Esztergom és Vidéke, 1900

1900-01-18 / 4.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. AMU ni i •iiii-imiii-i- i i i ———•1 i ii. • ni ——-——————— i m i i M

, CS CSÜtÖPtÖlíÖÖ. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: . MUNKÁCSY KÁLcMÁN- (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és birdetósek köldendöií) ELŐFIZETÉSI ARAK: ; Sffész évre — — — — 12 kor. — fii. Laptulajdonoa kiadókért: Szécbenyi«tér, SZám. Fél évre— — — — -—6 kor. — fii. ^ 1 l

^ * Negyedévre ^ ^ ^ „ - fii. | D

R- PROKOPP G YULcA- - — w ^ ^ ^ Reáliskola, vagy kereskedelmi iskola. Esztergom, január 16. E lapok vasárnapi számában a hírrovat egy közleménye kellemetes meglepetést szerzett nekem is -, nem kételkedem : másoknak is akik alreáliskolánk ügyét, amely immár évek hosszú sora : vagy másfél decennium óta folyton kisért, szivükön viselik. A kérdés aktuálisabb ma, mint valaha, amennyiben a kultuszkormány végre teljes határozottsággal közölte a város közönségével azo

j kat a módozatokat, azokat a feltételeket, amelyek mellett hajlandó állami kezelésbe venni a tanintézetet. Teljesen helyén való volt, hogy a városi képviselőtestület köszönetet mondott a szakminiszternek, hogy ez irányban két év előtt tett kérelmére megadta a választ, nem kételkedem abban sem : hogy e válaszban határozott jóindulat nyilatkozik meg a város közönsége irányában : mégis megvallom: mikor a miniszteri válasz kikötéseit olvastam, a fentemlitett kellemes meglepődést éppen nem éreztem. Esztergom városa kulturális célokra évenkint, ha jól tudom, közel 52,000 koronát költ, ami olyan összeg, amely a város viszonyaihoz és terheihez képest nemcsak maximálisnak mondható, de olyan, amely jóval magasabb más nagyobb, gazdagabb városokénál s a póiadózás által ugyancsak sújtott polgárság áldozatkészségének, önfeláldozásának, kulturális érzékének nagyon szép bizonyítéka. Ámde a szép bizonyítékokat megörökítik bár a jövendő idők krónikásai, de a kik ma élnek és akik utánunk következnek is, vagy egy emberöltőig, nem fognak e révén mentesülni a bizony szinte elviseJhetlen közterhek csak egy részétől sem. E közterhek kulturális része pedig a miniszteri feltételek acceptálása esetén még tetemesen megnövekednék. Már pedig erre, a mai viszonyok között, amikor az uj főgimnáziumra csak az elmúlt évben oly nagy áldozatot hoztunk — nemcsak egyelőre, de hosszú időre képtelenek vagyunk s bármennyire lelkesülünk is a szépért, jóért, nemesért, kötelességünk az ész, az okosság szavára is figyelni, kötelességünk a »kétszerkettőnégy«-et végre jobban megt nulni, A reáliskolának, mint felsőbb tanintézetnek elvesztése azomban mindenesetre nem megvetendő jövedelmi forrástól fosztaná meg a lakosságot. S ép ezért okozott kellemes meglepetést a polgármester ur ama kijelentése, hogy a kultusz kormány polgári leány- és fiu s kereskedelmi iskola számára helyiséget építeni, felszerelni, azt fentartaui is hajlandó volna, ha a város megadja azt az összeget szubvencióképpen, amelyet eddig a reáliskolára áldozott. Nos, én a kultuszkórmány ez elhatározásából világosan kiveszem azt az eddig sem rejtett célzatot, hogy az állami reáliskolák számát nem emelni, de sőt apasztani akarja — első sorban felső kereskedelmi iskolák könnyebb létesithetése céljából. Es csekélységén teljesen meghajol a körültekintő, legagilisabb, miniszter gondolkozása előtt. Köztudomású, hogy a reáliskolák fejlődésének, sőt majdnem létjogának a kegyelemdöfést az 1876-lk év adta meg, mikor az eddigi hat osztály nyolcra emeltetett. Statisztika, rideg, kétségbevonhatatlan statisztika bizonyítja, hogy a reáliskolák tanulóinak száma 1876 óta folyton apad, ami főleg annak tulajdonitható, hogy a hatosztályos reáliskolát annak idején ifjaink azért látogatták oly tömegesen, mert azok akik reáliskolában végezték középiskolai tanulmányaikat, bár bizonyos életpályákból kizárattak, de két egész évet nyertek. E nyereség a reáliskolai tanulási időnek nyolc évre való felszaporitása által teljesen elveszett s mert az elzárt életpályák ma sem nyílnak meg a realisták előtt, kárpótlásban nem részesülnek. A két évi nyereség csábító ereje vonzotta városunk ifjait is oly nagy b .Esztergom ii Vidéke* tárcája, Séta. A hegyre mentünk. Lenn a társaság. Csak ő elől. Sugárzó kévét szórt a nap reánk Kelet felől. S ahogy a dombtetőre hág, Nem látni mást, csak glóriát — Az ő alakját fénybe vonta már A napsngár. A völgybe mentünk. Fenn a társaság. Csak ő elől, A hegy nehéz ködöt lekelt le ránk Nyugat felöl. Homály borult a táj fölé — S ahogy szökell a völgy felé, Mint szemfedő leng szép feje fölött A szürke kód. Rózsa Miklós. A bogár. Az országutat a júliusi nap tüzí. A por forró. A kövek meleget lehelnek. A fűszál félig aszottan bágyadoz az országút mellékén. Árnyékért eped minden, ami él. Csak két kis bogár dolgozik ebben a tikkasztó hőségben, a napon, a? országút közepén. Golyót hempergetnek. Az uri társaság, amelyik délfelé itt az országúton ment át a kastélyba, megjegyzés nélkül lépett el mellettök. A hölgyek felemelintették a szoknyájuk szélét, nehogy érintkezzenek a szeméttel. Az urak az orrukat fintorgatva mentek odább. Csak a kis ötéves úrfi kiáltott fel: — Nini, galacsinhajtó bogarak ! A nevelőnő azonban kézen ragadta az úrfit és halkan lehordta: — Micsoda illetlenség az ilyet észrevenni ! Paraszt. A természet pedig tele van ilyen illetlenséggel és én magam is meg vagyok zavarodva, hogy az a még nagyobb uri társaság, a melyik ezt a lapot olvassa, mit mond reám, hogy az ilyen bogarat nem átallom észrevenni. De ez a valóságon mit sem változtat. Hiába nézek nagy illedelmesen félre, az országút forró és a két bogár hempergeti a golyót. Húzza az egyik, tolja a másik. Hol felülről kapaszkodnak bele, hol oldalt. Néha alája vetik a vállukat és igy emelnek rajta. Néha alája dugják a fejőket és a hátukkal emelik. Az akadály tömérdek sok, de a golyót át kell gurítani, vinni mindenen. Az egyik emel, a másik felágaskodik és bele akasztja körmét a golyó tetejébe, ugy húzza. Ha ez nem segit, fölmegy a golyó tetejére és a hátulsó lábát kampózza belé; aztán lefelé lódul, hogy a teste súlyával mozditsa tovább a golyót. Ez a két bogár egy akaraton van. Az egyik nő, a másik férfi. A nő együtt dolgozik a férfival. Hol és hogyan találkozott össze a mindenségben ez a két kis rut bogár ? Hogyan ismerkedtek össze ? Mit mondtak egymásnak, mikor megismerkedtek ? Bizonyára azt mondták : — Te szép vagy ! — Te is tetszel nekem! { — Akarsz a párom lenni ? És a másik azt felelte rá: ) — Holtomiglan, holtodiglan. Mert hát másképpen hogyan álltak össze, ha nem igy ? Micsoda más érzés egyesitette volna őket? Hogyan egyeztek volna meg egy munkára? Két kis bogár egy akaraton, egy munkán, egy cél felé, — ez különös. És szerettem volna őket látni, mikor megindultak ketten, szép egyetértésben az ors'/á^ut felé, mint mikor mink megyünk ki a szőlőbe, a rétre, a bányába: a szerszám a vállunkon, tudjuk miért megyünk. És dolgoznak. Bámulatos erő és igyekezet van bennök! Hogy vonszolják, húzgálják, görgetik órákon át pihenés nélkül azt a ronda golyót! Görgetik ide-oda a poros, köves, rögös országúton, emelgetik nagy innal-kinnal a patkónyomban, a kerékvágásban, rögmélyedésben, a szalmaszálon, a porhalmon, a kövezet gerincén keresztül. I A nap égeti őket. a por szennyezi jőket. Talán lihegnek és izzadnak, mint az ember. Talán nyögnek is egyet-egyet az emelésben. Talán szomjasan és tikkájdozva gondolnak egy harmatcseppre, amely mindkettőjüket felüdítené. De nincs most harmat. Tüzes katlan az egész világ. S hol van még vége ennek a munkának ! Az ember elmosolyodik, mikor látja azt a hitvány galacsint és a két kis rut bogár sziszifusi munkáját. Micsoda nagy érték lehet az nekik, hogy igy küzködnek, erőlködnek vele és micsoda rengeteg nagy terület nekik az országút, micsoda árok nekik a kerékvágás és micsoda hegy egy-egy kis rög ! Az én alakom bizonyára akkora nekik, mint nekem az Eiffel tornya. Ha ember és bogár megértené egymást, talán az a bogár megállana egy pillanatra a munkájában és igy kiáltana fel hozzám : — Mit utálsz engem ? Mit nevetsz engem ? A mindenségben nincs utálatos semmi és nincs nevetni való semmi! — Bocsánatot kérek, de amit ti olyan tulbuzgóan hetnpergettek, azt csak szemét. — Te azt mondod szemét. Hát nem sneff az igaz, se nem fenyőmadár. De nekünk annál is jobb. Kincs! Nincs a földnek akkora gyémántja, a melyért odaadnánk! Ebben a golyóban benne van egy parányi kis tojás. Az a mi gyermekünk. Ez a golyó a mi édes szép gyermekünk bölcsője. Elhempergetjük a fü közé, ahol sem ember, sem ló nem jár és elássuk. Elássuk mélyen, mélyebben, mint ti a halottaitokat. — E szerint sirba teszitek Őt. — Te azt mondod sirba, mi azt mondjuk bölcsőbe. Ez elvégre egy, csak