Esztergom és Vidéke, 1901

1901-01-10 / 3.szám

1SZTER60H és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. M

c

^J

c

^

eT

íí^ Vasárpap és CSÜtÖrtÖkÖn. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: MUNKÁGSY KÁLcMÁN- (hova a kéziratok, előfizetéseit, nyíltíerek és hirdetések köldendöü) ^LLŐFIZETÉSI ÁRAK I Egész évre — — — — 12 kor. — fll. Laptulajdonos kiadókért: SZCCt^CDVÍ-tér, 330. SZálD. Fél évre— — — — — 6 kor. — fii. Negyedévre ^- ^-^ - ^ 3 kor. - II. D R- PRO KOPP GYUbA- ~ --M ^sza. HM Gazdasági egyesületünk hivatása. — Két cikk. — I. Esztegom, január 8. Az egyesülési szellem nem képezi a magyar ember sajátságát. Ennek a régebbi időben volt is magyarázata, mert a régi vármegye mindent felölelt magába. A vármegye volt a társadalom. De szükség sem volt akkor az egyesülésre, mert a primitív gazdálkodás mellett is mindig volt feleslege. A munkás kérdést nem ismerték, közteher alig volt valami. Ekkor még senki sem érezte a társadalmi szervezkedés szükségét. A jobbágyság felszabadulásával megváltozott gazdasági viszonyok sok addig jó módban élő gazdát a válság útjára sodort s a közfigyelmet az anyagi bajok felé terelte. Ezek a bajok és okok szülték az első gazdasági egyesületeket. Mai napság méginkább szükség van a gazdák egyesülésére. Indokolja, illetőleg követeli ezt, hogy a közterhek naponta fokozódnak, a kizsarolt talaj gyengén terem, a szőlőt pusztítja íiloxera, peronospora, moly, pille, liszt-harmat, a tengeren tulí verseny az árakat nyomja, végre a munkáskérdés a szocializmussal karöltve, stb. stb. Ezen most is elősorolt dolgokon segíteni, vagy azok romboló hatását mérsékelni képezte nagyjában egy gazdasági egyesület feladatát addig, mig a szövetségbe lépett gazdasági egyesületek kongresszusa meg nem született. Ma, szerény véleményem szerint, egy vidéki, illetőleg megyei gazdasági egyesület hivatása nem a nagy, országot átölelő dolgok tárgyalása, hanem inkább a specifikus megyei érdekek, helyi körülmények megvitatása s annak a módozatnak fürkészése, miként lehetne ezen a bajokon segíteni. Természetes azért nem térhet ki a gazd. egyesület, hogy pl. a minisztériumnak hozzá intézett kérdéseire szakvéleményt ne mondjon, hogy fontosabb dolgokban pl. a vámügyben, véleményt ne nyilvánítson, de ezen nagyo b dolgok i megvitatása határozathozatala után legyen ismét lokálpatrióta és seperjen saját portája előtt. Gróf Károlyi Sándor, a tiszteletreméltó agrár előharcos gyönyörűen mondja a vidéki gazd. egyesületek hivatásának, hogy »foglalkozzanak a vidéki gazd. egyesü-1 letek a kisemberekkel — a falu bajaival*. Megyénkben a társadalmi közre-; működést illetőleg a segítséget és j jó példaadást első sorban a volt bortermelő községek kívánják nem- • csak azért, hogy itt a szőlő pusztulá- j sával a nemzeti vagyon is apadt, hanem azért is, mert az itt lakó népesség adta leginkább magát a csüggedésre. Indokolt volna ha a gazd. egyesület a túlsó járásban,

! ahol alkalmasabb a talaj s nagyobb a nép hajlandósága, egy igazi mintatelepet állítana fel, mert a helybelit ma csak csemegeüzletnek tartják, amelynek vesszői ingyen sem kelnek. Lehetne e telep 1200— 1600Q méteres, 1

/

3-aáa. ojtvány, i/g-ada direkt termők s i/g-ada európai veszszőkkel telepíttetnék be ez utóbbiak természete szén-kénegeztetnének. Merem állítani, hogy egy ily sikerült telep több buzdítással van a közönségre, mint akárhány felolvasás, tanfolyam; stb. mondjuk húsz évi bérlettel szerezné meg a földterületet, nem kockáztatna semmit, mert a negyedik évben meghozná a tisztességes kamatot s ha a föld az egylet tulajdonát képezné, eladható lenne. Ugyancsak beszerezhetne — s bérbeadhatna, esetleg közvetíthetne az egyesület permetezőket, kénfujtatókat, szénkéneg-fecskendőket, végre kék-gálicot. Ez utóbbira nagy súlyt helyezek, mert ezzel történik a legtöbb visszaélés. A mult évben feltűnt, hogy egyes szőlősgazdáknál négyszeri permetezés után is a peronospora terjedt s a termést teljesen tönkretette ; kutatván- az okokat, feltűnt, hogy az illetők milyen olcsón — 22 forintért métermázsáját — szerezték be a kékgálicot, holott ennek ára 30—31 forint közt állt; — egyszerű a magyarázat, festett vasgálicot (minek métermáIz .Esztergom t Mit tárcája. Bánat. Nem olyan a szív viharja, Mint a tenger zúgó habja. Gyilkolóbb a csendes sóhaj, Mint a nehéz zokogó jaj. Nem az egek bús dörgése; Gerlemadár halk nyögése, A mely elhal, amint támad Ez a bánat! ... ez a bánat t Meg nem érti, aki boldog, A ki sebet soh' sem hordott. Csak az, aki keservében Bolyong a vadon ölében. Csak az hallgat a szavára, Ki maga is olyan árva. Ki, mint tengermély a gyöngyét, Titkon hozza forró könnyét. Titkon, hogy senki ne lássa, Hol fakad a bú forrása, Amely útját azon kezdi Hogy a szivét megrepeszti. Csak az tudja, mi a bánat Kinek ajka nem ejt vádat, Kinek nincs vigasztalója Csendes sír az altatója . . . Klárika házassága. Föltették a kis Pethő Klárika hamvas hajára a fehér rayrtuskoszorút. Alig ütött el a havas virág szine sáppadt kis arca színétől. Fehér volt az arcocskája, hófehér, mint a keblére simuló rózsacsokor, csak a két nagy fekete szeméből villogott ki bágyadt, hideg sugár. Menyasszony lelt a kis Pethő Klárikából, szomorú menyasszony. A sok vig leánypajtása körülállja ; cicomázzák, öszszecsókolják a szomorú menyasszonyt, a kis Pethó Klárikát. Búcsúznak tóié, búcsúztatják a sok lányos tréfától, lányos ábrándoktól, bolondos, érzékeny szívvel sírva is, kacagva is egy kicsit. Tán irigylik is egy kissé, tán haragszanak is rá — úgy, a mint egy szerető leánysziv haragudhatik, — hisz álmodtak ők is szűzi vágyódással egy selymes, puha bajúszkáról, sóvárogtak ők is a tiszta lelkek epedő kivánságával tiszta, szent szerelem, fehér menyasszonyság, puha kicsi fészek és hosszú, hosszú, örökké tartó boldogság után . . . A kis Pethő Klárika pedig úgy érezte, hogy a temetésére készülnek. Sírni szeretett volna, de nem voltak könnyei, elfolyott már mind, mind fölitta a fehér ágyacska hófehér párnája, a hova keserűen sírta azokat a boldog menyasszony. Fejecskéje a keblére hanyatlott, mint a beteg galambé, húzta, vonta lefelé a mázsás teher, a habkönnyű myrtuskoszorú. Ha letéphetné ... Ha sárba tiporhatná . . . Nyugodt, hideg volt a kis Pethő Klárika, mint az őskor mártírjai; azok is épen ilyen hideg, büszke, Istenben bízó nyugalommal léptek az arénába, a tűz, a vérszomjas, csillogó zöld-szemű vadállatok közé. Csak akkor borzadt meg, csak akkor lopódzott két nagy, forró könnycsepp a szemébe, mikor menni kellett már, itt hagyni illatos, puha fészkét, leányálmait, mindent, cserében a rideg, félelmes valóért, az ismeretlenért, a mitől úgy félt, úgy rettegett a kis Pethő Klárika . . . * * * Kste lett, meggyújtották a lámpákat, mikor újra visszakerült puha meleg fészkébe a kis PethŐ Klárika. Keserves sóhajtással, fáradtan, kimerülten roskadt pamlagjára. Meleget, jóleső meleget terjesztettek a kandallóra dobott hatalmas hasábok, s a kis Pethő Klárika mégis fázott, nagyon fázott. Ijesztő zúgást berregést hallott, mint a távoli égzengés, vagy puskaropogás. Elfuladva, alig pihegett. Valami szorította a kis mellét, valami súlyos, ijesztő érzés, a mit nem ismert, s a mitől szabadulni sem tudott; tán az emiekek, a keserű, fájó emlékek súlya volt az ? . . Csodálatos zsibbadás szorította kis testét, idegei kinyúltak, megkeményedtek ; érezte, hogy valami csodálatos erő elszáll vele illatos rózsaágyon, lágy párnákon föl, a mérhetetlen magasságba, s ott ringatja szelíden, lágyan a csillagok között . . . Hirte'en fölijedt a kis Pethő Klára, hörgő sóhaj szakadt íöl kebléből, s vékony, hideg kis kezével végigsimította lüktető halántékát; vértelen ajkai reszkettek a hidegtől, összeborzadt, pedig a kandallóban pattogva égett a tűz s a hegyes, piros lángnyelvek, mint pajkos, incselkedő Ördögöcskék nyelvei, kicsaptak a vasrácson s végignyaldosták a fehér mármányt, kormos nyomot hagyva maguk után. Künn sivított, zúgott a szél, meg-megrázta az ablaktáblákat. Pethő Klárika a kandalló elé ült a süppedő zsöllyéie. Egészen közel a tűzhöz, hogy parányi, atlaszcipőkbe burkolt lábaeskáit fölrakhatta a párkányra, Fejét a kezébe hajtva üres, álmos tekintettel bámult a lobogó lángba. Egyegy széles lángnyelv kiválik hirtelen, nagyot lobban sziporkázva s azután viszszahúródik megint. Eltűnik, mint egy régi, fájó, bús emlék . . . Újra kezdi a játékot, nem tünt el teljesen, néha tiz, húsz lángnyelv egyszerre tor a magasba . . . A kis Pethő Klárika gondolatai messze szállnak a hófehér leányszobából, az ábrándok rózsás ködébe, a boldog múltba, s ott megpihennek. Az incselkedő tűzördögök eltűntek a kandallóból, gomolygó, szürkeség ült a helyébe, sűrű, zavaros felhő, mint a Pethő Klára gondolatai. A köd tisztult, világosodott . . . E. Ilus.