Esztergom és Vidéke, 1902

1902-12-04 / 96.szám

bélyegét, — azok nem halnak meg egészen csak nyugovóra térnek ! Nyugodjék békében! Meszéna János Esztergomban, 1809. ápril n-én született, hol atyja fakereskedő volt. A régi rendszer szerint középiskoláit szülővárosában, mig a philosoíiát és a jogot Pesten végezte, honnét a nagynevű Nagy Ignácz közalapítványi kir. jogügyek igazgatójának meghívására annak unokái, nevezetesen a most is élő Bittó István volt miniszterelnök és Bittó Kálmán ministeri tanácsosnak 5 éven át volt nevelője. Ügyvédi diplomáját 1834-ben Pozsonyban, az akkor ott, az országgyűlésen időzött kir. Ítélőtáblán szerezte meg, honnét haza jött Esztergomba, hol a városnál 10 éven át részint mint senator, részint mint rendőrkapitány szolgált. Mint kiváló jogtudóst, demokratikus érzelmű jó hazafit, Esztergom városa megválasztotta és felküldte őt követként az 1843/4-ki országgyűlésre Pozsonyba, hol a tanácskozásokban oly ékes, és hazafias szónoklatokat tartott, és különösen a városok érdekében oly buzgóságot fejtett ki, hogy Klauzál Gábor nagynevű hazánkfia indítványára az országgyűlés befejezte után Csongrád vármegye táblabirájává neveztetett ki, mig Besztercebánya, Nagybánya és Székesfehérvárvárosokközönsége pedig díszpolgárává választotta meg. Ezen országgyűlés után szülővárosában 1849-ig ügyvédeskedett. / Esztergom város és a megye közügyei intézésében, mint bizottsági tag vett tevékeny részt. 1848 ban mint nemzetőr szolgált, 1849ben pedig egyhangúlag Esztergom megye I. alispánjává választatott meg. Ezen szomorú évben történt a dinastiának detronisatiója Debrecenben, mely függetlenségi nyilatkozat, Esztergom megye közgyűlésén is kihirdettetvén, Meszéna János alispán megbízatott, hogy ő és Istenben boldogult nagy nevű hazánkfia, a kiváló magyar érzelmű paedagogus Mayer István (István bácsi) megyebizottsági tag — ki azon időben nék . . . mert nem az én titkom . . . akkor szolgáltathatnék önnek — a mint manapság mondani szokták — egy dokumentámot is. Valóságos kis dráma, érdekes megoldással. ^Miután biztosítottam diszkréciómról, folytatta beszédét: — Volt egy jó barátom. Olyan idős volt mint én. Ez a barátom szeretett egy husz éves ifjú leányt. Barátom szegény volt, a leány gazdag. A leány szülői elválasztották őket egymástól. A leány máshoz ment feleségül, de nemsokára meghalt. Barátom csak élt tovább, viruló egészségben. Ön is jól tudja mennyire igaz az a közmondás, hogy: végre is minden bajból kigyógyul az ember. Ismertem volt barátom szenvedélyes szerelmét, láttam azt a végtelen kétségbeesést, mely elfogta, mikor le kellett ^mondania szerelméről. De azért mégis megvigasztalódott: uj szerelemre áhított, uj gyönyörökbe kóstolt, uj szerencsét próbált s újra meg újra csalódott Igy folytatta ezt esztendőkön át. De valahányszor egyedül voltunk négyszemközt, bizalmasan megváltottuk egymásnak érzelmeinket, gondolatainkat ; ilyenkor mindig megemlékezett első ideáljáról, a kiért husz éves korában rajongott. S gyakran szólt hozzám igy: — Mindig csak ezt az első ideálomat kerestem valamennyi nőben, a k ivel egybekerültem ... De mivel egyikben sea lelien föl a m^i teljességébei az esztergomi praeparandiában tanár volt és most néhány évvel ezelőtt mint címzetes püspök, az esztergomi főkáptalan nagyprépostja és több vitézrendnek tulajdonosa halt el — bejárva a megyebeli községeket, a község házán és a szószékről hirdessék ki a függetlenségi nyilatkozatot. Ezt meg is tették, de ezen cselekményük a világosi fegyverletétel után, Haynau idejében, mindkettejüknek majdnem életébe került. Hadi törvényszék elé állíttattak az »uj épüíet«ben. A szerencsés véletlen megmentette azonban mindkettőjük életét. Meszéiia János rendőrkapitány korában ugyanis benső barátságot szőtt bizonyos Nedelkovits főhadnagygyal, ki az itteni garnizónban a Donmiquei ezredben szolgált. Ez a főhadnagy 1849-ben már őrnagy auditor és azoknak egyike volt az »uj épületeben, kik a magyar forradalmi férfiak ellen a vizsgálatot vezették és elitéltetésüket, vagy felmentésüket véleményezték. Ezen Auditor elé került mindkettőjük ügye, ki midőn Meszénát maga elé vezettette és felismerte, igen barátságosan, nem mint bűnöst, hanem mint régi barátját fogadta ; és midőn ez Nedelkovitsnak kérdésére azt válaszolá, hogy Mayer egészen ártatlan — mert azt, a függetlenségi nyilatkozatnak a templomi szószékről való kihirdetése és hazafias j.beszéd tartására ö, mint alispán halálbüntetés terhe alatt kényszeritette, s igy nem Mayer, hanem egyedül ő a bűnös — Nedelkovits meghagyta Meszénának, hogy mindketten szabadon távozzanak a az uj épület átellenni (most Frohner) vendéglőbe, ne mutassák magukat, hallgassanak, majd 2—3 nap múlva hivatja őket és ez alatt rendbe hozza ügyüket. És csakugyan 3 nap múlva el hivatta őket és tudomásukra hozta, hogy a cs. haditörvényszék teljesen felmentő Ítéletet hozott. A jó barát Nedelkovits igy mentett meg két derék hazafit a súlyos büntetéstől, de azért Jagasits megyefőnök idehaza Meszénát mégis folytonos felügyelet alatt tartotta. A Bach korszak alatt Meszéna János idehaza gazdasággal foglalkozott, majd pedig a most is élő, már 86 éves testvérazt az elsőt, azért egyiket sem szerettem igazán. — És az a leány, — kérdeztem a barátomtól. — Szeretett téged az a leány ? — Erre sohse gondoltam, — felelte a barátom, — szóval soha sem mondotta, hogy szeret. No lássa, képzelje el, hogy ez az én jó barátom megvénült, mint én. Megőszült, belefáradt az életbe és bizik benne, hogy végre elérte az óhajtott nyudogalmat. S ime ekkor látogatóba megy a rokonaihoz vidékre és ott szemtül-szemben lát egy husz éves gyermeket, a kinek arca, szeme, termete, szóval egész valója szakított olyan, mint azé, akit az én jó barátom harminc esztendő előtt szeretett. Ugy-e bár tudja, hogy léteznek ilyen sajátságos hasonlatosságok : ugyanaz a tekintet, ugyanaz a hang, ugyanaz a mosoly, ugyanolyan mozdulatok, ugyanazok a gondolatok ugyanazok az érzelmek . . . Nem hogy két-három mondatban leírhatnám, de lapokat, fejezeteket kellene szentelnem arra, hogy kifejezhessem azokat az érzéseket, a melyek barátomat elfogták : az a félig most érzett, félig a múltba visszaszálló gyöngédség, a melylyel az élőn át egy halotton csüggött; a léleknek az a fél hallucinációja, melyben nem tudni, hol végződnek az emlékek és álmok, s hol kezdődik a való, az elvesztett holt mátkának és ez ifjú, elj enáilhatlan, naiv leánynak csodás egyesülése . . . Egy viruló ifjú leány jár-kel öccsével, Ferenccel a herceg Pálffy-féle bényi uradalmat vette haszonbérbe, hol 1865-ig gazdálkodott. Időközben, i860—i86r ben, az októberi diploma következtében újból a városi és m egyei közügyek élére állott, a mikor ismét Esztergom megye II. alispánjává választatott, de ezen állásáról a provizórium következtében 1861 végén, az egész megyei tisztikarral együtt lemondott. Innen kezdve 1872 ig ismét gazdálkozással foglalkozott, amidőn az esztergomi kir. törvényszékhez bíróvá és helyettes törvényszéki elnökké neveztetett ki, mely állásban ezen törvényszék feloszlatása után nyugdíjaztatta magát s nyugalomba vonult, mely jól kiérdemelt nyugdijat most 94 éves korában bekövetkezett haláláig élvezte. Az 1861 és 1865-iki általános országyűlési képviselő választáskor ő is egyik jelölt volt Besze Jánossal szemben, de mindkét ízben, különösen — pedig az 1865 választáskor 4 szavazattal, — kisebbségben maradt. Az esztergomi takarékpénztárnak egyik kezdeményezője ^alapítója volt. Az Esztergom-vidéki gazdasági egyesületet, a városi kisdedóvó egyesület és az esztergomi casinónak hosszú éveken át II. elnöke, majd pedig ez utóbbinak örökös tiszteletbeli elnöke volt. Ezen intézetek annyira szivéhez voltak nőve, hogy azokat sűrűn látogatta, és a választmányi vagy közgyűlési ülésekről 93 éves korában sem maradt el soha. A föld népét m ndig nagyon szerette, anyagilag erősen támogatta, jó tanácsokkal szolgált nekik, ki úgy elméletileg, mint gyakorlatilag képzett, nagy gazda volt, kinek gondjaira volt bizva a 6o-as években a Dőry család dombóvári nagy uradalmának igazgatása. A közügyekért nagyon tudott lelkesedni. Körültekintő politikus, az ország, a megye és városának javát szivén hordozó tiszta jellemű önzetlen férfiú és és nagy szónok volt. A világtörténelem és a classikus latin nyelvészét terén, nagy terjedelmű ismeretei voltak. Latin nyelven Esztergomban ki sem beszélt jobban, és a klassikus latin költők, és a szalonban, mosolyog, kacag, dalol, a barátom bizalmasan sétái a kastély e bájos lakójával, és ime a sugárzó, szép j leány mellett egy halott asszonyt lát! . . . És most, miután a barátom két hétig meggondolatlanul, könnyelműen megengedte a lelkének, a szivének, hogy reménykedjék boldogsága és gyönyörűsége megújulásában, képzelje csak: az én jó barátom egy napon belép a kastély egyik félreeső szobájába, a képtárba, melyben a többi kép közt egy pasztell is függ, a saját arcképe . . . huszonöt éves korából. Érdeklődve közelebb megy a képhez. Az üvegre, mely a pasztellt fedi, az idők folyamán vékony porréteg rakodott. S a mint az én barátom jobban megnézi a képet, hát látja, hogy a porréteg a szemeknél megszakad és az üvegen két finom szabású, formás ajak nyoma van. A barátom szive hevesebb dobogásnak indul, kisiet a teremből, megkérdez egy szolgát, s azt hallja, hogy már jó ideje senki sem volt a képtárban, csak tegnap az az ifjú leány, a ki az én jó barátom szivében uj reményeket fakasztott . . . — S mi történt azután ? — kérdeztem, midőn most a mester elhallgatott. — Nos, az én jó barátom visszament ujra a képtárterembe, megnézte ujra meg újra a legártatlanabb és legszenvedélyesebb szerelemnek azt a porból való jelét . . . Azután még a képtárban prózaírók munkáit ki sem értette vagy tudta citálni jobban, mint ő. Derék, hű fia és polgára volt szülővárosának, Agglegény maradt; a családi élet kellemek csakis testvéröcscse házánál — hol szemét örökre lehunyta — és annak családa körében élvezte, melynek számos, minden egyes tagját mindenkor az utolsó pillanatig, igaz rokoni szeretettel ölelt keblére, és áldotta meg örökre. Esztergom vármegyének 1896 év január i-én még 5 emeritus alispánja u. m. Palkovits Károly, Meszéna János, Wargha Benedek, Závody Albin, és Kruplanicz Kálmán volt életben, kik rövid hat év alatt mind sirba szállottak, — utolsónak közöttük a legöregebbb, a 49 es forradalmi alispán: Meszéna János. — * Temetése tegnap délután volt nagy részvét mellett. A fáklyákat a megye részéről: Andrássy János alispán, B. Szabó Mihály főjegyző és Hamar Árpád árvaszéki elnök, mig a városrészéről. Vimmerlmre polgérmester. Niedermann Józseí rendőrkapitány. és dr. F'óldráry István főügyész vitték. A megye, a város közönsége és a kaszinó szép koszorúval róttak le a kegyelet adóját. Villám avagy gáz. Tapasztalatokban gazdagon érkeztek meg a villamvilágitás tanulmányozására kiküldöttek vasárnap este. Beható, szorgos és lelkiismeretes tanulmányozás eredménye az az adathalmaz, mely feldolgozásra vár, hogy minden oldalról jól megvilágított tiszta képét adja úgy a gáz, mint a villamvilágitás előnyeinek, hátrányainak. Az összegyűjtött adatok nagy halmaza zárja ki annak lehetőségét, hogy már most számoljunk be az eredmény részleteiről positiv adatokkal támogatott, könnyen áttekinthető képben; bírjuk azonban véletlenül, beletekinteti, egy tükörbe s összehasonlította mostani arcát azzal a régi arcával, melyet a kép mutatott. S látta, látta, keservesen látta, hogy mi volt ekkor s mi most! ... Barátom sose mondta el, hogy mit érzett abban a pillanatban s én nem is kérdeztem tőle soha. Talán azt érezte, hogy bűnt követ el, ha szenvedélyre gyújt egy fiatal leányt, a kit nem vehet feleségül ? Belátta tán, hogy az elrútult, megvénhedt emberben egy viruló ifjút szeret az a leány ? Vagy fájdalmas szeretettel arra a másikra, most már holt aszszonyra gondolt, a ki nem adta meg neki a csókot akkor, a mikor még viszonozhatta volna ? . . . Csak annyit tudok, hogy az én jó barátom még aznap elhagyta azt a várost, hogy ne lássa többé soha azt, a kit nem szerethet ifjúságával, tisztaságával, fiatal, husz esztendős lélekkel, . . . mint ahogy egykor szerette azt a másikat, a ki már a holtak birodalmában lakozik. IV. Néhány óra múlva már a Boulevard szerkesztőségében voltam és beléptem a szerkesztő szobájába. Pascal szerkesztő felállott és igy szólt: — Már ? . . . Nos, meginterviewolta Pierre Faucheryt ? — Még csak el sem fogadott! •— viszonzám szemtelenül. — No, ugy-e megmondtam! — gúnyolódott a szerkesztő, vállat vonva. — Csak jelenjen meg annak a fráternek egy kötete, majd számolunk vele!