Esztergom és Vidéke, 1900
1900-03-25 / 23.szám
ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Meáf^epik Vasárnap és CSÜtÖPtÖkÖn. Felelős a serkentésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: JÍLŐFIZETÉSI ÁRAK - MUNKÁCSY KÁLMÁN- j (hova a kéziratok, előűzetések, nyiltterek és hirdetések Mldendok) f^ém™ ~~ - ~ - ~ — ~ - ! 6 kor' ~ ffl" Laptalajdonos kiadókért: S^écl^epyí'-tér, 3SO. SZálI). ^^n^Um.'^'-^' D R- PROKOPP GYübA- * " Mm a dunk vl88Z a. i«Í Suttogás, hallgatás. Esztergom, március 25. Egy ismerős fővárosi hírlapírótól levelet kaptunk. Az van írva benne egyebek között, hogy a fővárosban többfelé hallott már arról a korrupcióról, botrányos visszaélésekről, amelyek Esztergommegye és a város tisztikara egyes tagjairól legújabban kiderültek. Beszélnek Kaffkáról, zárgondnokról, Panamáról, beszélnek mindenfelé, csak az esztergomi sajtó hallgat. Legfeljebb ir szép, békés cikkeket a megyei urak terítetlen asztaláról, a selyemhernyók hasznosságáról, ahelyett hogy menydörögne. Értesítenék legalább a fővárosi sajtót! A levél nem volt a nyilványosságnak szánva, de az idézett része arra késztet, hogy itt, a nyilványosság előtt, foglalkozzunk vele. Mindenekelőtt megnyugtatván tisztelt kollégánkat, hogy ami hivatalos visszaélés akár a vármegyében, akár a városban történt s tényekkel beigazolódott, ha az illető ügyek még nincsenek is befejezve, közölve lett olvasóinkkal minden pozitív, jelentős adattal, a szükséges körülményességgel, bár nem kiszínezve, nem cifrázva, nem hangsokszorozó tubusba kiáltva. Szem előtt tartva, hogy a sajnálatos esetek publikálásával a lelkiismeretes sajtónak főfeladata nem a közönség nyugtaj lanságának mesterséges fokozása, íhanem lehető megnyugtatása. Bizj tosithatjuk a kollégát, hogy itt nincs szükség Kaffkára, zárgondnokra, mert akik az ügyek élén állanak, igazságos, karekteres, tiszta és erős kezű férfiak, akik feleslegessé tesznek minden idegen beavatkozást s akik előtt hivatalos téren nincs testvér, nincs barát és nem ismerik a szemhunyást. Egyenlő az igazság mértéke a legkisebb község törvénybirájával, beprotegált dijnokkal s a járás első emberével, volt factotumokkal szemben. S mire a fővárosba ér — bár sokszor t drótszálon megy is — be sokszor Panamává válik a suszterinas által elemelt lekváros kenyér is í Ennyi ténybeli válaszunk, miért is vissza kell utasítanunk azt a vádat, hogy az esztergomi sajtó csak hallgatni tud és elózsokban dolgozik. Vissza annál is inkább, mert ezt a hallgatást, az adok körülmények között, hírlapírói komoly és fontos kötelességünkkel, bármily nehezünkre is esett, összeegyeztethetőnek sohasem tartottuk. i S hogy adott, komoly, közérdekű esetekben nemcsak céltalan, de sőt egyenesen káros a hallgatás, arról több alkalommal személyes meg1 győzödést is volt alkalmunk szerezni. j Céltalan. Megtörtént — nem oly régen, — hogy a vármegye két jegyzője súlyosan megtévedt, el is vesztette állását. De hátra volt még |a büntető bíróság igazságszolgáltatása. A vétkesek hozzátartozói, meg mások is bizonyosra vették, hogy ha a sajtó hallgat, az elvesztett kenyér nem súlyosbodik börtönnel. [ Kértek, sirtak; az egész helyi sajtó hallgatott, meg mások is. A két j vétkes pedig mihamarább a vádlottak padjára került s némelyeknek^, túlzott humanizmus kellemetlenséget okozott, a > maximé amica veritas< megdönthetetlen kötelezettségétől való eltekintés pedig jogos szemrehányásokat a sajtónak. Elég egy a példából; levontuk a konzekvenciát. Káros is a hallgatás. Kis város, kis vármegye vagyunk ; abszolút titok itt nem létezik, A legszorosabban befaszczikulált iratcsomók, a hivatalos íróasztal legwertheimzárosabb fiókja dacára kilopódzik egymás hir. És megkezdődik minden vonalon a lavinatermészetű sugdolódzás. Mindenki tudni vél valamit, mindenki kérd valamit. Még mosolygva köszöntik az illetőt, de hogy tovaballagnak, első gondolatuk: >Te miattad se sokáig koptatom már a kalapomat.* Egyre kényelmetlenebbé, nehézkesebbé válik az illetővel való érintkezés s titkon továbbadott bűnlisztája hihetetlenül megkövérszik. Mindenki látja a facies hippokratikát. És így hatványozódik az illető hibája égbekiáltó bűnné. A sajtónak hát beszélni kell, nemAz .Eszteraom és Vidéke" tárcája. Várok ... Várok, valamire várok. Magam se tudom, hogy mit. Nem tudom eltörölni A múltnak képeit, •m Hogy is lehetne végei Hogy is temessem el azt, Ami üdv, ami jó, ami tiszta, A szerelmet, a tavaszt? Várok, valamire várok. Kisért, kisért a mult. A rózsám porba hullott, De még el nem virult. A csillagom elvesztettem, De lángját érezem . . . És el nem múlik tőlem Az első szerelem. Várok, valamire várok. Pedig lemondtam én. Tudom, hogy soha nem lesz Valaki az enyém. Ami gondolat van agyamban, Mind egy tanácsot ád: Szeressek inkább százat, De ne azt az egy leányt. Várok, valamire várok. Hit és remény nekül. S mig járom az élet útját Mogorván egyedül: Valaki, aki nem lesz Soha sem az enyém, Már elfeledte régen, Hegy valaki voltam én. S én várok, valamire várok. Ez a titkos őrületem. . . . Tán levelet hoz a posta, Amit ő ir nekem. ... Tán nyilik az ajtóm ...őjón .. Szeme láng, arca halovány. — Amint azt megálmodtam Egy májusi éjszakán. Erdősi Dezső. Második nász. i& A n& iflS ^ ^ Irta: RÉVÉSZ BÉLA. . . . március 22. Még régebben, egészen a mai időkig, fehér, különös arca volt. A vonások mentén valami borús árny emelte még jobban az arc fehérségét, mely nem szűnt, fokozódott, majd hogy nem belesápadt . . . A nagy szomorúság elégiáját beszélte fájdalmas hangon ez a szenvedő ábrázat és megesett a szivünk — szokatlanul igazán, őszintén — az asszony bánatán, a ki szép szőke hajával ugy látszott nekünk, mint a sors kegyetlen tréfájának egyik lesújtott, szegény áldozata : martir-asszony. A kék szeme sem volt már üde tekintésü, a derült színre — talán a sok sírástól — rászállt egy finom árnyalata egy másik színnek, alig észrevehető, de a mely megzavarta a szemei fényességét és tekintése is, szomorú, bánatos lön ; olyan, amilyen az arca. Kevés idő még: és egy gyönyörű virág hervadásnak indul, vesziti ékességét . . . De harmat szállott reá, igézetes harmat, mely életre kelt, hatalma nagy: a szerelem . . . Az arc fehérsége mégis megmaradt; még jobban világol nekünk, de most: a fehér, a tiszta boldogságtól, mely a bánat helyébe odarajzolta az életörömöt, lelopta róla a szomorúság jeleit; egészséges szőke haja most illik az arcához. A szemei is, az egykori leány szemei; azé, aki egyszer hitte, hogy mennyországot lelt, egy világot fénynyel káprázatosat — és ez a fény verődött vissza akkor a szemeire. Most megint ragyogó a tekintése, melynek borujába belétüzött az életkedv napja és szerelemre szomjúhozva, boldogságában bizva, üli második nászát, a menyasszony : STEFÁNIA. * Milyen Kálvária lehetett az az ut, melyen ideérkezett a célhoz: minden nőteremtés egyedüli céljához ! Kiválasztottak még mindig akadnak az emberek között. Rendeltetésük: a mások rövid idejű szenvedését, folytonosan érezni; ha a többi számára mégis jön a vígasz, nekik, nyílt sebükre nincs enyhülés — hosszú időkig, talán a halálig. Az élet forgatagában nyugalmukat nem lelik; meggyülölik a teremtést, a világot, önmagukat — és talán soha sincs okuk mindezzel kibékülni. Ne hánytorgassuk a kinos dolgokat; a hosszú Kálvária-utnak csak egy megálló helyét nézzük, mert itt van morális tartalom: igazság, mely élettörvényt erösit meg. Rang, mely ápolja az emberi hiúságot, csillogó környezet, melyben gyarapodik a gőg : mind semmi. Folytonos használat mellett megrontja ugyan az embert és hiszi, hogy nem tud ellenni nélkülük. De csak hiszi ... és azután lomond róluk. Más lelki harc az, ebben az asszonyi lelkületben, a mi nagyszerű. Mi emberek, ugyan gyöngék vagyunk és ha nem élünk okosan: lelkünk egyensúlya egykettőre fenekestül felborul. A legfeketébb gyász, mely halandót borzasztani tud, szakadt a gyönge aszszonyra. Az eszét, a szivét kikezdte és gondolata, érzése is komor lett. Utjain, ha emberek vették körül, ha magányosan bolyongott, kísérője nem hagyta el, hozzánőtt lelkéhez, a verőfény meghalt ottan, mert leborították az Örök gyász nehéz felhői. Ugy tetszett: szeretni csak egyszer lehet és ha a szívért szivet adunk cserébe, az miénk az életben, de megtartjuk halálunkban is. És igy is szoktuk hátralevő időnket leélni: idegeink keresik megérezni «z
