Esztergom és Vidéke, 1900

1900-10-25 / 83.szám

rulnak, amennyivel önállóságuk legutóbbi idejében adóztak. Ha hasonló kikötésük volna a párkányiaknak, még abba is be lehetne menni, mert amennyivel növekednek az ad- j minisztracionális költség, stb. fedezné az ajövedelemtöbblet, amely a kövezetvám-sorompónak Párkány szélére való kitolásából befolynék. Egyszóval a méltányossági szempontokat a kérdésben mindenesetre különösen mérlegelni és akceptálni kell, de magával a kérdéssel, itt az idő, komolyan foglalkozni, mert nagyon jól tudjuk, hogy a jelenlegi kormány programmjának egyik nyíltan hangoztatott, sarkalatos tétele a vidék fejlesztése s e célból mindenekelőtt erős, virágzó empóriumokat kell a vidéken alkotni. S ilyennek Ígérkezik Párkány-Esztergom-törvényhatóság. B, Levelek a Szerkesztőhöz. i. Kedves Szerkesztő Barátom ! Lassan, lassan a multak emlékei lesznek az augusztus hó 14. és 15-én lezajlott jubileumi ünnepélyek és mégis, engedd meg, hogy a történeti hűség kedvéért, becses lapodban elmondjak egyet-mást, a mi az ünnepség alatt és után történt. Nemzeti dicsőségünk, a katolikus hithöz való odaadó ragaszkodásunk ércnél maradandóbb emlékei maradnak mindenha ezen örömnapok, a hol a hit és a hazafiság szövetkezve, az apostoli szózat a nemzet borús láthatárát, mint Mózes varázs-vesszeje, egyszerre derült éggé, reményteljes jövővé változtatta át. Nemzetünk történetének legfényesebb lapjai lányos lelke kiérezte belőle az egykori feslettségét, mely a viharos évek multán szenteskedő öregségbe bujt. Máskor eltűrte mégis a társaságát, de ma idegessé tette a közelléte. — Édes Malákné hagyjon magamra; rosszul érzem magam. — Oh, oh lelkem kisasszonykára ! Talán főzök egy jó forró teát — cukor nélkül, minden nélkül. — Nem, nem hagyja . . . — Hiszen ingyen megteszem, bizony megfőzöm ingyen. — Eh, mondom hogy magam akarok lenni! Többször észrevette utóbbi időkben, hogy mennyire hisztérikussá vált. — Mint egy vén leány! — suttogta bágyadt mosolyogva, aztán engesztelve szólt az öreg asszony után. — Ne haragudjék, de lássa, olyan rosszul érzem magam ! A nyitott ablakhoz lépett és kinézett az utcára. A tikkasztó nap után künn sétált mindenki a hűvös estén. Felhangzott hozzá a sürgés-forgás zaja. A kapuban egy baka udvarolgatott egy cselédlánynak. Onnan felülről csak egy sapka tetejét látta és egy fontos hajcsomót, amint egymáshoz hajladoznak. Ezen elmosolyodott kissé, de aztán könny szökött a szemébe, — maga sem tudta hogy miért. És a könnyeken keresztül egyszerre elenyészett az egész utca, feneketlen homály nézett vissza rá a mélyből. Oly sötét és mégis oly hívogató. Könnyűnek fognak tanúságot tenni a jövő nemzedék előtt erről a nagy napokról, a hol Felséges Királyunk legméltóbb képviselője jelenlétében, a kereszt győzelme egyúttal az igaz hazafiság megpecsételője lett. De a magyar katolikus egyház és a magyar királyságnak kilencszázéves ünneplése, méltán sorakozik Esztergom sz. kir. város történeti múltjának legszebb és legdicsőbb napjaihoz is, mert bár hosszú századokra terjedő multunkból a történelem sok dicső napokat jegyzek fel számunkra, mégis a kilencszázéves jubileum, mely ismét egygyé forrasztotta a nemzetet és lecsillapította a felekezeti harcok tüzét, a dicső napok fényét is messze túlszárnyalja. Mint minden polgára e városnak, úgy magam is örömmel és büszkeséggel vártam e napokat, és pedig örömmel azért, mert láttam, hogy e város minden társadalmi osztálya, úgy maga a város is, mint erkölcsi testület, palotától le egész az utolsó kunyhóig, méltó dísszel óhajtja falai közt fogadni az ország nagyjait, az ország messze vidékeiről idesereglő zarándokokat, büszkeséggel azért, mert éreztem, hogy oly nagy felelősséggel járó kötelesség fog hárulni a rendőri hatóságra, melynek sikeres végrehajtása a polgárok részéről eddig is élvezett tisztességet csak Öregbíteni fogja. Azon értesítés tehát, hogy az ünnepélyre Felséges Királyunk kép viseletében Frigyes ő császári és királyi Fensége fog megjelenni, mint katolikust, mint polgárt, örömmel és hálával, mint rendőrt, bizonyos félelemmel töltött el, félelemmel azért, mert éppen ezen időben merült fel az anarkistáknak az államfők elleni gyászos működése. Újság volt előttem és rendőrségem előtt is az ily széles keretben, egy nagy emberáradattal megtöltött ünnepség, féltem, hogy rendőrtiszttársaim, — kik az ünnepséérezte magát mint a pihe, és repülni szeretett volna, ki — a határtalan semmibe. Nem érezve semmit, — nem vágyva semmire, rengeni-ringani az összefolyó légben, oh mennyivel szebb volna az, — mint eddigi céltalan szenvedései. Vissza szeretne nézni a múltba és minden nap szürkeségbe folyik, mint ez a homály a mélyben. Apró bajok és még apróbb örömök, amelyeknek minden emléke az arc finom redőibe vész, de siváran hagyja a lelket. Olykor-olykor feléje villan egy-egy nyájas arc, melynek láttára valaha mosolygós jövőt építgetett leány ábrándokból. De aztán eltűnik újra minden és talán nem ís tér vissza többé. A mult és a jövő, a közel és *messze mind néptelen semmi, amelyen elhagyatva örök szomorúságra kárhoztatva suhan át egy sajgó öntudat: az ő bús öntudata . . . * A sötétségből im ismerős szellemek nyúlnak feléje, átkarolják nyakát, hívják, vonják el e nyomorúságból. Mily jó volna köztük lenni mindig. E pillanatban a házmester nagy zajjal bezárta a kaput és Ágnes ijedve rezzent föl. Végigsimítva homlokát és remegve gyorsan ki szólt az ajtón: — Malákné édes, jöjjön be egy kicsit ! Ugy félek itt magamban. Nagy Endre. gek szinterén hivatva lesznek intézkedni, a rendet fentartani, annak dacára, hogy mindegyiknek programmszerüleg meg volt adva Írásban az >Utasitásc, hogy miként járjanak el — fejüket vesztik a nagy tömeggel szemben s úgy járnak, mint az egyptomiak, hogy fejük felett fog összecsapódni az emberáradat nagy hulláma. Hála a Gondviselésnek, elismerés a 76-ik cs. és kir. gyalogezred derék parancsnokának és a csendőrségnek, a rend sehol sem zavartatott meg, emberölés, rablás, lopás, gyújtogatás elő nem fordult, Fenséges vendégünk elismerését és megelégedését fejezve ki, távozott Esztergomból. Magas állású államférfiak olykép nyilatkoztak, hogy Esztergom sz. kir. városa az ünnepségekkel oly erkölcsi elismerést vivott ki magának, a mely még a messze jövőben is éreztetni fogja áldásos hatását. O Eminentiája, szeretett főpásztorunk — ki lelke volt az ünnepségeknek, hálás szívvel köszönte meg mindazok közreműködését, kik munkásságukkal az ünnep fényét előmozdítani szívesek voltak. Meg volt tehát elégedve az ünnepélyben résztvevők mindegyike és az idegenek azzal a tudattal távoztak, hogy Esztergom hosszú századok után is méltó maradt ahhoz a történeti tradícióhoz, melyet a Gondviselés kilencszázév előtt, mint az első Szt. Király szülővárosához fűzött. És ime, mig eme fényes ünnepélyek másoknak örömet és megelégedést, nekem bőséges keserűséget szereztek. A gonoszság ördöge, fáradozásom elismeréséül, még az ünnepnapok alatt, azt irta egy bécsi német lapba, hogy én, szövetkezve a fiatalsággal, az ünnepség első napján letépettem a Felséges ház színét viselő, a vár fokára kitűzött lobogót. Mily elvetemültség, mely gonoszság lakhatik abban az emberben, a ki ily hazugságot merészel lapba tétetni! O Nagysága Stanics György cs. és kir őrnagy úr, a ki ezt a Bazilika oszlopcsarnoka előtt a polgármester úr jelenlétében nekem elmondotta, a ki szemtanuja volt az ünnepség lefolyásának, bámulatát fejezte ki a felett, hogy lehet ember, a ki az igazsággal homlokegyenest ellenkezőleg ily hazugságot mer világgá röpíteni. Azt hitte az ipse, hogy azért a szép rendért — melyért aÜ elismerés Ruprecht ezredes ur ő méltóságát illeti meg, a ki már r-z ünnepélyt megelőzőleg hetekig fáradt, az ünnepség alatt pedig száz szemmel vigyázott, hogy valahogyan a rend meg ne zavartassék, a ki készséggel tett eleget a rendőri hatóság mindennemű kérelmének, azt .hitte, hogy nekem is jut valami csekély elismerés, ami hogy valahogyan be ne következhessek : megírta egy német lapnak, hogy letéptem a zászlót, melyet én nem is láttam, úgy gondolkozott, hogy a német lapot odafönt elfogják olvasni, mig ha magyar lapban közük, nem találják észrevenni. N. J. Boltizár József jubileuma. (1875—1900.) Szürke, borús, őszvégi idő volt a kerete az örökké derűs kedélyű, tavaszfriss aggastyán-főpap mai jubileumának ; ünnepi, emelkedett, általánosan derűs volt a hangulat mégis, (ahogy délre a napsugár is előbújt) a szivek telve érzéssel, csak zajos külsőségek hiányoztak, ahogy a nagyérdemű jubiláns maga kívánta. A gratulansok vándorutja azonban már hétfőn megkezdődött, az elsők között volt gróf Csáky Károly váci püspök, aki csak azért jött néhány órára incognito városunkba, hogy volt kanonoktársát és konzekratorát üdvözölje. Kedden délelőtt 10 és fél órakor tisztelgett az egyházmegyei hivatal dr. Walter Gyula apátkanonok, irodaigazgató vezetése alatt, akinek kis szónoki remeket képező üdvözlésére a püspök igen melegen s nagyon meghatottan válaszolt. Ugyancsak tegnap tisztelgett a vízivárosi nőzárda részéről a főnöknő néhány nővérrel és növendékkel és egy díszes albumban nyújtotta át az intézet üdvözlő feliratát. A Kat. Kór küldöttségét Mattyasovszky Lajos elnök vezette. Valamint tegnap érkezett meg a legmagasabb gratulansnak: a hercegprímásnak üdvözlő levele, aki rendkívül meleg hangon, igaz szeretettel amlékezik meg az ő kiváló támaszáról, hűséges segítő társáról, nagy terhei megosztójáról. Az üdvözlő levél — magyar fordításban — következőképpen hangzik : Méltóságos és Főtisztelendő Püspök, Általános Érseki Helynök Úr ! Püspöki méltóságának negyedszázados évfordulója, amelyet f. hó 24-én fog ünnepelni, igen örvendetes és kellemes alkalmat nyújt nekem nemcsak legjobb, szivem mélyéből előtörő üdvkivánataim nyílva nyitására, hanem legnagyobb köszönetem tolmácsolására ís azokért a nagybecsű szolgálatokért, melyeket ugy a püspöki ténykedések végzése, mint a helytartói ügyek intézése körül mindenkor a legnagyobb készséggel méltóztatott teljesíteni. Hosszú, áldásteljes működése által szerzett kitűnő érdemei aranybetükkel lesznek bevésve a főegyházmegye évkönyveinek lapjaira és azokat sem elhomályosítani, sem a feledésnek átadni nem lesz lehetséges soha! Meg fognak ezekre nézve a régi költő amaz ismeretes szavai valósulni: » Tisztele ted, neved, dicsőséged mindenha megmarad. « Állandóan megemlékezvén magam is Méltóságod nagy szolgálatairól

t/

forróan kívánom, hogy amint az Űr a papi méltóság legmagasabb polcjára emelte, akként tartsa meg a földi élet legszélsőbb határáig testi-lelki épségben és viruló erőben. Éz őszinte üdvkivánataim és köszönetem megújítása mellett, változatlan nagyrabecsüléssel és jóindulattal maradok Budapest, 1900. október 22. Kolos bibornok, hercegprímás.* Este 8 órakor a 76-ík gyalogezred zenekara, az ünnepelt lakása előtt lampionos szerenádot adott. A vármegye küldöttsége, amelyet B. Szabó Mihály főjegyző vezetett, ma tizenegy órakor tisztelgett az egyházfőnél. A vezető, a poétikus lelkű szónok, bensőségteljes szavaira ismételten köny csillant meg a főpap örökderüs izeméiben. A városi képviselőtestület^ délelőtt 11 órakor, szokatlanul nagy számban, ünneplő ruhában gyülekezett a városházán. A íőpap-tagok közül ott láttuk : dr. Csernoch Jánost dr. Fischer- Colbrie Ágostont (a főkáptalan új képviselőjét), dr. Roszszival Istvánt és dr. Walter Gyulát. Wimmer Imre polgármester előadta, hogy egy előkelő egyesület kérésére kötelességének tartotta összehívni a rendkívüli közgyűlést, „amit bizonyára szive-