra hívogatva. Én visszavonulok némán, szomorún, — Atbúg a zenén egy bús orgona hangja, Mint szélsusogás a sirkoszorún. Ott, akkor is igy szólt édes epcdéssel. Hívtam: »Legutolszor, egy tourracsupán!< Es jött a lányka, orcái kigyúltak . . . S reszketve karomba hullott azután. Biborszinű harmat kis rózsakehelyben — Oh látom örökké a vért ajakán ; Ugy súgta ; >Nagyon fáj itt, itt a szikemnél, Örökre utolsó tánc ez ma talán, c S az volt, az utolsó. Mikor a lapokban A báli riport épp megjelenek : Távol falu szélén, csöndes temetőben Kicsiny fakeresztre irták a nevét. Azóta ha dal szól, táncra hívogatva, En visszavonulok némán, szomorún, — Atbúg a zenén egy bús orgona hangja, Mint szélsusogás a sirkoszorún. Mezarthim. bői akarja a város saját rezsijében megcsinálni a gázvilágitást? Sok, horribilisen sok pénz kell ahoz. íme Komárom is megcselekedte, — igaz hogy több pénze is volt hozzá, — mégis már hallani' a sóhajtásokat, hogy drága dolog a gáz. Azután az efféle bevezetéseknek az a rosz tulajdonságuk is meg van, hogy 25—30 évig egy huncut fillér hasznot se hoznak, csak éppen hogy letörlesztik lassan a befektetéseket. Ám jó, 25—30 év múlva már jön a haszon is-, csakhogy arra megint legyél készen jó magyarom, hogy; addig a város adósságai is nőni fognak valamicskét, miveV hogy a levegőn kivűl már úgyis minden meg van adóztatva, hát aligha úgy nem fogna történni, hogy fokrólfokra drágábban mérnék a gázt, a te bugycllárisodban pedig fokrólfokra nagyobb lenne a sötétség, végül pedig mindnyájan megmagyarosithatnátok a neveteket »Schwarczra«. Szép név, jó név, de drága név lenne. Most pedig kezdjük ismét elülről. Irta: LEANDER. IX. Nagy, fekete bársony szőnyegekkel vonták be a falakat, az üvegházból minden virágot fölhoztak koszorúnak. Néhány megyebeli ur, karingben két vármegye papja és a megyés püspök voltak jelen. Sietve, hamar vitték a fehér fák kőzött a meredek hegyiuton a bárót. Nagy beszédeket terveztek, de nem lehetett elmondani a nagy hidegben. A kis kápolnában, a hol az esküvő volt, temették el a bárót. Poserpina kissé el volt fogódva, siettetni szerette volna az egészet. Szeretett volna leheveredni a hideg, fehér hóba és kezével kapkodni a nagy pelyheket. Hiacinthust kereste, de nem volt sehol. A zárdából is eltűnt, a főnöknő kerestette a parasztokkal. Néhány úr — a kikel nagyobbrészt soha sem látott — jött hozzá, kezet csókoltak, emlékeztették az elhunyt jeles tulajdonságaira és részvétüket fejezték ki. A parasztság kíváncsian nézegette. Még nem igen látták az uj asszonyt. Proserpina mosolygott rájuk, néhányat meg is szólított, de nem leleltek. Korlátolt elméjű, bizalmatlan tótok voltak. Könnyűnek, ruganyosnak érezte magát, megmosolyogta a feketeruhás gyerekarcú főispánfiúk bókjait, a kik valószínűleg Ügy áll a helyzet, hogy a petróleum világítás csak a szerelmes szakácsnénak és a bakának kellemes, a fütyülő lámpákkal pedig csak a süketek és vakok birtak eddig megbarátkozni, tehát kellene valami jobb. A villany jobb volna, de miért, miért nem, sehogy sem talál rokonszenvre. Az Auer égővel ellátott gáz szép fényt ad s némely, általunk már felsorolt hibáktól eltekintve, a mostani világításhoz úgy viszonylik, mint a nap a méla holdvilághoz. Hát ha nem lehet villany, legyen gáz, csak ne legyen igen drága, mert még nagyobb szükségünk lenne jó, egészséges vízre (szántói savanyúvizre nem mindenkinek futja) meg bacillus levezető csatornákra, hanem hát ezek is pénzbe kerülnek. Mig idáig jutottunk sanyarú meditációnkban, ímhol akad egy pesti vállalkozó cég, a ki ajánlatot ad be a városnak, hogy megcsinálja ő egyszerre mind a hármat, ha Ötven évre kapnak koncessziót. A gázt a kezére pályáztak. Azután izgatott lett, idegesen babrált a prémes kabátján. A kastélyban a gyászpompát eltakarították. A termekben hosszú asztalokat teritettek, az urak már gyülekeztek. Proserpina a szobájába vette magát. Le sem vetette a kabátját, odaállt az ablak elé, mereven, gondolkodva nézett ki. Lassan köd ereszkedett le a hegyekből, a fekete fák közül finom pára folyta el a fehér havat. Néha áthallatszott hozzá a tor vig kacaja, szolgák szaladtak el az ajtaja előtt, azok is énekeltek már. Letette a kalapját, ruhástól lefeküdt a divánra. — El kell jönnie, — szárnyaltak gondolatai a sötétségben. Jó, kellemes, — kissé talán nagy — meleg volt a szobában. Néhány nagy csokor virág volt az asztalra dobálva, a földön is hevert egy-két tömör, szép rózsa és az illatuk ott lengett a meleg levegőben. — El kell jönnie. Szabad vagyok és szeretem. X. — Jönnie kell, — hajtogatta makacsul. Végigsimította forró homlokát, neki támasztotta a jégvirágos ablaknak. Kis ajkai meggömbölyödtek, nedves fényben égtek, nagy, égető, szerelmes tűztől piroslottak. Éjjel — puha és magános ágyában — fölsúgott néha szerelmes vágyódással és a fodrokra nyomta égő ajakát. A zsobájába rózsaszin függönyöket, fehér virágokat hordott és várt. olcsón adják, a vizet nem mérik drágán, a csatorna meg csak alTéle rádás, tavasszal neki is látnának a munkának, hogy egy dologgal rakjanak föld alá mindent, a mi szükséges, ha — nos igen, ha a városnak egy jó gondolata nem tá! madt volna. Ez a jó gondolat pedig abból áll, hogy ha a vállalkozó meg birj? csinálni a gázbevezetést, mért ne ! csinálnók meg mi a magunk zsebére. Aztán ötven év igen hosszú idő is, annyira nem kötjük le magunkat. De hát van e a világon olyan futó bolond vállalkozó, a ki 25—30 évre kösse csak meg a szerződést, mikor tudja, hogy addig csak ráfizet, a hasznát, a méltányos kamatokat csak ez után az idő után élvezheti. Ilyen aligha akad e hazában. Hát ha, tegyük fel, a városnak van annyi pénze, — hitele aligha — hogy képes gázban utazni, hol marad a fontosabb : a víz és a csatorna ? . . . XI. Reggel Í— korán — kopogott és bejött az ajtón Hiacinthus. Szürke, esetlen ruha volt rajta. Komoran és szomorúan mondta: — Itt vagyok. Proserpina a mellére simult és a haját simogatta. Egyszerre elvesztette minden akaratát és a fejét Hiacinthus vállára hajtotta. Megcsókolták egymást. — Már szabad . . . Szabad, méltóságos asszonyom, kis Proserpinám. Látod, nem lőttem meg magam, pedig jó lett volna. — Csitt. Ne szóljon. Csókoljon meg. Csöndesen, mereven nézték egymást. Forró remegés fogta el mindkettőjüket. Hiacinthus megtántorodott kissé. — Nem mégysz el. Itt maradsz — súgta lehunyt szemmel, mosolyogva az asszony. Hiacinthus átszorította a vékonyka vállainál. Az asszony halványan, remegő ajakkal szorította meg nyakát. Odadörzsölte az arcát Hiacinthuséhoz, mig kipi? rosodott, jobbra, balra hajtogatta a fe— Itt maradsz. Örökké — súgta Proserpina. — Itt. Itt maradok. Szép, világos, üde téli reggel volt, illatos, édes meleg a világos, magas, rózsaszínnel bélelt szobában. Mosolyogva, hízelegve törleszkedett az asszony Hiacinthushoz. A fehér jeges medvebőrrel letakart divánon ültek, a hatalmas abti .Esztergom és Viiéle' tárcája.