Esztergom és Vidéke, 1901

1901-12-20 / 101.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. pdeWi szerkesztő <g kiadó

. Szerkesztősig és k,ad6hivatai: JMwS-iiuii KEMPEDEN FARKAS- (ho

T

a a kéziratok, fllőllietések, nyiltterok és hirdatések küldendő k Sfi

é

'A~" ~ - - - '!ÍrS!- ' Laptmajdonosok: S^cneQyi-tér, 88O. szánj. M£?Í^ ÍS:Zft I Dr- PROKOPP GYULA és társai. ^ K4u Kgf«a nini ára: 14 II. **•"»'•• >*1 Tisztviselőtelep. Lapunk mai számában egy hírben számolunk be arról a mozgalomról, mely Komáromban indult meg egy >Tuskulánum« cimű tisztviselőtelep építése érdekében. A név már megvan, és a hogy Komárom legújabban neki lendült a fejlődésnek, van rá kilátás, hogy a névhez* megszületik a gyermek is. Valljuk be mi szegény gránerek, hogy jó mindnyájunkat elfog egy kissé az irigység az életrevalóságnak újabb és újabb jeleire, a miket itt, a tőszomszédságban látunk. Hasonlatosak vagyunk mi Harold Harfagár normann királyhoz, a kit Heine énekelt meg. Ez a derék vitéz király rabja lett egy selJőnek, a sellő levitte magához a tenger fenekén lévő kristálypalotájába és évszázadokon át tartotta átölelve, édes bűvöletben. Mikor a távol szélzúgás átsüvöltött a tenger fölött, néha normann vitézek harci zaját vélte benne hallani Harold Harfagár; karjai kifeszültek, valami emlék élesztgetni kezdte szivében a kötelességérzet alvó lángját, — de a sellő szorosabbra fonta karjait, szorosabban tapasztotta bűvös ajkát az álmodó ajakára és az évszázadok ismét tűntek, szálltak a kristálypalota fölött. Hiszen igaz, minden hasonlat sántít, Esztergom se nevezhető éppen | tündérpalotának, de mi annál hasonlóbbak vagyunk az alvó királyhoz, mert álmunk, tespedésünk talán még intenzivebb, mint az Övé. A sellő pedig, az a nekünk oly bűvös, édes konzervativizmus, az itt lakik a kis Duna fenekén, csak hogy palotáját betemette az évezredes iszap. De félre a metaforákkal és beszéljünk férfias, nyilt hangon hibáinkról. Több is van, de legfőbb a nembánomság és a lusta gondolkozás. A török világ félholdja rég letűnt már Esztergom fölül, de a török szellem megmaradt örökségül apáról fiúra — a kiszmeth. Minden úgy vagyon jól, a hogy Allah rendeli ; gyarló ember ne kontárkodjék az ő munkájába ! Nem akarom most az egész jeremiádát végig énekelni, a vízhiányt, a sötétséget, a kanalizáció gyarlóságát, az afrikai kövezetet (lásd pl. Buda utcában, a főközlekedési vonalon!), a jó illatú kis Dunát, a közbiztonság nagyságát (18000 lélekre 24 darab rendőr!); a hozzáférhetetlen Szentgyörgymezőt, (lásd alsó Uri utcát, a hol két kocsi nem tud egymásnak kitérni, mert a Sötét kapui út nem számit, az csak turistáknak való !), az új kis hidat, a mi alatt hajó nem bir elmenni és az új nagy hidat, amin viszont nem fér el a vasút, a kaszárnyát, mely drága, de legalább bent van a városban, holott minden okos város kiépíti a város végére őket, stb. stb. stb. Ezekről sok szó esett már e lapok hasábjain, — kiáltó szavak a pusztában! Mondom, ezekről a hálátlan témákról nem akarok most szólani, hanem fölvetem a kérdést, miért kell nekünk minden egészségi statisztikában első helyen szerepelünk, ahol a járványos betegségekről van szó ? j Tessék csak átolvasni őket figyelmesen, vagy a halálozási statisztikát ; — mi iger hátborzongató olvasmánynak találtuk őket. Rosz viz, rosz levegő, piszok, talajnedvesség, ázsiai epitkezés strázsahegyi kövekkel, összezsufoltság í — van-e oly nagyigényű bacillus a világon, amely még ennél is többet kívánhatna ? ! Tessék csak megkérdezni egyszer a fővárosi tisztviselőtelepen lakó orvostól, hogy jól megy-e a prakszisa. Azt hiszem, cifrán elkanyaritaná az áldóját annak a bolond építkezésnek, a melynél ház nem ragad házhoz, hanem kert közepére van építve, hogy az Isten levegője körüljárhassa, bubánatára a csontos kaszásnak, mert ott arányba állítva a lakosság számát a belső kaszárnyastilben épült városrészekével, hihetetlenül jobbak az egészségi viszonyok. De ehez, azt gondolom, nem k jtóep 6$ Vidéke" tárcája. Válás után* Irta: FÜLÖP ZSIGMOND Sietve, majdnem iutva hagyta el az ura házát a kis szőke asszony. Útjában balzsamos virágillat csapódott arcába, de ő most úgy érezte, mintha égette volna mindenét az az illatos levegő. * A leveleket, melyeket az a goromba ember végső leszámolásképen adott át neki, a szivéhez szorította, mintha azzal akarná csillapítani tomboló, mély fájdalmát. Az ajtónál már várta a gavallérja. Egy szép, magas termetű, vállas fiatal atléta alak, és a mikor megpillantotta a sietve közeledő asszonykát, Öntudatos büszkeség ragyogott fel arcán s mosolyogva sietett e'éje. Mikor közelebb ért, megláthatta, hogy mennyire föl van hevülve. Az arca majd pírba boruló, majd sápadt lett, a szerint, a mint lelkében kitört, meg elült a vihar. Aggódva kérdezte meg: — No, mi baj édeském ? A kis asszony rá sem tekintett, hanem haragosan felelt a kérdésre. — Eh, hagyjon magamra ! — és elsietett mellette a házba. Természetes, hogy a férfi is követte. Odabenn aztán, abban az illatos kis virágos szobában, az elvált asszony új, boldognak álmodott fészkében, az első napon, mikor az édes szabadság megnyílt előtte, azzal kezdte . meg a kis szőke asszony az új életet, hogy leroskadt a székébe és keservesen zokogott. A férfi szó nélkül, de aggódó tekintettel közelében szintén letelepedett egy székre és várta, mi fog történni ? Végre is a szomorú jeleneteknek nem volt barátja s bizony egy cseppet sem tetszett neki ez a szentimentális jelenet, melyet az asszony rögtönzött a szabadsága első percében. Mikor már Igen unta a dolgot és a szótlanságba szinte bele fáradt, úgy vélte, hogy jobb lesz, ha megvigasztalja az asszonyt valamiképen. — Úgy látszik, — szólt csendesen — hogy egy kissé érzékeny volt a búcsúzkodás ! Pedig higyje meg, nem érdemelte meg az az ember. A kis asszony hevülten kiáltotta könynyei között: — Oh, a nyomorult! De meg fogom bőszülni! Meg ! A férfi nem sokat tudhatott ugyan meg a felindulásból, de gyanította, hogy valami baj van. — Mi történt, mondja ! Az asszony letörölte könnyeit s boszus hangon válaszolt. — Mi történt ? Az, hogy az a goromba ember, még az utolsó percben is diadalmaskodott felettem. A legdrágább emlékeimben sértett meg s azt vágta a szemem közé, hogy a >maga részéről mindennel leszámolt, elvárja, hogy én is haionlóképen cselekedjem, c — Hallatlan 3 botránkozott meg rajta a férfi. — A leveleimet, melyeket boldog időkben írtam neki, visszadobta, hogy még emlékeztető se legyen a lefolyt életre. És mikor visszadobta őket, kérte cserébe helyettök az övéit. Képzelheti, | milyen zavarba hozott. — No, hát — az igaz, hogy mindig goromba volt teljes életében I — A diadala teljes volt s szinte gúnyosan kacagott, győzedelmében és én ott álltam előtte leverve, némán, sápadtan. Azt hittem, hogy meg kell halnom. Hanem meg kell bőszülnöm magamat! A férfi hirtelen egyet gondolt, A kalapja után nyúlt és távozni akart. Mit akar ? — kérdezte az asszony kíváncsian. Hát már elmegy ? Pedig úgy /örültem, hogy van legalább a ki megvigasztal a csúfos vereség után. — A férfi komoly arcot vágott. Egyegy redőt is sikerült a homlokára vonni. — Megyek, mert kötelességem teljesíteni kell. — Ne menjen — ragadta meg az asszony a férfi kezét. — Az istenért, csak nem akar botrányt ?! — De édeském, hiszen csak tudnom kell kötelességem ! Végre is az a goromba fatuskó megsértette Önt, a ki az én életemnek legdrágább, legféltettebb kincse s a kiért meg kell torolnom minden sérelmet. Meg akarom mutatni annak az embernek, hogy még sem tehet úgy, mint a hogy ő akarja l A kis asszony lelkében valami édes érzés kelt életre. A férfi, mint valami hős tünt fel előtte, bátor erős hős, ki az ő szerelmének minden ellenségével síkra száll s meghadákszik még a legnagyobb veszedelemmel is, 1 A férfi kezét nyújtotta neki, hogy tá' vozzon, ő azonban erősen megfogta azt. Szinte érezte kis tenyerében annak az ' erős vaskéznek lüktető vérét. S aztán ! édesen rátekintett, az ajkát, a szép piros i ajkát szóra nyitotta s valami szívbe 'csengő lágy hangon mondta: — És igazán megboszulná a sérelmemet ? — Kötelességemnek tartom ! — Akkor is, ha sok ellenségem volna ? — Akkor is ! — Ha mindenkivel meg kellene küzdenie, akkor is ? — Ha az egész világgal meg kellene küzdelem, akkor is! Az asszony boldogan szorította meg a férfi kezét és szép szemeit igéző tekintettel vetette fel arcára. — De most, ugy-e megígéri, hogy itt marad ? A férfi ellenkezni akart. — No, no édes! Csak nem kaszaboltatja magát össze miattam. A kész veszedelmet kerülje. Higyje el nekem, hogy igy is az a kifogástalan gentle man marad előttem, mint eddig. Végre