Esztergom és Vidéke, 1901

1901-12-24 / 102.szám

KARÁCSONY. «+Irta: MEZARTHIM. Egy titkos kín emészti lelkem, Néven nevelhetetlen, éjsötét. Kincs arra ír. — Szent könyvek szent igéi El nem mulasztják s a fakó betűkből Miként ha láthatatlan szellemárnyak Szállnának és gyötört fülembe Súgnak, susognak egyre, folyton Csodás kérdéseket, minőkre Hincs válasz. Ám viszhangjok itt marad A szívben, agyban s dúlja, gyötri őket:, Miért a lét? . . . Hol van a vég, a kezdet? Yan-é örök rend — s .n-e elmúlás ? — Yagy minden átmenet csak itten? S a lét csak egy rövidke fölvonás Ott, abban a monstre-tragédiában, A melynek címe : Örökkévalóság ? Felelj természeti Hideg szemfödél, Örökfényű, nap, csillagok, nagy ég te. I — Ti holtak lent a sírban! Piramisok Csöndes lakói, porló múmiák . . . . .. Csak csend ... csak csend, — nincs semmi válasz. Hallgat a holt. A csillagok lobognak, fúj a szél; Tört ág recseg. — De hallga í Mintha Messze távolból sző hallatszanék. A légen általrengve, ringva Csengő harangszó ujjongó danája Száll, száll és mintha tisztán, érthetően Kiáltaná: „Üdv a világnak, Megszületett a Megváltói" Igen, igen, Szivembe fény sugárzik: Kicsiny harang, én értem szent igédet, S megtisztult szívvel, hálatelten Térdemre hullok én is és kiáltom: Hozsánna néked, emberisteni Szent Megváltónk, hozsánna! Irta. NAGY RENÉE. Délfelé járt az idő, a mikor leginkább megnépesiil a Podmaniczky utcának az a része, ahol az ingjen kenyeret osztogatják. A kopott ruhájú, szegény éhes emberek nagy tömegben álltak a bolt előtt; egy rendőr durván lökdöste, taszigálta őket. Kenyeret majszoló kis gyermekek ácsorogtak a nedves járdán, — a szerényebbek hátrább húzódva, türelmesen várták, hogy mikor kerül rájuk a sor. Egy tisztességes, bár kopottas Öltözetű, beteges, uri kinézésű asszony is beállott a várakozók közé. Fekete kendőjét lehúzta egészen a szemére. Mindenki érdeklődéssel nézte meg a jól öltözött asszonyt, aki restelkedve, zavartan, földre sütött szemekkel várakozott. Voltak, akik tekinteteikkel szinte bátorították, — mig mások irigykedve nézték meg a jó meleg téli kendőjét. Mikor kinyújtotta kezét a darab kenyér után, fényes arany karikagyűrű csillant meg az ujján. Egy mellette álló rongyos ember nem is állhatta meg szó nélkül s azt a megjegyzést tette, hogy már az űri dámáknak sem derogál ide jönni —! 'Az asszony hallotta a megjegyzést, köny szökött a szemébe, amint félre állt, hogy megegye a maga darab kenyerét, de az sehogyse akart lemenni a torkán. Begöngyölte hát a zsebkendőjébe és haza felé indult. De a rongyos ember megint csak melléje került és azt súgta neki, hogy adja el a gyűrűjét, ad érte harminc krajcárt. — Nem eladó — súgta vissza és tovább ment. — Adok érte negyvenet, — mondta egy másik hasonló alak, akinek nem annyira az éhség rítt le az arcáról mint inkább a pálinka. Az asszony nem válaszolt, mert a sirás fojtogatta a torkát. A szivébe éles ütésként vágott az a gondolat, hogy a gyűrűjét kérik. A jegygyűrűjét! Az egyetlen emlékét, ami még a múltból megmaradt; abból a múltból, amire már sokszor csak úgy gondol vissza, mintha nem is valóság lett volna, hanem csak álom. Éles szél csapta meg az arcát, ahogy kifordult a nagy körútra. Hideg, szürke, átláthatatlan köd terjengett a nagy város fölött, amely átjárja a vékony szegényes ruhát, ráül az embernek a torkára, mellére, mintha mondaná: most én vagyok az ur mindenek felett! Befurakodik a vékony falú, fűtetlen szobákb hol a szegény emberek dideregve bújnak össze. Összerázkódott a hidegtől és eszébe jutott a beteg fia, a ki otthon fekszik a fűtetlen szobában. Igen, a fia, — az eddigi egyetlen támasza beteg. Se kenyér, se fa nincs otthon. Igaz, hogy a fiú nem is kivan enni, de legalább csak egy kis tüzet csinálhatna néki 1 A sirás újra fojtogatni kezdte a torkát és rágondolt a gyűrűjére, hogy talán annak az árából enyhítené pár napra szegény beteg fiának a helyzetét. És ekkor kitört belőle a sírás. A járókelők közül sokan érdeklődve néztek utána. — Eladja hát ezt az egyetlen gyűrűjét is, a mi még a múlttal össze köti, amit magával akart vinni a sírba is. Nem, nem — ezt nem teheti. A jó Isten mindig megsegítette még, mikor erre az utolsó menedékére gondolt. j Most is bizonnyára küldeni fog valami j segélyt a legnehezebb napjaikban. Az 1 Istenben való erős hite megvigasztalta; könnyebbült szívvel ment tovább, de egy ujabb szélroham újra eszébe juttatta, hogy otthon éhezik és fázik a beteg fia Belekapaszkodott a meleg téli kendőjébe, mintha leakarta volna cibálni róla, mintha a fülébe sikoltotta volna azt a keserű szemrehányást, hogy még mindig kedvesebb neki a múltból egy hitvány arany karika, mint az egyetlen beteg fia ! Édes drága fiam! — sóhajtotta hangosan és két nagy könnycsepp gördül ki a szemeiből. A hogy megtörülte a szemeit, körülnézett, nem látja e valamelyik ismerőse. Éppen egy zálogház előtt állt. Megdöbbent pár pillanatra, mert valami felsőbb hatalom intésének tudta be, a mi ráterelte figyelmét a zálogházra, mert hiszen nem kell eladnia , a gyűrűjét, csak betenni zálogba. És ha ki nem válthatja is, legalább nem egyszerre kell tőle véglegesen, elválnia. Néhány perc múlva már megkönnyebbülve sietett haza a három koronával, amit gyűrűjére kapott. Vége van ennek is — gondolta, — de már nem sajnálta, pedig jól tudta, hogy ezt se váltja ki többé, mint a hogy a többi értékes holmija is mind bent veszett a zálogházban. De vájjon nem jobb e igy? Megsemmisíteni minden emléket a múltból, a melynek emléke ír .t csak fájdalmat okoz a nyomorúság napjaiban. Jobb volna azt egészen elfelejteni; minek arra emlékezni most már, mikor egy darab ingyen kenyeret szorongat a zsebkendőjében! Hogy Ő valamikor ünnepelt úriasszony volt, irigyelt feleségo egy gazdag, de számítani nem tudó, könynyelmű embernek. Eh, jobb erre nem is gondolni! Ha valakinek elbeszélné, ki és mi volt ő husz évvel ezelőtt, tán AZ ESZTEEGOM és VIDÉKE KARÁCSONYI MELLÉKLETE.