Esztergom és Vidéke, 1901

1901-01-10 / 3.szám

zsája 6 frt) kaptak a kereskedőtől s oda veszett a termés, a munka s a gálic ára is. Agricola. Vasárnapi szünet hivatalainkban. Esztergom, január 8. Mióta, évekkel ezelőtt a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó törvényt megalkották, azóta egymást érik az annak kiterjesztésére irányuló mozgalmak. E meghozott törvéynek áldásait a kereskedelmi és iparosvilág alkalmazottjai élvezik, pedig a munkaszünet kiterjesztését nem csupán az erőmüvi foglalkozásokra és kereskedelmi segéderőkre, hanem az úgynevezett fejmunkásokra is •gyaránt ki kellett volna terjeszteni. A hétnek hat napja elegendő, hogy a fejmunkás ; a hivata'nok, kijelölt munkakörét betöltse, minek ráadásul őt még a vasárnap délelőtt való foglalkozással is , terhelni ? Ebben természetesen nem csupán az államnak kellene jó példát mutatni, hanem vele karöltve egy csapáson kellene haladni a vármegyéknek, ahogy a mienk már megcselekedte — a városoknak és a községeknek is. A nyilvános számadásra kötelezett társulatok, egyletek, pénzintézetek, már e téren a maguk körében megállapították a vasárnapi munkaszünetet, pedig az' elfoglaltság ezen intézeteknél sokkal kisebb és a személyi igénybevevés hasonlithatlanul kevesebb munkával terheli a szellemi erőket, mint például az állam, a legtöbb vármegye, a város, a melynek hivatalnokai, hasonló képesség mellett, úgyszólván mégegyszer annyi munkát végeznek, a vasárnap délelőtt való elfoglaltsággal egyetemben. És ezen nem is lehet talán csodálkozni, mert mig a részvénytőke szaporításából nagyranőtt pénzintézetek hivatalnokai, általában a magánhivatalnokok mintegy vállvett együttműködéssel azon voltak országszerte, hogy sze'lemi elfoglaltsáKialakult belőle egy szürke, komor ház, virágos kis kert, köröskörül nagy, erős fák. A kavicsos úton komoly, tisztes apácák járnak hangtalanul nagy, pillangó alakú fehér főkötővel, itt ott egy szelid, ártatlan kis lányka, hófehér kötővel, kapcsos imakönyvvel . . . Eltűnik a látvány, tovább forrong, hullámzik a szürke gomolyag. A közepén világosodik, tisztul, s előtűnik a tűzből egy halovány, szép férfiarc. A kis Pethő Klárikának megvillan a szeme. A halavány férfiarc mintha élne, mozgatja a száját s vádló, hideg tekintete mozdulatlanul, élesen szegeződik a kis Pethő Klára hófehér arcára. Félrekapja a fejét, de valami titkos, megmagyarázhatatlan erő kényszeríti, hogy ismét a tűzbe nézzen. A szürke gomolyag világosodik, sárga lesz, egészen sárga s kis kerek részek válnak ki belőle; a kis Pethő Klárika láthatja már, hogy az mind arany, mind, mind . . , S az arany közepében egy ronda, vigyorgó, kopasz, sárga fej nevet undok szájával a kis Pethő Klárikára, szemei, azok a kidülledő cápaszemek éhes vágygyal tapadnak tiszta testére ; már nyúl is utánna, száraz, csontos kezeivel horgas, görbe ujjai már karját szorítják . . . Rémülten, veszettül dobogó szívvel ugrott föl a kis Pelhő Klára, sovány kis kezeit szeméhez szorítja, hogy ne lássa azokat az éhes vágytól csillogó •zemeket, de a szorítást érzi karcsú derekán, az undok Bzáj forró lehellete perzseli nyakát; sikoltana, de nem tud, guk keMő díjazás érjen el, addig arra is kiterjedt előrelátó egyetértő gondoskodásuk, hogy a munkaidő is az ember egyéni természetével és munkaképességével arányban legyen, A mi pedig a megélhetésük iránti szükségleteket illetik, arra is volt gondják, hogy a rendes fizetést a tőkéik kellő gyümölcsöztetést méltányló részvényesek részéről különleges osztalékokkal gyarapítsák: vagyis az élet anyagi terhei a szorgoskodó hivatalnokok vállairól eltávolítva legyenek. Vájjon tapasztalunk-e olyan általános mozgalmat, mely a nem pénzintézeti, vagyis állami, vármegyei városi hivatalnokokat egy közös — nagy erőt feltételező — cselekményben találná arra nézve, hogy érdekeik a pénzintézetek hivatalnokaiéval — legalább megközelítő formában is — egyenlősitessenek ? Csak nézzünk magában Esztergomban körül! Itt-ott hallani lehet egyes panaszhangokat, hogy nem jól van igy, a helyzeten javítani kellene; — azonban a nagy hivatalnoki testületnek egyértelmű mozgalmáról mit sem tudunk, — inkább fatalisztikus nemtörődömség jellemzi a helyzetet. Még a vasárnapi munkaszünet sem kell nekik, (a vármegye is önként hozta be) szünet sem kell nekik, pedig arra Isten-ember előtt lelkileg, vallásilag és testileg reá volnának nemcsak utalva, de jogosultak is volnának reá. Ámde tányéron senki sem fogja azt nekik felkínálni s mert a felkínálás elmarad : tehát szükségtelennek találják annak kérését, sürgetését is. Kétségtelen, hogy egyelőre legalább a vasárnapi munkaszünet további kiterjesztésén kelleue az összes — nem pénzintézeti — hivatalnokseregnek fáradozni. Ez fölötte kívánatos, mert ezzel a lélek és test egyensúlyát némileg helyreigazítjuk. A legutóbbi párisi nemzetközi kongresszus első sorban e téren az állam példaját kívánja látni. Mert bizony sajnos, hogy az állami, városi stb., hivatalaink nem ismerik az egész vasárnapi szünetet sajnos, hogy a csak elszorult, hörgő sóhaj szakad föl kebléből. Az undok száj már csókolja, a horgas ujjak már a ruhát tépik vézna kis testéről. ... A kis Pethő Klára fölsikit kínosan, azután a fejéhez kap, letépi a myrtuskoszorut fejéről, le a lenge fátyolt, őrült, kimeredt szemekkel tépi apróra, foszlányokra. . . . Szállnak, szállnak a gyönge virágszirmok, az apró foszlányok ... A kis Pethő Klára velőtrázó kacagással tépi le magáról a hófehér mennyasszonyi köntöst, rátipor, tépi, szaggatja, azután végigesik a puha, teher szőnyegen, belesüppedt vézna kis teste, görcsös erővel ragadják meg gyönge, vékony ujjacskái a szőnyeget, tépi fogaival, könnye ömlik, mint a záporeső s kinos, csukló zokogástól vonaglik vékony fehér teste. A folyosón léptek hangzanak, nehéz, erős léptek. Vad erővel harap vézna karjába a kis Pethő Klárika, rekedt hörgés csak már a sírása . . . A léptek közelednek. Pethő Klárika nehezen, szaggatottan lélekzik, már látja, hogy nyilik az ajtó, belép a ronda, un dok alak, átöleli karcsú, forró testét, csókolja tisztátalan vágygyal tépi, szaggatja gyönge, lüktető húsát fogaival, veszett vágygyal a vérét szívja ... A kis Pethő Klára szive a torkát fojtja, hevesen, erősen dobog, majd mindég halkabban, lassabban, csöndesen: >kip . . . kop . . . kop . . . Heiner István. középosztály íérfiaira nem terjed ki az állam, a hatóság figyelme. Azért tekint sünk elsősorban az államra, mert ha az állam megteszi kötelességét, ugy több mint bizouyos, hogy a vármegyék és a városok sem maradnak utánzás nélkül. A túlhajtott bürokrácia nálunk Magyarországon azt követeli, hogy akár van foglalkozásra szolgáló ügydarab, akár nincs, vásár- és ünnepnapon, ugy mint hétköznapon, a hivatalnok az Íróasztal mellett görnyedve, kitöltse a hivatalos órákat. Ebből kifolyólag nem is lehet azon csodálkozni, hogy a hivatalnoki testületben nem sok azok száma, akik szívvel-lélekkel hivatalnnkok, vagyis kedvvel és ambitióval dolgoznak. Fájdalom, ezek folyton azt tapasztaljuk, hogy a hivatalnokok jó része teherként viseli a hivatalt, melyet magának választott. Nem kell pl. messzire mennünk. Álljunk meg valamelyik minisztérium épülete előtt és sorra szemléljük az innét kijövő és hazafelé siető hivatalnok-sereget, szinte szánakozva látjuk majd : mily korán megérett, megöregedett, arcráncokkal telitett, sovány, sápadt-képü ideges* gyöngetestü embereket teremtett a vaskalapossság. Ha tehát az állam elismeri azt, hogy az ipari, gyári és kereskedelmi munkás rászorul a vasárnapi pihenésre, miért nem ismeri el annak szükségét a maga szellemi munkásairól is ?! Ha elismeri, ugy tennie is kell. És ha az állam megmozdul: utána gördülnek a többiek és a kisebbek. Gyarmati József. Pályázatunk eredménye. Esztergom, január 9. Karácsonyi számunkban közöltük azt a három feleletet, amelyeket bíráló bizottságunk a >Mit vár Ön a jövő farsangtól* cimü pályakérdésünkre beérkezettek közül kijelölt s egyszersmind kérelmet intéztünk olvasóinkhoz, hogy a három közül, szavazólapokkal, válasszák ki a legérdemesebbet. A szavazólapok beadásának határideje vasárnap e^te 7 órakor járt le. Ez ideig beadatott összesen harmincöt szavazólap, ezek közül esett: az V. számú -*Éva a XX. században*, aláirású pályázatra j szavazat. A XI. számú % Szösze* aláirású pályázatra . p szavazat, A XXIV. sxámú > Csipkerózsa* aláirású pályázatra , . 20 szavazat. Egy szavazólap nem a három kijelöltre esvén (Pessimista), tekintetbe vehető nem volt. A szavazás eredményekép a bírálóbizottság kimondotta, hogy a pályázat nyertese: Csipkerózsa. Jeligés levélkéje Burián Böske úrhölgy nevét rejtette, akinek a szerkesztőség küldöttsége emléktárgyát átnyújtani bátor lesz. A szavazólapokat megőrizzük és bárkinek betekintésül rendelkezésre bocsátjuk. A jeligés levélkéket elégettük, de azt hisszük, a szavazók többségének kinyilványitott óhajtása egész olvasóközönségünké is, kérvén a másik két kijelölt pályázót is, hogy magukat megnevezni szíveskedjenek. Hálás köszönetet mondunk kedves olvasóinknak pályázatunk szives felkarolásáért ; őszintén kívánjuk, teljesedjék be mindegyiknek, amit a farsangtól óhajtott. Mi pedig kérjük szépen őket: érdeklődjenek legközelebb kiírandó pályakérdésünk iránt annyira, ahogy ez első iránt érdeklődtek. A szerkesztőség. Esztergom, január 9, Hó. Fenn a magas végtelenben Angyaloknak szárnya lebben Csöndbe', némán: csattanásuk Alig-alig hallható ; De a messzi ^g viharja Repülésük megzavarja S tépett szárnyuk romjaképpen Hull a hó. Jön keringve, mese módra, Leplet von az álmodókra És a nagy világ utána Tiszta, szűzi képet ölt. Betakarja féltő vágygyal, Melengető meleg ágygyal Minden csöppnyi porcikádat Édes, áldott anyaföld. Száll keringve, száll suhogva, Tündér kis meséket fonva Arról, ami el nem muló, Örökkön való örök : Halk danája halkan csendül Mindenható szereiemrül, Melyen eddig, ha erős volt, Minden ármány megtörött. De azért a mese vége Nem születik meg az égbe', Itt csak földi útra indult Hópihe, a kis bohó S szedjék bár csengő sorokba Belevegyül a mocsokba . . . Ilyen már a nyugvó ágyad Tiszta hó. Égi sorsod bármit végzett, Átkod Ies2 a földi végzet, Rajtad járnak, me taposnak Emléked, megannyi rom. Akkor vége a danának, Égből csöppent tisztaságnak S álmodozhatsz szertefoszló, Pocsékká lett álmakon. Epizódok a népszámlálásunkból. Még csak egy nap s a fürge lépésű számláló biztosok nagy táskával a hónuk alatt nem rójják az utcákat. A hideg téli levegőről szépen visszatérnek a langyme'egre fűtött irodákba s gondolkodhatnak a fölött, hogy mi minden történt velük ezalatt a tiz nap alatt. Hogy hányszor mondta nekik a mosolygó arcú szobaleány : — Még nem lehet bejönni, kérem; a nacscsága most öltözik ; ehöl ni, most kefélem a fogait. Hogy hány helyen nézték őket adószedőknek, eltitkolván egypár boglyasfejü, selypítő családtagot, mert hiszen • azok még úgysem porciókötelesek. Hogy az évszámok bevallását tekintve, hány vény kisasszony lett bakfis és hány bakfis tett nagy leány a számláló lapon. (A fiatal urak — azok a ravasz kis paedagogusok és egyebek — a hölgyeket különösen megfigyelték s még azt a fáradtságot sem sajnálták, hogy összehasonlítást tettek a levéltári anyakönyvvel. Micsoda differenciák! Mily kevés érzéke hölgyeinknek a numerus nagysága iránt! . . A fiatal urak azomban diszkrétek . . .) — Egyszóval a változatok hanglétráján állva, felsóhajthatnak ^