Esztergom és Vidéke, 1899

1899-12-24 / 103.szám

legalább tüdő-csúcshurutot. És itták szorgalmasan a konyakos kecsketejet, gyötörték magukat a mély lélégzetvevéssel és a legkimértebb kúrsrittben kapaszkodtak fel minden reggel a San Mickele-kápolna mellett őrt álló vén cidrusokig. Az egyórás table d'hote után meg ezerrétit plédbe, gyapjukendőkbe burkolóztak, selyemesuklát húztak a fejükre s lustán, betegséget mímelő lankadtsággal nyújtóztak végig a pompásan alkalmazkodó kereVetszékeken. Aki a déli órákban tévedt először a fedett folyosó környékére, meg volt győződve róla, hogy a görbersdorfi szanatóriumnál is rosszabb helyre vetődött. A becsomagolt páciensok : e modern múmiák halk, pácienshez illő hangon fecsegtek gyerekségeket. Unalmas, pedáns volt az egész társaság. Természetesen szenzáczíószámba ment, mikor egy nagyon napsugaras decemberi reggelen ragyogó pelyhű, nevető szemű paradicsommadár repült a gubbaszkodó, szürketollú német vándormadarak közé. A kis Hohlfeld Lujza csak egyszer ment végig a tóparki park jószagú eukalyptusai alatt, csak egyszer vette kezébe és élvezte az olvasóteremben a „Eliegende Blattert"-t, csak egyszer kukucskált ki az üveges korridor ablakán és már ismerte mindenki. Az asszonyok beczézték, a leányok nem irigykedtek r ea, a férfiak meg minden reggel felkapaszkodtak a Monté Piecolóra, hogy délben friss hórózsákat csempészhessenek a tányéjára. Mikor pedig nyolc nappal a kis bécsi leány megérkezése után a mama, aki elkísérte Lujzácskáját, leányát a vendégek gondjára bízta, megtörtént az a csoda, hogy a hajókikötőnél a büszke, tartózkodó Korpf bárónő, aki púderezte a haját, hogy mesterkéltnek lássék az, a mi természetes s aki hosszú, sovány, kinyiijtott termetével egészen olyan volt, amilyenek a szimbolikus illusztrátorok a tragédiacsináló, veszedelmes Ahnfrau-kat festik, — kézenfogta az elszomorodott leánykát. — Lujza kisasszony, mától fogva az én leányom! Csókoljátok meg a testvérkéteket, gyermekek I Es a két Kor^f baronessz, akik selyemszoknyáikba:! mindég olyan csodálatos susogással libegtek, mint az illedelmes kisértetek, egy-egy homlokcsókkal testvérükké avatták a bécsi leánykát. A bécsi leány meg csak hallgatott és hálás szemmel, pirulva könnyezett. De tiz perc múlva már ismerős volt a gardonei arisztokrácia minden tagjával. A két gót frizurás, sárga-szőke ludvigslusti vén leánynyal : a von Schraden kisasszonyokkal, akiket talpig feketébe öltözött, lesütött szemű komorna kisért a nyolcszáz négyszögméteres, vasrácscsal kerített parkban is; aharmincruliás lieutnant Lüttich-tel, aki miduntalan azon panaszkodott, hogy civilruha szabókat a katonatisztek fizetik meg a legdrágábban s a katonatiszteknek még sincs soha tisztességesen szabott civilruhájuk ; — és a társaság fiatal kegyencével : a Krisztus szakállú, öles termetű báró Roep érttel, aki egy kis német herceg két tucat paripája révén mint főistállómester szerepelt a kúrlisztában. A báró az ismerkedést az ő szokásos szertartásos s mégis édeskés modorában bókkal kezdette : — Akinek olyan szine van, mint Önnek, az nem lehet beteg, kisasszony ! Lujza minden affektáció nélkül, mosolyogva felelte : — Senki sem hiszi el, hogy beteg vagyok, csak az orvosok. Pedig néhány hónap óta sokat szenvedtem . . . Korpf báróné feltette a lorgnonját. — Tüdőcsűcs-hurut ? kérdezte. A leány intett a fejével. — Megismertem a szemén. Elza leányom is azzal vesződik. A tüdőcsúcshurutos Elza baronessz szégyenkezve, — mint a tettenkapott bűnös — vett is nyomban néhány mély lélegzetet. — Egy nagyon hosszú keringő az oka mindennek — mondotta nagy sóhajtással. — A mágnásklub bálján tengerésztiszttel hozott Össze a végzetem. Es a tengerésztisztek azt hiszik, nekik a táncban mértföldjáróknak kell lenni, mint hajóiknak a tengeren. A bécsi leány szemében bájos zavarodottság mutatkozott: — Nekem is az idei farsang ártoti meg ,— mondotta halkan. II. Igy olvadt be a héttagú társaságba amelynek okkupált asztalához a társalgó teremben senki sem inert letelepedni s amelyet nagyon megvetett pékiául 8 scliönebecki milliomos kékvászon-gyáros Velük csónakázott a tavon, résztvettet a hegyek közé rendezett Öszvérpartik" ban s esős, hid^g estéken lelke volt, az unalmas, szellemtelen társasjátékoknak És még sem veszítette el az arisztok raci a-ellenes hotel közönség rokonszenvét Igazi kis művésznő volt az emberekké' vuló érintkezésben ; mindig eltalálta a módot, amelylyel egyes ismerőseive] beszélnie kellett. Mindig jókedvű volt, mindig figyelmes és minden szívességre kész. Egyszerűen, de pompás ízléssel 81töködött ; egy virággal, egy fodorral mindig tudott valami meglepő, eredeti bájt adni megjelenésének. Valami okos tartózkodás volt a modorában ; mint a kis gyík, sütkérezett a mindenünnen, reá áradó verőfényben, de mindig nyitott szemmel, hogyha veszedelmet sejt, visszabújhasson a védőfal rovátkái közé. Otthonáról, családjáról nagyon keveset beszélt s az Öreg bárónő, aki hires volt arról, hogy a leghangzatosabb név viselőjében is megérzi az egy csepp panasztpiros vért, maga is többször mély meggyőződéssel enunciálta : — Jó, nagyon jó családból kell Lujzának származnia. Egészen közénk való. A köhögős hadnagyot egészen elfoglalták az inhallációk s minduntalan összegyűrődő toilettjei, a szőke báró azonban egészen-egészen a leányka lovagjává szegődött. Ók vállalkoztak olyan hosszabb sétákra is, amelyekre a ludvigslusti kisasszonyok öregek, a liaronesszek kényelmesek voltak. A báré többször megfordult Bécsben, beszélt az ottani dialektusban s egy-két kupiéval, amelyet eldúdolt, otthonára emlékeztette a leányt, aki mint minden bécsi, rajongott az ő Kaisertadtjáért. Sokat voltak együtt, hát természetesen nagyobb bizalmasság fejlődött ki közöttük. Voltak apró, minden jelentőség nélkül való élményeik, amelyeket nem mondottak el a többieknek s amelyekét féltő gonddal, szeretettel őriznek meg a romlatlan leányi elkek. És megtörtént a harmadik hónapban, hogy a kacagós leány megcsendesült, halaványabb lett és gyöngébb. Sokszor szórakozott volt és panaszkodott, hogy hazavágyik. „Csak legalább az édes anyja volna vele," mondogatta. Sétára indult a báróval, de a hotelajtónál hirtelen visszafordult és egész nap szótlanul, tétlenül hevert a székében. A báró olyankor komoly arcot csinált, méltatlankodott és nem árulta el, hogy nagyon is jól olvas a leány megzavart lelkében. Egy este szürkült már, amikor a Valle Barbarano vízesései közül hazaértek, Elise von Schraden kisasszony, aki dicsekedni szokott azzal hogy nála poétikusabb neve csak Katcken von Heilbronn-nok van, csípősen támadt az arisztokrata kör kis protezséjére : — Ha legközelebb sétálni mennek, lámpát is vigyenek magukkal . . . A leány nem felelt, egy könny lopódzott égő szemébe. Nagyon érzékeny volt egy idő óta, az orvosa konstatálta, hogy a bajában kevés visszaesés mutatkozik. De a vacsora után bekopogtatott az öreg bárónéhoz. Sokat beszélt fuldokolva, zavarosan. Hogy megszólják őt, mert á báróval sétálgat, hogy a szive csordulásig tele van keserűséggel, hogy bántják őt minden ok nélkül, pedig ő nem gondol semmire sem, ott sétál, ahol a többiek ; a báró figyelmes, gyöngéd irányában, ő pedig beteg s ez minden . . . A pú.deres hajú bárónőnek hízelgett a a leány bizalma s méltóságos komolysággal jelentette ki: — Kedves gyermekem, ne feledje, hogy ön most az én lányom. Es ha én nem kifogásolom, amit tesz, ne törődjék a többiekkel, még a Schraden kiasszonyokkal sem. Egy kis irigység az egész. A leány kezet csókolt hosszan, hálásan és megnyugodott. A báró meg másnap reggel ünneplésen komoJylyá erőszakolt arccal mondotta neki ; — Ha bármi tekintetben kellemetlenséget okoz Önnek a társaságom, nem alkall matlankodom többé . . . A leány elfordult, végtelen zavarban volt. Halkan mondotta: — Nem, nem báró ur ! Olyan elhagyatott vagyok és nagyon hálás, hogy ön néha gondol reám. III. De töprengett, mélázott magában továbbra is. Egy este, a vacsora után, a kertben sétálgatott a báróval. Március első napjaiban, amikor legédesebb, legfrissebb az olaszországi tavasz. A tó egészen csöndes volt, mintha a cseppfolyós zafír hirtelen megjegecesedett volna. A fehér holdfényben tisztán látszott a viz alatti hinárerdő, amelyben a bolyhos, zöld szálak között csillogtak a parkból bedobált porcelláncserepek. Az Isola L'chi hatemeletes kőterrasza felé lustán mozgott, mint óriás éjjeli pillangó, egy fekete halásztáska. A magnoliafák fehér virágaiból részegitőn ömlött ki az illat. Az elutazásról beszélgettek. A leány elmesélte, hogy egyedül fog hazamenni, az anyja nem jöhet érette, mire a báró megjegyezte : —- Csodálom önt kisasszony S Hiszen még félig gyermek s mégis annyira önálló ... Lujza megállott, néhány parcig a báróra nézett, különös, mély tekintettel. Azután gyorsan idegesen beszélni kezdett : — Amit most önnek elmondok, itt még senkinek sem mondottam el. Érzem, hogy önnek el kell mondanom, Legelőször is nem vagyok már gyermek ; őszszel multam huszonöt éves. Hogy több önállóság van bennem, mint más korombeli leányban, annak is meg van -a maga oka. Apám igazgató egy gyárban és beteg ember ; szegények vagyunk. Korán megértettem, hogy magamnak kell biztositanom a jövendőmet. Öt év előtt kis divattermet nyitottam a Graben-en. Már mint gyermek ügyesen öltöztettem a babáimat és dicsekvés nélkül mondhatom : a Mademeiselle Louise céget is hamar megismerte az osztrák főváros. Annyi volt a megrendelőm, hogy husz munkásnőmmel éjjeleken át is dolgoztunk. És igazat mondottam akkor, amikor elbeszéltem, hogy engemet is a tavalyi farsang tett tönkre. Az a sok könnyű báli ruha, amelyet a téli hónapokban szabtam és díszítettem. Gazdag rokonaim vannak ; azok küldöttek ide. És ezek a rokonok, akik sokat megfordultak a nagyvilágban, ezek tanácsolták, hogy ne mondjam senkinek, mivel foglalkozom odahaza. Ök ismerik a fürdőhelyek közönségét és tudják, hogy a szegény modistineket csak akkor nem nézik le az előkelőbb családok, amikor attól félnek, hogy a megrendelt toilett idején el nem készül. Hát már meg fog érteni, miért voltam az utóbbi r időben annyiszor zavarban ön előtt. És örülök, hogy a lelkem megkönnyebült ettől a nagy, nehéz tehertől . . . A leány elhallgatott, a báró a hullámozni kezdő tavat vizsgálta. Elfordultak egymástól, s egyszerre köhintettek mind e ketten. A salói öböl felől húzódó hűvös tramontana-szél felborzolta a Camerops-pálmákat. A báró az apai aggodalom hangján szólalt meg; ; — Felizgatta magát kisasszony és ez az esti szél veszedelmes. Tegye meg a kedvemért, menjen fel a szobájába . . . A kipirult arcú leány szótalanul engedelmeskedet. Kezett fogott a báróval, még mindég elfogultan és zavarban s lassú, bizonytalan lépésben, egészen elváltozott arccal, szinte lehunyt szemmel megindult a hotel felé. IV. Másnap reggel az üditő, nyugodt álom bájos pirosságával jelent meg a födött folyosón, ahol a kis társaság tagjai ebben az időben rendesen találkozni szoktak. Teljes számban együtt volt a gardonei arisztokrácia. Összebújva, roppant figyelemmel hallgatták, amit a főistállómester beszélt, majd halkan, de egyszerre mind felszólaltak s hevesen gesztikuláltak. Mikor a bécsi leányt meglátták, hirtelen elhallgattak. A nők szertartásos fejbólintással fogadgadták üdvözlését Néhány percnyi kellemetlen csend után a szépnevü ludvigslusti kiasaszony végigsimogatta Lujza feketepettyes selyemblúzát. — Lujza kisasszonyon megint uj blúz van. Pompásan áll; irigylem öntől , . Az egyik Korpf baronessz közbj vágott: — A bécsi szabónék nagyon ügyese egyik barátnőm mindég Bécsből hozatj a ruháit. Különösen a mademoiselle Lo ise céget dicsérik. Talán ön is dolgoztat ? A meglepett leány kérdő, fájdalm tekintettel nézett végig a társaságo amely félkörben állott s bizonyos 1 volságban helyezkedett el körülottj Hat szempár gonosz, kárörvendő, fe tekintete meredt reá. A báró rop_ közömbös arccal egy borsfáról piszkáj getta le az apró, piros gyümölcsöké A kis mártír meghajtotta fejét és ha kan, szomorúan mondotta: — Igen, én mademoiselle Louise-nj golgoztatok, mert mademoiselle Loui én vagyok . . . A négy leány egyszerre mondta e nyújtott hangon, fejét felszegezve : — Áh! A vén báróné meg feltette lorgneti jét, végignézett a leányon és elfordulj Érdes volt a hangja: — Mindig mondottam nektek, hog fürdőhelyen nagyon óvatosnak kell len az ismerkedésben! Többet nem szólt senkisem, de eg; szerre eltűnt az egész társaság a fede folyosóról. Lujza magára maradt. Ne látszott rajta a rettenetes felmdulá csak sáppadt volt nagyon. Majd eg

L szerre önkénytelenül a melléhez kapót A gonosz seb,"amelyet az átvirrasztot átdolgozott éjszakákon szerzett, kin san égni kezdett . . . A két baronessz akkor már a par. ban kacagott, a báró egy mulatság bécsi kupiét énekelt el nekik, amely még nem hallottak tőle. Szeretlek! Szeretlek! kicsiny szó, Mennyit mond ez mégis! Szeretlek! E szóban Ott ragyog az ég is; A pokol is ott van, [Kebled sőhajtásit Szomjazza titokban . . . Szeretlek! Érzed-e ? Ne mondd, ha nem érzed, Agyad elkábítja, Megrontja a véred ! Ha igazán érzed, Kiáltsd a világnak, S az ég minden üdve Szivedben feltámad! . . . Szeretlek!... Ah mondd kii S az Isten úgy áldjon, Mint igazán szeretsz Ezen a világon! Engem is úgy áldjon, Mint hű leszek hozzád. Legyen e szó nekünk Az örök menyország! Viki. — Mozaikképek. — Megtettük a nagy utat; a rengeteg terület végére értünk. A szerzett tömérdek tapasztalattól, az átélt sseményektől, a látottak kaleidoszkopszerü káprázásától fáradtan, elkábulva állunk meg a határkőnél, hogy kissé megpihenjünk, visszatekintsünk és nekivágjunk az ujabb rengeteg, száz állomásos vándorlás-Í aak.