Esztergom és Vidéke, 1901
1901-11-03 / 88.szám
földi csillagocskák a tolvaj urak nagy bosszúságára és a közbiztonság óriási előnyére. Sok vidéki város már elébe is vágott Budapestnek ezen a téren. Hogy példának csak egyet említsek, amelyet magam is jól ösmerek, ott van Igló. Igaz ugyan, hogy ez nem telivér magyar város és igy a tradíció szerint nem is a saját kárán tanult, hanem a másén, ami talán háladatlanság számba is megy. Elég az hozzá, hogy Iglónak legkisebb utcáján, még az úgy nevezett cigánysorokon is újságot olvasva mehet végig este—éjjel a jó cipszer. Az úri házak legnagyobb részébe szintén be van vezetve ez az áldásos sodrony, többek között be volt abban a házban is, ahol én laktam. Három külön helyen égett, teljesen megfelelő, intenzív fénynyel és — nem került havonta 4—5—6 forintnál töbe az egész; mert ezzel még takarékoskodni is lehet. A hol nem szükséges, egyszerűen lecsavarja az ember az ajtó melletti csavarral és a fogyasztás arányában fizet, kevesebbet, mint a petróleumért. Budapesten több ösmerősömnél gáz van még bevezetve a lakásukba és mindnyájan szerencsésen estek át néhány gázmérgezésen. Ennél a a fő, hogy az embernek annyi ereje maradjon, hogy még az ablakig el bírjon vánszorogni. Ha azt ki bírja még nyitni, akkor meg van az élete mentve. Arról most nem akarok szólni, hogy a gázgyár környékén, fél óra járásra olyan penetráns illatok szállonganak, amitől még a madár is leszédül, sem arról a fővárosi tréfás népdal travesztálásról, amely igy kezdődik, hogy : > Azért gázcső, hogy repedjen! . . .< Ugy tudom, hogy a helyi sajtó még nem foglalkozott érdemlegesen ezzel a nagyon fontos kérdéssel, mert egyéb, a politikába vágó dolgok abszorbeálták összes idejét. Nos, a választásoknak vége, idő van rá, szükség is. Esztergomnak öt helyi lapja van, elvekben, politikai hitvallásban bár különbözők egymástól, de gavallér gondolkozással egyre se lehet rámondani, hogy nem a város jóléte, érdeke volna előttük legfontosabb. Ha más más felfogással, különböző nézőpontokból is, de hasonló jóakarattal szóljanak hozzá e tárgyhoz, mert hitem és szent meggyőződésem szerint Esztergom is nem volt, hanem lesz. K. Folyó hó 29-én tartotta évi rendes közgyűlését az esztergom-járási tanítóegyesület a belvárosi leányiskola emeleti termében. A közgyűlést szent mise előzte meg, melyet dr. Fehér Gyula plébános tartott a kegyúri templomban. Pont 10 órakor nyitotta meg Pelczer Lipót esperes-plébános, e T nök a közgyülés.t melyen igen szép számban vettek részt a járás tanitói és tanitónői. Az elnök felolvasott megnyitó beszédét lelkes éljenzéssel fogadta a közgyűlés. Szölgyémi Gyula esztergomi tanitó vette át ezután a szót, hogy megemlékezzék néh. Major János igazgató-tanítóról, ki két évtizednél tovább volt világi elnöke, vezetője az egyesületnek, ki a legválságosabb viszonyok között is talált utat, módot a tanítók ügyének istápolására, előmozdítására. A nagy körültekintéssel megírt emlékbeszéd magában foglalt eddig még nem is ismert oly fontos, a város tanügyét közelebbről érintő eseményeket, melyek élénk világításba helyezték az elhunyt kiváló szaktudását, képzettségét s fenkölt gondolkodását. Az életrajz ismertetésében feltüntetett évszámok igazolták Major János gyors előhaladását a közpályán. Ifjú tanitó korában a bizalom megtisztelő állásokra emelte, melyeket becsülettel, s közmegelégedéssel viselt holta napjáig. Őszinte meghatottsággal hallgatták a jelenvoltak a nagy gonddal készített emlékbeszédet, melyért a közgyűlés felolvasónak köszönetét nyilvánította s elhatározta, hogy az utókor számára a levéltárban megőrzi. Következett a jegyzőkönyvek felolvasása, Koller Lőrinc a mult közgyűlés határozatait olvasta fel, Holldsy Károly pedig az év folyamán tartott választmányi ülések jegyzőkönyveinek adatait ismertette. Felolvasta továbbá a számvizsgáló bizottság jelentését, mely szerint az egyesület pénztára teljesen rendben találtatott. A bizottság elutazás és elhalálozás miatt nagyobb összegű nyugtát törölt s intézkedett, hogy a hátralékosok záros határidő alatt kötelességeiket teljesítsék, Miklósy József pénztárnoknak a közgyűlés köszönetet mondott buzgó működéseért s a felmentvényt részére megadta. Karácsonyi Béla esztergomi tanitó igen sikerült és általános tetszéssel fogadott felolvasásban emlékezett meg Bozóky Mihályról, ki vármegyénk több községében, mint kántortanító működött. Bozóky 1755—1829-ig élt. Zenei téren való gyakorlottsága már ifjú korában feltűnt s valóban úttörője volt a népies egyházi zenének. Számtalan búcsúztatója és kellemes hangzású éneke ma is a nép között él. Karácsonyi Béla a felolvasás tárgyát képező adatok összeállításával igen hasznos munkát végzett, mert hűen megismertette ennek keretében az akkori népies egyházi zene és ének történetet is. A felolvasás után az elnök bejelenté a járásban folyó tanévben történt tanitóváltozásokat; tudomásul vette a közgyűlés, hogy az »Eötvös alapc-ra megszavazott 56 kor. és a kath. tanítók árvaházára kiutalt 200 korona az illetékes helyre elküldetett. A tisztikar mandátuma a 3 év elteltével lejárt, az elnök tehát új választást rendelt el. Szőllősy János és Halmai János tanítók korukra való hivatkozással nem voltak hajlandók a világi elnökség betöltésére, nagy lelkesedéssel, egyhangúlag választották meg azután Gyarmati József igazgató tanítót, ki már évek sora óta tevékeny részt vett az egyesületi élet foníosabb mozzanataiban. Az uj elnök szívélyes hangon köszönte meg a reá nézve igen kitüntető bizalmat s kijelenté, hogy készséggel elvállalja ezt a fontos s nagy munkát igénylő tisztséget, mert hiszi, hogy új állásában még hathatósabb mértékben lehet a tanügy szolgálatára és munkálkodhatik tanitótársai javára. Nem fogja eltéveszteni szem elől a vidéki tanítók anyagi érdekeinek védelmét és ennek előmozdítását minden esetben, irányban. Nem fog hódolni annak az önteltségre valló kívánságnak, hogy miután a tanítóság nagyon az anyagiasság vizein evez, tehát az egyleti gyűléseken való ily értelmű tanácskozás nem tanítóhoz ülő feladat. Könnyű — úgymond — j a jóllakott embernek beszélni az éhezővel. Hangsúlyozza, hogy nevelnünk, ápol' nunk kell a tanitói öntudatot, lelkét, szi! vét nemesitenük, hogy fárasztó munkája • fejében élvezett anyagi csonkaság hátjrányát feledje s állása magasztosságában ne kételkedjék. Ámde a mai tanulmányrendszer és előképzettség feltételez annyi meggondolást, hogy ma már a tanítót ámítani és tisztán mennyei javakkal (a mit másvilágon élvezne) kielégíteni nem lehet. — Alázattal, engedelmességgel tartozik mindenki fellebbvalóinak, de soha sem azzal, hogy a tanitó egyéniségének értéke előttük zérusra olvadjon. Az az idő már rég lejárta — úgymond —, hogy a tanítóval mint egyszerű sekrestyéssel csak úgy könnyedén elbánjanak különösen faluhelyeken. Egykoron, midőn a klavirozní megtanult csehtrombitások kerültek az iskola falai közé, lehetett a tanítóval inasmódon bánni, de azóta változtak az emberek, nagyot változott a köztudat is, az iskolai elöljárók elbánása modernizálódott és e felfogás hatása alatt a tanító a jelenben fontosabb emberanyagnak vétetik, mint egykoron. Szerencsés mozzanatnak mondja, hogy már a papság körében mindig ritkábbak azok a faktorok, kik a tanítót kevésre becsülik. Más az ő nevelésük is a sze• mináriuraban, de az élet küzdelme is , változott. Az egymásra utaltság szükségét a papság a tanítósággal együtt belátta. Ha egymást támogatják, sokkal • biztosabban haladhatnak a magyar tanl ügy előmozdítását célzó nyomon. Vallá• sos szellemben, hazájáért rajongó nemL zedéket neveljen a magyar tanítóság, a szent célt tűzze zászlajára s haladjon kitartással előre. A nagy hatást keltő 1 elnöki programmbeszéd után, megválasz• tották közfelkiáltással a tisztikar többi tagjait. Közgyűlési jegyző lett: Koller Lőrinc, választmányi jegyző: Hollósy Károly, pénztáros: Maros Antal, könyv* táros : Miklósy József. Megválasztották még a 12 tagból álló l választmányt, a régi választmány által beterjesztett névsor indokolatlan módo1 sitásával. A tárgysorozat kimerittetvén, - Guzsvenitz Vilmos képezdei igazgató az - indítványok során kívánatosnak mondja, z hogy a tanítóság a társadalmi életben a tömörüljön, a kath. nagygyűléseken kifejtett elvek alapján hasznos felolvasá• sokkal, társaskörök létesítésével igyekezzék a nép öntudatát emelni, művelni s teljes erővel odahatni, hogy a némely vidékeken siralmas módon elterjedt pálinkaivástól a fiatalabb generációt megegymás alatt a kék selyem pompónok, mint valami jeruzsálemi olvasó nagy szemei. A szines lampionok, mint piros tüzlapdák himbálództak a fák setét lombjai között. A zenekar valami ábrándos, érdekes román keringőt húzott. Mariska, mint a madárka repült tova a sárga porondon, szinte fölemelkedve könnyűségével a langyos fűszeres levegőbe. Pihegve dölt a vén akácfa törzséhez a mikor, egyszerre hosszú, fekete silhouettet látott a földön feléje mozogni. Nem nézett arra és mégis felismerte. El akart futni valahova, de mintha durva láthatatlan kezek vasmarokkal szorították volna a fatörzshöz. — Mari kisasszony . . . engedje meg . . . Dállyai vagyok. Lopva titkon emelte fel a tekintetét. A reá tapadó szempárban izzó tüz égett, de valami sötét, szinte fekete tüz. Le kellett újra zárni pilláit, megvakult volna tőle különben. Csak azt érezte, hogy két forró hatalmas kar átfogja és szédítő gyorsan végigröpiti a köröndön, mintha ki akarná ragadni a világból. A vörösképü sovány jegyzőkisasszonyok összecsapták kezüket. Egész rémülten sipegték : — Dállyai táncol . . . Dállyai táncol! A kiérdemült grófi gourvernante fahéjszinű slepjét végighurcolta az egész tánchelyen. — Lányok, lányok . . . Dállyai táncol! Mariska már akkor újra a vén akácfa tövébe pihegett. Hullott reá az álmosszagu, fehér virágeső. De nem bírt álva maradni, lerogyott a kerti székbe. Az édes szájú, kifényesített gavallérok szakadatlanul rajzottak körülötte. Szinte megrohanták, mint a hangyák a cukros szelencét. A zsebkendőjét szájához szorította. — Bocsássanak meg. Nem lehet . . . Elfulladok. Ugy érezte, hogy kiszakad a könnyű ruhából, sebesen verő szive szétpattantja a fűző páncélját. Ugy érezte, hogy a bőre ég, ahol az istentagadó keze megérintette. Félénken körül jártatta szemeit, vájjon hova tünt el. Épen szemben állott vele a cigányok mellett szomorú, komor arccal. És amint hosszan, elgondolkozva nézte őt, valami csodálatos, magasztos eszme kapta meg a lelkét, •— Meg fogom téríteni őt! És mire a szünóra megkezdődött, ez az istenes gondolat már erős elhatározássá szilárdult lelkében. Dállyai némán ajánlotta fel a karját és ő habozás nélkül, emelt fővel elfogadta. A párok a kis tóig vezető gesztenyefasorban sétálgattak, közéjük furakodtak ők is. Az egész természetre az esthoraály végtelensége borult, csak a püspöki palota ablakai csillogtak a távolban. A ' vén székesegyház, az ő hatalmas barátnéja, valami misztikus, szürke fátyollal volt betakarva, amelyet csak itt-ott furt át a pillérek kiszögellő keresztje. Időnkint halk remegés lepte meg a fákat. Hosszú, elnyúló lépésekben haladtak előre, mintha neki akarnának menni a végtelenségnek. Mindkettő tekintete valahol a végtelen messzeségben kalandozott. Halkan, szomorúan kérdezte Dállyai, — Miért fél tőlem, Mariska, miért ? — Nem félek, mondta lassan, de a szive, a keze, mindene reszketett. Olyan szomorú, olyan ünnepélyes, olyan mély csengésű volt a fekete ember hangja, mint az aranyszájú bencésbaráté, aki az ősszel a szent missziókat tartotta. — Ne is féljen, Mariska. Higyje meg. nem vagyok rossz ember. A szivem tiszta, becsületes. A kezemhez nem tapad piszok, vétek. Az Ön hófehér kis kezét bátran beleteheti. És Mariska bele is tette. — Meg fogom téríteni, gondolta újra magában és még szorosabban odadőlt az erős karra. Azután egy padra ült le. Dállyai előtte állott összefont karokkal, valami különös ragyogású zománccal barna arcán, mozdulatlanul, mint egy szobor. Mariskának ugy rémlett, hogy Péter apostol a nagy, a hatalmas, leszállott a dóm mohhal bélelt sötét fülkéjéből és eléje állott. Most már a szemébe mert nézni és gyönyörködve hallgatta beszédjét. — Láttam ma délelőtt a körmén e ben. Fehér ruhában, keblén orgonavirággal. Ha a szentek olyanok, mint ön, akkor megtanulok imádkozni. — Valami lázas forróság futotta át szivét. S amint jóleső, kéjes lassúsággal lehunyta a szemét, csodás víziója támadt. Dállyait látta a templomban a Mária-szobor előtt imádkozni. A Mária olyan volt, mint ő és a kezével nyájasan integetett feléje. Felegyenesedett helyéről és belekapaszkodott újra a férfiba. — Jöjjön Dállyai. Lelke kacagott diadalmas örömében. IV. És űrnapjának éjjelén, mikor az utcán még szétszórva hevert a vadvirágos fű, amit reggel ájtatos hivek a szentség elé szórtak és még ott szállongott a levegőben egy-Qgy parány a tömjén nehéz füstjéből, Mária gyermeke az atheista karján ment haza szűzi fehér szobájába, iliomos őrangyal képe alá lepihenni. Az esztergom-járási tanítóegyesület
