Esztergom és Vidéke, 1901

1901-11-03 / 88.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ^LŐFIZETÉSI ÁRAK ; = FELELŐS SZERKESZTŐ DR p

ROKOpp mifi (hova a iéziratok, előfizetősek, nyiltterek ós hirdetések kflJdendök Bgésí évre - - - - 12 kor. - ÖL ÉS KIADÓ: " * S^éc^enyi-tér, 330. szán>. "fél évre— — — — — 6 kor. — fii. negyed évre — — --3 kor. — 111. ^ Kéziratot nem adunk vissza. Egyes tzáin ára: 14 fii. Gáz vagy villany. Ennek a cikkelynek helyesebb cimet is találhattam volna. írhattam volna például a Hamlet hires mottóját: >To be, or nőt tobe«,vagy elég jól festett volna ez a szó is : Utópia. Optimistáknak megnyugtató cim lett volna a »Jövő zenéje*, de én az egyszer még az optimistákon is túl akarok tenni hiszékenység dolgában és úgy tárgyalom a világítás kérdését, mintha az csakugyan a ködös jövendőben várható és közelgő dolog lenne. Hát tegyük fel, hogy igy van. Tetszik ösmerni a mannheimi szabómester könyvét ? Mikor ezt a nevezetes férfiút egyszer megszállotta az ihlet, elhatározta, hogy művelődés-történetet fog irni. Bele is kezdett a korszakos műbe ilyen formán: »Az emberiség általában két főcsoportból áll, t. i. i-ször szabókból, 2-szor nem szabókból. »Akönyvtöbbi részét ösmertetni most nem célom, bár sok érdekes dolog lehet még benne, mert ha jól tudom, a szabó céh ezen fényes csillaga egyúttal városatya is volt. I Nos én Esztergom városára alkalmazom ezt a nagy mondást, ilyenformán : > Városunk törzslakossága két főcsoportból áll, t. i. városatyákból és közönséges atyákból. Hogy az előbbi csoport menynyire fölötte áll érdemek és tudományok dolgában az utóbbinak, azt — ugy hiszem — nem kell fejtegetnem. Ez után a kis kitérő bevezetés után a dolog meritumára térek. A Bottyán-palotából kiszivárgó hirek szerint a város atyái elvben már magukévá tették Gőthe utolsó óhajtását, hogy aszondja: mehr Licht! Igen ám, de hogy lehetne több világosságot kapni a Péter-olajnál, — ugyanazon áron ? Ez a bökkenő, a min egyelőre megakadt a Iétesülés szekere. Ha pedig okvetlenül rá kell fizetni, mi kerül olcsóbba, a gáz e, vagy a villany? Nos, ehez én nem értek, hanem annyit hallottam, hogy a gáz párt nagy többségben van, tehát valószínűleg ez lesz az olcsóbb világítás. Lássuk csak, igy van e valóban. A fejlődés törvényének logikája kérlelhetleri. A mint a hajtó erőben a primitív állati erőt kiszorította a gőz, ezt pedig a villany, hasonlóképen lett fokozatosan úrrá ez a rejtelmes erő a világítás terén is. Nagyapánk jó koppantós faggyú gyertyája után szenzáció volt a milly-gyertya is. Ez után rohamosan hódított a' Detróleum lámpás, a mely igen jó na is egy kisebb polgári szobába, i centrumot képező asztal fölé. De áz utcák, közterek megvilágítására a jó petróleum soha sem s volt alkalmas, az ilyen utcai ámpa csak »öncél* ; világit ugyan, le csak — a saját keretein belől. Tessék csak egyszer Esztergom egszebb épülete, — a primási paota előtt végig mennie úgy esti 7 ira tájban, a mikor a hold nem álágit, vagy a primási gépgyár mögött hatoljon valaki egészen a Szentgyörgymezőre, ha a lába és nyakának épsége kedves! Hogy mért hozom fel példának épen ezt a vidéket, mikor még száz helyen hasonlók az állapotok, azt majd egyszer egy külön cikkelyben fogom kifejteni, amelynek ez lesz a a cime: Esztergom, mint nyaraló hely. De most térjünk vissza a tárgyhoz. A petróleum világításon elvben már talán Piripócs mezővárosa is túl van; mondjuk, hogy mi is tul vagyunk. Tudjuk, hogy Budapest hosszú idők óta gázzal van világítva. Ez a szemrontóan libegő, gyakran kiömlő és mérgező, nem egyszer robbanó, de mindig illatos világítás jó volt átmenetnek a villanyhoz, a melynek előmunkálatai már majdnem az egész város területén készen vannak és már csak büdzsé kérdése, hogy mikor lobbannak ki mindenütt a nappali fényt megközelítő, egyenletesen égő, szemekre nem káros és semmi tekintetben sem veszélyes k .Esztergom íi fiié

1 tárcája. Mária gyermeke. Irta: MUNKÁCSY KÁLMÁN. I. Haja vörhenyesszőke volt, az arca meg tejfehér, amilyen az angyaloké is bizonyosan. Sajátos könnyű járással, szinte libegve suhant az utcákon végig, mintha valami láthatatlan, eterikus szár* nyakon mozogna előre. Könnyű, áttetsző mosolygó kis portéka volt, mint a törékeny cukorbaba, amelyet most emeltek le a lakodalmas tortáról. Az ismerős nénik, akik az utcán találkoztak vele rámosolyogtak, megállottak és megsimogatták puha bársonyos arcát. — A Mária — leánya ! — mondották szeliden s mutogatták egymásnak a nyakában függő emaill-máriás amulettet. A kis Macika nyájasan hajtotta meg szép Murillo-fejét és sietett tovább. Szinte futott végig a homályos, boltíves keresztfolyosókon. Valami titkos, hatalmas erő hajtotta a vén székesegyház hajójába. Befészkelte magát rendes helyére, a csipkésfejü szürke kőoszlopok közé és pörgette a csontolvasót szorgalmasan. Könnyű lelke hamarosan felszállt a magasságba és ott kalandozott a vigan röpdöső angyalsereg között. Igazi imádságos könyv volt a szive, nem volt abban semmi más, csak ájtatos képek és buzgó együgyű imádságok. A dörmögő vén sekrestyés vele sohasem zsörtölődött. A karinges halaványképű klerikusok megbökték egymást, ha meglátták és mutogattak reája. A selyemreverendás aranycvikkeres fiatal káplán megelégedetten integetett feléje húsos, gyűrűkkel telerakott kezével és gyakran kérdezősködött tőle az évei után. Valamennyiben jól ismerték szelid Gretchenfejét, nagy virágos karton ruháit, a csilingelő Mária-érmet fedetlen nyakán s bizonyára nagyon csodálkoztak volna, ha egy reggel nem térdelt volna a pislogó kis örökmécs előtt. Szinte odatartozott már a pufók képű barokk angyalkák, hosszuszakálu evangélisták, a vén, korhadt fafaragású padok közé. Egy vasárnap reggel történt, hogy amikor a nagy miséről kijött a templomból kis társnőivel, a főutca elején magas, fekete hajú bronzszin arcú férfi val találkozott, aki felszegezett fejjel öszszevont szemöldökkel haladt el mellette. A csitri leánykák félénken összedugták boglyas fejüket s csak mikor messze voltak tőle, súgták halkan Mici fülébe : — Dállyai volt! S babonás megilletődéssel, mintha a mesében fekete embert látták volna, akivel a mamák a bölcsőben ijesztgették őket, hozzátették: — Az istentagadó ! Maci tiszta, ibolyaszín gyermekszemét ! csendesen fölemelte az égre. Mély elha tarozással súgta : — Imádkozni fogok érette. II. 1 Macika nagy lett, Macika Mariska lett ' a máriás amulett régen más iskolás leányk; nyakán függött, de a szive még mindij imádságos könyv volt, szent képekké és imádságokkai telve, talán csal színesebbek voltak a képek (a tiszteletre méltó szentek fiatalabb külsőt kaptak és az imádságok rövidebbek és bizony talanabbak. Még mindig gyakran találko j zott a fekete emberrel, sőt egyre gyak : rabban és még mindig szent borzalom | mai suttogta magában, ha szerencséser elsuhanhatott melette: — Az istentagadó 1 Lassan észrevette, hogy az mindannyi szor nagy, barna szemével setéten, mereven végignézi őt. Összeborzongott, szemét lesütötte és titokban keresztet ve tett magára. — Gyűlöl, mert istenem van, gondolta magában naiv büszeséggel, de sajnálkozva tette hozzá: — Szegény ember! Tavasz volt akkor, langyos, ibolyacsalogató tavasz. A tenyészet zöld, buja, nedvtől duzzadó. Mariska meg sajátszerűen nyugtalan, izgatott. Különösen éjjel, mikor hófehér ágyába a liliomos őrangyal képe alá lepihent. Gonosz csúnya álmok gyötörték. Aszott füves, kietlen síkságon bolyongott, ahol csak pár meddő, lombtalan fa meredezett az ólomszinű levegőbe, sűrűen ellepve éhes károgó varjaktól. A szikes kemény főid felszakadt lába előtt és a feketeszáju nyílásból kibukott a sátán. Megragadta remegő karját. — Velem jössz! A sátán olyan volt, mint Dállyai. És mikor legbuzgóbb imádságába merült a templomban, egyszerre ugy érezte, mintha valaki hátulról lassan föléje hajolna, súlyos, fenyegető tartással, mintha a hatalmas kőoszlop hajtaná magát reája. Szemét lehunyta és nem mert hátranézni. Ugy érezte, hogy az istentagadó sötét alakja kisért megette. Szeme Önkénytelenül az utolsó ítélet borzalmas képére tévedt. Kutató pillantással végigfutott a bukott angyalok és az elkárhozottak szomorú csoportján. Csodálkozva, mintegy örömmel ingatta meg fejét. j — Pedig egyik sem olyan, mint 6 ! Órákig ott maradt a magányos, homályos szentélyben s csak mikor hazaért, jutott az eszébe, hogy nagyon sokat imádkozott a fekete ember fekete lelkéért. III. Űrnap estéje volt, a fiatalok mulatságot rendeztek az Epres-kertben. Mariska reszketve, pirulva tette lábát a profán helyre. Ruhája fehér batiszt volt, kékszalagos, amilyen a lorettói szűz köntöse, a szoknyán hosszú sorban sorakoztak