Esztergom és Vidéke, 1900
1900-10-25 / 83.szám
ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. M e £l c l ei **k Vasárijap és Csütörtökön. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: MUNKÁCSY KÁLrMÁN- .(hova a kéziratok, eló'flzetések, nyilttereíc és hirdetések köldendők) "tLl—Q FIZETÉSI ÁRAÍC » Fá'ém'- _ — _ — _ _ — 'I kor" — ffl L.ptBlajdoiios ktadókírt: SzéC^e^yl-téP, 830. Szállj. wftrr. ^^-".„n. 1 ^-* DR. PROKOPP GYÜliA. •*. a „^ 1 ..„.^ Párkány és Esztergom. Esztergom, október 23. Tisztelt Szerkesztő úr ! Ahol az utóbbi időkben megfordultam, komoly gondolkozású és határozott véleményű férfiak között, Örömmel tapasztaltam, hogy az >Esz-j tergomvidéki járásbíróság* eszméje,! amelyet e lap felvetett, általános! tetszéssel találkozik s kivitelének j módozatai élénk s gyakori megbe-j széles tárgyát képezik. A cikkben, az eszmében én aj jövő zenéjének egy erős taktusát; vélem hallhatni, de amely nem a mesz- j sze jövőből, elhalva, reszketve csendül meg, hanem a mind jobban közeledő jövőnek egy immár biztos kézzel kivert akkordja. Es a zenedarab, amelyből vétetik : Párkány és Esztergom egyesítése. Jól tudom, hogy a téma, amelyet tollamra veszek, bizonyos részen még mindég érthető idegességet okoz s csak szenvedélyes averzióval találkozik, ám ahol csak hasonló állapotok uralkodtak. Budán és Pesten kezdve — a frigykötést az egyik szülőnek mindig hosszú és heves tiltakozása előzte meg s ha huzavonával is, de mégis létre jött a frigy, mert ugy volt megírva az égben, de főleg — a belügyminisztériumban. A kérdés mindenesetre kölcsönösen érdekeket érint s mert ilyenkor mindig könnyen hevülök és érzékenyek vagyunk, mindkét oldalról csak teljes higgadtsággal, szeretettel és nyugodtsággal kell mérlegelni a pro és contra okokat, a várható előnyöket és hátrányokat. Egy mindenekelőtt bizonyos : a jelen topografikus viszonyok között a különváltság szinte lehetetlennek látszik, mert az a hid, az az ezer ezer méteres távolság, amely közöttünk van, nem egyéb egy utcánál, sőt tulajdonképen ennek állandósítása forrasztotta elvileg máris együvé a két községet. Igaz, hogy Párkány anyagi viszonyai hasonlithatlanul kedvezőbbek a mienkénél, de ez természetszerűleg mindég úgy volt minden hasonló egyesítésnél, ahol az idősebb megtelepült viselte a háztartás minden terheit és költségeit, a későbben érkezett s melléje telepedett jöve-; vény pedig csak az előnyökből vette ki részét.- Szívta az anya te-! jét, nőtt, hízott, erősödött, amíg' mellette az édes, régi gyermekek elsatnyultak, elsoványodtak. j Kétségtelen, hogy Párkány köz-. sége mai virágzó szerencsés állapo--; tát első sorban városunknak köszönheti, amely már Kakád korában védelmezője, menekülő helye volt s amelynek jelentősége, jólétének növekvése, vagy csökkenése arányában váltakoztak az ő helyi viszonyai is. Ma is élvezik a város közelségé- i nek nem közönséges előnyeit s a magas pótadónkon csak mosolyogni ok kell, legfeljebb szánakozniok lehet. Vegyük csak, hogy mi közoktatási célokra közel hatvanezer koronát áldozunk, amelyhez ők egy fillérrel sem járulnak s e rettenetes kulturadó minden áldásában mégis részesülnek ... Az egész község termeli a háztartási cikkeket, gyarapodik belőlük, mert jó pénzért értékesíthet mindent a mi piacunkon, ahol a párkányi kofák dominálnak. Minden idők kormányai tisztában voltak mind ez állandó jellegű jelenségekkel s ezért ha elérkezettnek látták az időpontot, nemcsak megkívánták, de szükség esetén elrendelték az egyesülést, annál is inkább, mert ezt nemcsak méltányossági, de közigazgatási és rendészeti szempontok is követelik, amennyiben ezek helyes, megfelelő vezetését az összeépültség dacára fenálló különváltság tetemesen megnehezíti, sokszor illuzóriussá teszi. Igy volt Komárom és Ó-Szőny egyesülésének nagy időkig húzódó kérdésében. Ma már egy várost képeznek, ámbár az ószőnyiek a költségekhez harminc évig,csak annyival jáÍz „Esztergom es Vidéke" tárcája. Temetés. Köröttem itt, amerre járok, Levélhullató bús platánok Búcsúra intve hajladoznak Szálló levélnek, sárga lombnak, Amelyek szellő csókját várva, , . , Sóhajtva hullanak a sárba . . . Halvány levelek ! hervadt lombok t Mi fáj nektek 1 Miért búsongtok 1 . , — Oh, nékem is az fáj, mi nektek, Hogy boldogok már nem lehettek l Mert ősz van itt — és őszre jár nekem, . . , Fájó emiékimet temetgetem . . . , . . Most is kisért még halvány arca, Amelylyel szivem felzavarta ; Sötét szemének tűz sugara, A lelkem — érzem, — most is járja; Forró csókjától most is égek, — Oh, édes, kínos szenvedések! — Miért kisérttek annyit engem f Hisz t nem bün volt,hogy megszerettem f.,, Szerettem tűzzel, lázban égve, Mit tudtam én, mi lesz a vége ? Csókján kivül nem volt más vágyam, — És mégis, mégis, én hibáztam / . , , Hogyan akadtam az útjába, Hogyan vett meg szeme sugara, Hogyan lettem a rabja néki, Nem is tudom azt elbeszélni, Csak azt tudom, hogy a szivemnek Azóta kínjai teremnek, Amelyek folyton lánggal égnek, Áldozattűzként szerelmének . . . Csendes szellő áthúz a tájon, Fel-fel zúg néha-néha fájón, Fűk, fák, bokrok, hervadt virágok, Ingnak, amint csókot hint rajok, Utolsó csókot búcsúképen, Amelytől elszunnyadnak szépen . . , Temetgetünk mi, mindaketten, Én is temetek a szivemben, Boldog álmot, eltűnt időket . . . . . . Könnyes szemmel temetem őket . Marton István. A leány sorsa. Lihegve, elfuladt lélekzettel ért föl Ágnes a harmadik emeletre. A fehérruhás ur ma még kíméletlenebb volt, mint máskor és egész a kapuba utána tolakodott. Meg is szólította, de azt már meg sem értette; rémülten iramodott föl és kimerülten rogyott egy székre. Csak itt a kis hónapos szoba kietlen csöndjében kelt szomorú öntudatra zaklatott lelke. Malákné, a háziasszony, márelŐreoda készítette a hideg vacsorát és ő tehetetlenül, görcsösen zokogva rágta a száraz falatokat. Éhes volt nagyon, bárha nem is volt étvágya. Reggeltől estig gazdag gyermekeknek ad leckeórákat. Ugy kellene, hogy ő i tanitsa Őket, de voltaképen azok tanítják meg őt, hogy hogyan kell eltűrni a I kenyérért a gőgös megalázást. Mert a finnyás kisasszonykák nem találják eléggé ; kínzónak a dús jómódot, a melyet előtte fitogtatnak, még meg is alázzák cseléd; módra, csakhogy annál jobban éreztesj sék kiválóságukat. ; | Fáradtan, de mégis örvendezve tér i haza esténkint, pedig nem várja se férj, I se testvér, csak egy műveletlen öreg ! asszony megfizetett figyelmessége. De' I az utcán és szobájában legalább szabad, , ott senkinek nincs joga, hogy megalázza. : És most ettől a parányi szabadságtól akarja megfosztani egy renyhe piperkőc, a kit nem ismer, csak a leányok becsületes ösztönével undorodva sejt. Oh, csok egyszer mondhatná meg neki, hogy mennyire megveti kegyetlen önzését! De i mindig csak utólag talál rá erélyére, a. melyet a magára hagyatottság edzett i meg benne. Ott az utcán a torkába fojtja , szavát a nőies félelem. Csömöríetesen tolta el magától a tányért ; még sohasem érezte annyira a [ magányos vacsorák keserű hangulatát, mint ma este. És hogy elűzze, rakosgatni kezdte a ruhaszekrényéből a staf-, ! firungot. Hányszor elgyönyörködött már! a válogatott szép holmikban, a melye- [ ket ugy vásárolt össze darabonként a | keresetből. Minden leánynak büszkesége j , volna, de ma este ez is csak a szomoí ruságára vált. Mert mit ér a staffirung a kis hónapos szobában, annak az elzárt szekrényében ? Hol van a férfi, aki jó, nemes szivü és méltó hozzája: patyolat staffirungjához és tiszta lelkéhez ? Eddig ábrándos órákban epedve várt rá, de jaj, az ábrándok mind szintelenebbek lettek és most már rímülve sejti, hogy magányosra szabta a végzet az ő útját mindörökre. Kedve lett volna, hogy máglyát rakjon leánysága e himbe varrott kincseiből és e máglyán haljon mar • tir halált. De ime, e ruhacsomókbói egy könyvecske hullott a földre. Megösmerte nyomban és mohón emelte föl. Valaha kedvenc regénye volt ez, a melynek romantikus szövevényeibe boldogan álmodta belé önmagát. Ezerszer átélte, mindig újra kezdte, soha meg nem unta. Hátha újra rátalálna arra, a mi akkor vigasztalta, boldoggá tette, annyiszor — megcsalta ? i Türelmetlenül dobta el a könyvet nel hány percnyi olvasás után. A mi akkor lelkesitette, az most mind bosszantó együgyüségnek látszott. A káprázatos ! leírás üres mese, a sápadt hős unaimas ! ködalak, a hősnő nyafogó báb. Ah, nem hiába szenvedett annyit: a mesék , a bakfis-áímok tündér korszakának vége, ! örökre vége. | Malákné halkan csoszogott be a szo' bába. Köhintett egyszer-kétszer, hogy j észrevétesse magát, aztán sápítozva kezdte mesélni a nap eseményeit. Ágnes 'undorodott ettől a vén asszonytól, mert
