Esztergom és Vidéke, 1901

1901-12-24 / 102.szám

eszelősnek tartanák, mert itt a nagy városban, ahová szegénységét elrejteni jött, senki sem tud róla többet, mint hogy anyja annak a beteges, félszemű fiatal embernek, aki a környékbeli házmester kisasszonyokat zongorázni tanítja, esténként pedig egy kétes hírű tánciskolában zongorázik. — Hol vettél pénzt anyám ? — kérdezte tőle a beteg fiu, mikor kipakolva látta a gyűrű árából vásárolt holmikat és hallotta a rég nélkülözött tűznek vig pattogását. — Ne keresd édes fiam, csakhogy van, inkább sietek elmondani az örömhírt, hogy egy uj tanítvány jelentkezett. Épp most beszéltem a sarki suszternéyel, azt mondta, hogy ha tanítod a lányát zongorázni, fizet óránként husz krajcárt. Az ágyban fekvő fiatal ember szinte felszisszent erre a szóra. — Husz krajcárt ? - susogta tágranyilt szemekkel. r

Ah hiszen ez valósággal arcul ütés ! Es te mit mondtál neki erre anyám ? — Azt mondtam, hogy majd ha jobban leszel, megfogod látogatni őket. — Nem én, soha, inkább éhen halok, de ilyen aljasságra nem vetemedem ! — Oh fiam, hát aljasság az, ha az ember olcsón dolgozik ? Aztán fiam, husz krajcár is pénz; ha ma lett vo

]

na nekem csak felényi is, nem mentem volna el az ingyen kenyeres r

boltba ezért a darabka kenyérért! —• Es kibontotta kendőjéből a darab ingyen kenyeret, odatette a fia elébe, hogy lássa; hátha ez majd megtöri a büszkeségét. A fin felugrott fektéből és hosszan rámeredt tekintetével a kenyérre, majd görcsös zokogással esett vissza az ágyra, Az anya rémülve futott hozzá. Nem gondolt arra, hogy ez a felfedezése ilyen hatással lesz rá. Szerette volna megcáfolni; de nem tudott kitalálni hamarosan semmi olyat, amivel megnyugtassa a beteg, de még mindig büszke fiút. Az apád is ilyen volt, — éppen ilyen, — súgta, ahogy átölelve tartotta a fiát. — Hát te már koldulsz anyám ? Zokogta a fiu kétségbeesetten. — Nem koldulás az fiam, — adják mindenkinek, kérés nélkül, csak éppen a kezét kell kinyújtani érte. Nem kérdezi senki, ki vagy, mi voltál, csak adják szó nélkül szivesen. De a fiu rá sem hallgatott a védekezésre. A mint észreveszi, hogy az anya is sír, kissé magához tér, de akkor meg a köhögés jön rá ugy, hogy szinte kidagadnak halántékán az erek. Az anya ijedten szorítja oda fejét a kebléhez és csitítja szelid hízelgő szavakkal. A fiu le is csillapul, a mint ott nyugtatja fejét az anya keblén, bár az a vergődő sziv, a minek a dobogását hallja, mást mond neki, mint a vigasztaló szavak. Az a sziv azt mondja : Én is csüggedek. Nekem sincs reményem többé, de látod én már megtanultam alázatosnak lenni. Nekem már nem is a nyomorúság fáj, csak az, hogy téged betegnek és szerencsétlennek látlak. Nem szólnak egymáshoz, de mind a kettő tudja, megérzi, mit gondol a másik. A hosszú csöndben még a pók nesze is meghallik, a mint e

r

gyik sarokban kötögeti a hálóját. És amint azok a finom szálak egymásba szövődnek, úgy fűződnek az ő gondolataik is vissza a múltba, mert csak ez az, a mire legtöbbször gondolnak. Oh anyám, milyen jó volna nekünk meghalni, — szólalt meg nagy sokára a fiu. Igaz, hogy nekem már nincs messze a halál! — Titkoltam eddig tőled, hogy halálos bajt hordok magamban. Én örömest meg is halok, de mi lesz te belőled nélkülem? Oh bártéged is magammal vihetnélek ! Az asszony nem szólt erre a kinos felfedezésre, csak még görcsösebben szorította fia fejét a kebléhez. — Anyám — folytatta a fiu, — az az ingyen kenyér ott az asztalon, mintha előhírnöke volna annak a sötét jövőnek, a mi rád vár nélkülem. Aztán belemeredt tekintetével a levegőbe, mintha lelkével valami álom világban járna, ahol minden ijesztően rémes, de az ijesztő feketeségből integet felé az örök nyugalom. — Nézd anyám, — susogja szinte átszellemülve, — milyen jól ég a kályhában a szén ! — Az asszony Összeborzad. Kitalálja mit gondol a fia. Majd lassan, mintegy alvajáró, oda megy a kályhához, kihúzza a falból a csöveket. Ezalatt künn a sürü köd oszlani kezdett, az őszi napsugár áttörte a nehéz szürke felhőket, de nem világított többet azoknak, akik bent a kis szobában megfulladva, átölelve tartották egymást. Jött egy leány. — Prológus Terseskönyremhez, — Elétek áll — türelmes emberek — Egy hosszú, halvány, bús gyerek És álmodón susogva mondja el Mit rejteget egy horpadó kebel ? Mesél majd néktek boldog álmirul, És arca lassan lázassá pirul . . . ÖSZ YOlt. És fáztak mind az emberek, Az utcán kóborolt a bús gyerek... Az utca szine szörnyen megfakult, Csupán az akácok virága hullt . . . A sápadt képű, hosszú, bús gyerek Csak lesíe mig a sok Yirág pereg . . . . . S jött egy leány , . ; Jött egy leány. Subája, lelke tiszta, mint a hó, Szeme sötét, ábrándos és bohó. Mig lassan-lassan elszunnyad a nyár, A két gyerek már egymásra talál. Regényük oly rövid, olyan kevés, Egyetlen csókból állott az egész... S utána most is annyi könny pereg, S fakad utána sok-sok balga dal; De mégis a koránöreg gyerek Boldog, mivel volt ó' is fiatal, . . Elétek áll — türelmes emberek — Egy hosszú, halvány, bús gyerek És álmodón susogva mondja el Mit rejteget egy horpadó kebel? És mig lemond dalában boldog álmirul Arcán a rózsa lassan elvirul . . . Gőbel Béla. B—. város utcáin gyakran láttak egy magas szikár férfit, amint kimért pontossággal végezte estéli sétáit. Senki sem tudta, hogy ki, honnét jött, miből él. — A kisváros, kifejlett képzelő te hetségével különféle változatokban igyekezett kilétét megmagyarázni, azonban bizonyosat valójában senki sem tudott mondani. — Teljesen egyedül élt szolgájával. Ismeretséget nem kötött és soha senkivel sem látták beszédbe ereszkedni. Szolgája, ki néma volt, a kíváncsiak kérdésére csak annyit igyekezett megmagyarázni, hogy neki nem szabad felvilágosítást adnia. Ugyl átszőtt, hogy az ő első kötelessége volt a hallgatás, aminek — tekintve testi fogyatkozását — derekasan meg is felelt. A kis ház, amelyben már évek óta lakott, magas kőfallal volt körülvéve és teljesen elhagyatottnak látszott. Ablakainak redői állandóan leeresztve, csak éjjelenkint lehetett halvány áttetsző világosságot látni az ablakdeszkák rései között. Téli időben történt aztán valami. — Már napok óta senki sem látta a titokzatos idegent sétájára a házból kijönni; a szokott éjjeli világosság is elmaradt és a néma szolga sem járt reggelenkint nagy kosarával, hogy a napi szükségleteket beszerezze. Feltűnt ez a szomszédoknak és nem kis borzongással valami nagy szerencsétlenséget sejtettek. A hatóság emberei is tudomást sze rezvén a dologról, megjelentek a ház előtt és a kaput kifeszítve, behatoltak az ismeretlen területre. A kis, szűk udvaron példás rendet találtak. A bátrabbak közül összeverődött egy kissebb csoport, akik vállalkoztak arra is, hogy a lakást átvizsgálják. A többiek az udvarban várakoztak és a mindinkább szaporodó kíváncsiakat tartották féken. A hatósági orvos vezette a bizottságot. Nagy álmélkodásukra a lakásba vezető ajtó csak kilincsre volt betéve és igy akadálytalanul juthattak az első nagyobb, nappali szobába. Itt is ugyanazt a rendet találták. A szeba berendezése különc tulajdonosára vallott. Minden rendszer nélkül álltak a nagy, nehéz bútorok. Az asztal és szekrények megrakva vastag ócska könyvekkel és különféle orvosi, meg kémiai eszközökkel. Egy nagy üvegszekrényben koponyák, különféle emberi és állati csontok, üvegek és kissebb műszerek állottak. — Az udvarra nyiló ablak előtt álló iró asztal telve könyvekkel és Írásokkal, a tetején pedig egy nyitott, kézzel írott könyv. Innét behatolva a második szobába, borzalmas látvány tárult szemük elé. A rosszul világított kis szobát áthatóan nehéz hullaszag töltötte be, melyet csak kevéssé tudott ellensúlyozni a fali szekrényben felhalmozott orvosi szerek kiáramló erős szaga. A szoba közepén, fehér márvány műtő-asztalon feküdt a városszerte ismert néma szolga és előtte a földön hanyatt elterülve az ismeretlen a. A szolga teljesen ép állapoiuan, szokott ruhában, nyugodt arccal aludni látszott, mig a földön fekvő alakon a feloszlás jelei mutatkoztak. Az asztalon több üveg és boncolószerszám, alatta nagy edényben viz, melyen vékony jég kéreg képződött. A hatósági orvos elsőizben a földön fekvő alakot vette vizsgálat alá, kinél megállapította, hogy a halál 3—4 nap előtt, hirtelen szívszélhűdés következtében, minden külső erőszak nélkül állott be. A szolga állapotával azonban nem tudott egyhamar tisztába jönni. Hogy I élt, azt a szája elé tartott tükörlap bizonyította, de teljesen meg volt merevedve és a felébresztésére irányuló j minden kísérlet eredménytelennek bi- j zonyult. Hogy némi világosságot vessenek e homályos ügybe, elhatározták, hogy átkutatják az egész lakást, különösen az orvosnak (mert valószínű, hogy az volt) dolgozó szobáját. E kísérlet sikerre is vezetett, mert az íróasztalon ráakadtak a kézzel irott könyvre mely az orvos naplóját tartalmazta, hová észleleteit szokta jegyezni. Annak utolsó lapján befejezetlenül a következő töredékes feljegyzést találták: „Ma végre teljesen kivilágosodott előttem az életem céljául kitűzött tétel. Világosan látok már. A minek nyitját oly sok nagy tudós eredménytelenül kereste, arra végre rá jöttem. Megengedem, hogy egyes nézetek felől ők sem voltak egészen tájékozatlanok, de mert részletek buvárlatába mélyedtek, elvesztették az egész fölötti- áttekintésüket. Pedig az igazság nem húzódik meg a kút fenekén és a ki a völgyet teljes valójában akarja látni, annak fel kell mennie a hegytetőre . . . El fogom altatni inasomat és csak a második holdváltozáson fogom őt felébreszteni. Alvása alatt megejtem kísérletemet, arról mindent feljegyzek és visszautazom hazámba, hogy oly hosszú távollét után ismét elfoglaljam tanári székemet . . . Most csak az ég adjon nekem erőt az elaltatáshoz ! Azért ma iorán fekszem le, hogy holnap, még napkelte előtt frissült erővel láthassak a nagy munkához . . .

u Az orvos magához vette a naplót, hogy elejétől áttanulmányozhassa és elhatározta, hogy másnap reggel a nyert tapasztalatok alapján felkölti a szolgát hipnotikus álmából és majd attól meg fognak tudni egyetmást a titokzatos orvosra vonatkozólag. Intézkedéseket tett, hogy a szobába fütsenek be, nehogy az alvónak a hideg árthasson. JAz orvos holttestét kivitette a hullakamrába ós az egész házat lezárva, a kíváncsi tömeg érdeklődése által kisérve eltávozott. Másnap jókor reggel, a hogy a rejtélyes házhoz vissza tért a hatóság, az orvos,^ — mint a vizsgálat vezetője a naplóval kezében és fölényének teljes tudatában — belépett a szobába, a tegnapihoz hasonló de másnemű meglepetés várta őket. A szolga ugyanis nem feküdt már hanyatt az asztalon, hanem mint később rájöttek, valószínűleg a szokatlan meleg következtében felébredt rákényszeritett álmából és feltörve az ovos szekrényét, az ablakon keresztül minden nyom nélkül elszökött. Eincinger Ferenc. JVÍ.ECSEK y^LJAN. OLY SZOMORÚN HULL AZ ESŐ, ÚGY VERI ABLAKOM. . .-. A ZÚGÓ, ŐSZI, BÚS VIHART MERENGVE HALLGATOM. SUGÁRTALAN AZ ÉJSZAKA, A VIDÉK OLY SÖTÉT, A LEVEGŐBEN KÖD REMEG, S ÁRNYAK TERÜLNEK SZÉT. AZ ÁGON NINCS MÁR EGY LEVÉL, A FŰBEN NINCS YIRAG \ PUSZTA, MIKÉNT A TEMETŐ, AZ EGÉSZ NAGY VILÁG. Ó HOL LEHETSZ ? . . FAGYOS A LÉG, S OLY GYÁSZOS A HATÁR MINT EGY VIRÁGTALAN HALOTT, MELY TEMETÉSRE VÁR ! Ó HOL LEHETSZ ? . . . SZIVEM REMEG, S BÚSAN RÁD GONDOLOK, MIG KÜNN AZ ÉJBEN KÖD BORONG, S AZ ŐSZI SZÉL ZOKOG. ! Ó HOL LEHETSZ ? . . . NEHÉZ A LÉT, ' S IMMÁR VÉGÉRE JÁR , . , LELKEM VILÁGA OLY SÖTÉT, MIKÉNT E BUS HATÁR. ^MARISKA, — Mese mondás. — Irta: LAKATOS NÁNDOR. Időtlen-időknek előtte, réges-régen valahol: hegyen-völgyön, tengereken túl vad erdő sötét mélyén állt egy piciny házikó; abban élt egy öreg asszony, de olyan öreg, hogy nem is hinnétek, ha nem mondanám. Ennek az anyónakvolt a fia December ; embernyi-ember már akkor, mikor én beszélek róla; haja ezüst, szakálla mint a hó, tekintete, mint a fagy, hideg; az egész ember törődött, agg ; az arcza barázdás, hangja mély és reszkető. Mégis sokan kimondhatatlanul szeretik. Pedig ha megrázza ezüst haj át, szakállát, sűrű pelyhekben szállingózik a hó, egy sóhajtásától jéggé dermed a patak s akárhogyan erőlködik is a nap szétszaggatni, az öreg sürü ködtakarót sző a táj fölé. Mégis szeretjük. Az ám, mert mindenkinek vagyon jó barátja; neki is. És azok vele járnak. Bezörgetnek itt is, ott is sötét, havas, hideg éjszakákon, mikor már mindenki aluszik, álmodik, de reggel megtudni, hogy ott jártak. Nálunk is járt egyszer az öreg apó, meg a kenyeres pajtása, a vén Mikulás. Vártuk mi is sziv-szakadva tiszta fényes cipőkkai; ami azért kell, mert a Mikulás bá'nak az a szokása, hogy az ablakba kitett fényes topánokba helyezi el, amit kinek-kinek szánt. Igaz : a mi