Esztergom és Vidéke, 1900
1900-02-04 / 9.szám
AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPXA Megjelenik Vasárnap és CSÜtÖrtÖkÖll. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: ELőFiz^rÉst ÁR AK • MUNKÁGSY KÁLMÁN- J (hova a kéziratok, előflzetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Fé1 é évrt V- ~ -~~ - ~~ - ~' — l l kJ?' - S* Laptulajdonos kiadókért: S^éel^e^yÍ-téP, 330. SZálU. ledérre ^- fiJ 3 kE - HÍ D R- PRO KOPP GYULA- ^«^ut M .. tartítoK ^ Szegényügyünk végleges rendezése. % Esztergomi február 2. Erről a szomorú ügyről eddig nem vezettünk kötelező nyilvántartást* A belügyminisztérium rendelete foly-: m tán ez évtől kezdve a hatóságnak j r most már ilyen nyilvántartást is í kell vezetnie. Ebbe vezettetnek be [ a közsegélyre szorult felnőttek, a j közellátást igénylő 7 éven felüli j gyermekek és a dajkaságba adott; 7 éven aluli elhagyott gyermekek. Hivatalos nyilvántartás tehát — amint megjegyeztük — erről a: szomorú adatról eddig nem vezet-1 tetett, de azért tájékozást nyújtanak e tekintetben a rendőrkapitányságnál őrzött koldus-jegyzékek és a jótékony egyesületek számadásai. Ezekből azt az egyet biztosan megállapíthatjuk, hogy a közsegélyre, a közellátásra szorulók száma a megelőző években városunkban átlagosan emelkedőben volt, szóval, hogy a pauperizmus terjedt. Bármily szomorú háttere ez a fejlődő városnak, de addig nem aggaszt^, mig a közsegélyre szorulók száma a népesség növekedésével arányos nő ; mert az természetes, hogy minél nagyobb egy város népessége, ezzel arányban annál nagyobb az alsóbb néposztály szegénysége. Minél nagyobb a fény, annál sötétebb az árnyék. Azonban 1891. év elején végrehajtatott országos népszámlálás adatai szerint városunk népessége a megelőző tiz év alatt nem hogy szaporodott volna, de némileg csökkent és igy ezen szempontból városunkat a fejlődő városuk közé alig számithatjuk. Ennek dacára az a szomorú törzskönyv, melybe a közsegélyre szorultak nevei vannak bejegyezve, lesújtó adatként tárja fel előttünk, hogy városunkban az elszegényedés a népesség növekedésével megfordított arányban áll. (A tavaly kiutasított idegen illetőségű koldusokat nem is számítva.) Ennek csak két oka lehet: vagy csekélyebbek városunkban a keresetforrások, hogy azok ennyi népesség eltartására elégségesek volnának, vagy a népanyag romlott meg annyira, hogy ahol csak teheti, munka helyett a humanizmus karjaiba kapaszkodik. Miként az élősködő csak hátrányára van az élőszervezetnek, ekként a társadalomra is nagy nyűgként nehezednek az inproduktiv elemek, melyek készen szolgáltat-1 ják a társadalom erőteljes fejlődését gátló egészségtelen anyagot. A maga épségére féltékeny társadalom ezen egészségtelen kóranyag túltengését közönyösen nem szemlélheti. A baj leküzdésére el kell követnie minden lehetőt. Erre a legelső lépés meg is tétetett : a szegény-ügy próbarendezése. Sokat, talán a kelletinél is többet irtunk már e kérdésről s akik irányunk helyességét kétségbe vonták, ma már azok is hallgatnak. Most ismét előhozakodunk ezzel az ügy gyei, mert ugy látjuk, hogy az 1898. évi XXI. t.-c. intézkedése folytán ahhoz, hogy szegényügyünket véglegen rendezzük : most már minden előfeltétel meg van. A hivatkozott törvényeik ugyanis a városok és községek vállairól sok olyan terhet vett le, melyek eddig a községi pénztárat terhelték és pedig elég súlyosan. Ilyenek a vagyontalan betegek ápolási költségeinek, valamint a szegények számára kiszolgáltatott gyógyszerek árának az állampénztár terhére való átvétele, a 7 éven alóli gyermekek gondozásából eredő költségeknek szintén az állampénztárra való utalása. Ezen címeken előforduló kiadás sok csengő koronával terhelte évi költségvetésünket. Hogy a rendőrkapitány, aki ezt a nagyfontosságú ügyet mindég különösen szivén viselte, az elmúlt évben próbaképen életbe léptette az utcai koldulás eltiltásával a rendes heti hivatalos segélyezést: magunk is aggódtunk a kísérlet sikere fölött, a legközelebbről érdekelt pénteki alakok pedig természetesen éhenhalást emlegettek s voltak komoly elemek, akik hitelt adtak a jajveszéklésnek. Elmúlt néhány hónap, a kísérlet nem mondott csütörtököt s ha a pálinkabódéknak most kisebb heti jövedelem jut is, Ili .Esitep és Vidéke" tírefy. jjogy megcsókoltam Jucikát — Amerikai emlék. — Abban az ember rengetegben A tengeren tul odaát, Hol a gyárkürtők árnyékától Az ember virágot se lát, Ott ismertem meg Jucsikát. % Magyarház*, szólt a vezetőm és Egy kis hajlikra mutatott; Én szivdobogva zörgetem meg A muskátlis kis ablakot, S az ajtó kinyilik legott. Borért szalad hamar az -kapjuk* Az anyjuknak a könye hnll, S jön egy kis póttön szőke jószág, Bizalmasan hozzám simul És nyújtja ajkát szótlanul.. Nem vagyok épen csókolódzó S a gyermeknyelv se kenyerem, De most e piros gyermekajkra Oly szomjas lettem hirtelen, Csak ugy szédült a föld velem. És ahány ajk csak kedves nékem, Az egybelopta mind magát, Az Isten tudja, miiérestem, Egy országot csókoltam át, Hogy megcsókoltam Juczikát. (Homestaed, 1899.) Szávay Gyula. I II hunyor regéje. i (Helleborus.) 1 . — Mantegazzá Virágregéiből. —L. 1 (Vége.) ] — Ó milyen gyönyörű vagy, ragyogó , szépségű hó ! Tiszta fehérségeddel vaj- : jon melyik nő birna versenyre kelni veled ? És milyen szép vagy fehérséged min- ] den változatában, mert nemcsak egyféle 3 a te fehérséged, hanem száz- és ezerféle 3 és egymástól mind különböző. Majd j tejfehér vagy, majd mint a márvány kékes, vöröses, zöldes fehérszinben csil- , lógsz, ragyogsz. Villogsz, mint a gyé- ] mánt, derengő áttetsző fénynyel csillogsz, , mint az igazgyöngy és ragyogó vagy , mint az ezüst. És milyen jó hüs vagy ! j Hogy ha a homlokomra teszlek, háborgó indulataimat azonnal lecsendesíted. Szivemre teszlek s te mérsékeled haragom háborgását. Mikor lesz egyszer annyi « havam, hogy tetőtől talpig belétemet- 1 kezhessem ? Bár egészen a hüs fehér- < ségbe burkolózhatnám, hogy lelkemnek } minden lázát, szenvedélyemnek minden < lángját kiolthatnám vele! Mikor lesz a ( hó egyszer egészen az enyém s én az 2 övé ? Ez az igazi szerelem, a szerelem, 2 amely nem csal, nem hazudik s csak az 1 alvással, egy másik hosszú alvásnak, a halálnak előfutárjával szünetel. Az a sze- ' relém, mely csak a halállal végződik, 1 csak az az egyetlen, igazi szerelem, mely < ezt a nevet megérdemli. 1 Néhányszor sikerült Trisztánnak lelopózkodni az udvarra, a hol a hó a tél folyamán felhalmozódott s hetekig, hónapokig ott hevert. Itt a f'hér hideg tömegbe rohant, sikoltozva és dühöngve a kéj-gyönyörtől, mint a szerelmes, ki először szoríthatja karjaiba az imádott nőt. Ilyenkor csakugyan őrült volt, meg kellett őt kötözni, a kényszer-zubbonyt reá húzni s be kellett őt a cellájába zárni, a hol hosszú napokat töltött a legrettenetesebb tébolyodottságban. j Ha megszokott nyugalma visszatért, nem felejtette el az ilyen hó-orgiák alkalmával élvezett gyönyöreit s ujabb menekülési terveket eszelt ki s ujabb módokról gondolkozott, hogy az őrültek házának őrei meg ne lepjék. Ekkor történt, hogy egy rendkívül szigorú télen annyi hó esett, a mennyit még addig sohase láttak. Nyolc napon és nyolc éjszakán át folytonosan esett a hó s az őrültek házának egészen az első emeletéig felért már. Völgyeket, szakadékokat temetett be, az utak eltűntek, a vidék egy nagy, fehér síksággá változott, a fák, a házak és minden egyéb a hó alatt volt eltemetve. Ez évek óta hiába álmodott látványra Trisztán örömét megfékezte s olyan nyugodtnak mutatta magát, hogy az orvosok kezdtek bizni felgyógyulásában s a felügyelet szigorúságát mérsékelték : igy megengedték neki, hogy lemenjen az udvarba s a többi őrülttel együtt dolgozhasson a hó eltakarításán az ajtók és ablakok elől. Ez a dolog nagy Örömöt szerzett Trisztánnak; de ő még többet is eszelt ki. Egy este, a mikor ujabb hó esett, ő e világ legnyugodtabb emberének mutatta magát, az épületen kivül egy házikóban, mely azelőtt a házőrző kutya tanyájául szolgált, szépen meghúzta magát. j Mikoi hallotta, hogy a nagy kapu lakatját belülről bezárják, határtalan örömtől remegett a szive s mint a ki legelső szerelmi kalandjára indul, ugy rohant ki a szabadba, koronként meg-megállva, hogy a hóban meghengergőzzék s tátott szájával a fehér pillangók módjára szállongó sürün hulló, nagy pihéket elfogdossa. Holdtölte volt, a holdat azonban nem lehetett látni, mert sürü hó felhők takarták el, de ezeken áthatoló fénye mégis elárasztotta a tengernyi fehérséget, ezüst csillogást kölcsönözve neki. | Minden fehér volt, kivéve néhány, : még nem egészen eltemetett fenyőfát, melyek feketén, egyenes bronzszobrokként tűntek fel egy domb tetején. A legcsekélyebb szellő se lengedezett s a hó, más hóra hullva, legcsekélyebb neszt se okozott. E fehér némaságban, e nyugodt tengerárban egy boldog ember harsány kiabálása törte meg a csendet, ki nem r
