Esztergom és Vidéke, 1899

1899-11-12 / 91.szám

ESZTERGOM es ram AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. pLÓFIZETÉSI ÁRAK ', Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre— — — — — 6 kor. Negyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. fii. fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁIiMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések kaldendó'k( Szécljenyi-tér, 330. szánj. HN Kéziratot nem adunk vissza, H£~ Nagy Szerda. Esztergom, november II. (m—r.) Micsoda nap Nagy Szerda ? Tulajdonképen nem ünnep, de nem is hétköznap ; olyan félünnep inkább. Milyen napként lesz jegyezve a legközelebbi szerda a városi annalesekben ? Ki tudná megmondani! Lehet belőle piros színnel jelölt ünnepi dátum, maradhat szürke hétköznapnak, emelkedhetik félünneppé; a jövőbe nem láthatunk és Habakuk óta nincsenek próféták. Hát amire oly régen s már nagyon türelmetlenül várakoztunk: szerdán megtörténik, kapunk uj polgármestert. Csend, mélységes csend előzi meg a nevezetes napot. Nem az a nyomasztó, félelmes, komor csend, amely a viharkitöréseket előzi meg ; legkevésbbé sem. Ez a csend az élettelenség, a teljes stagnáczió mindennapi, unalmas, lomha csendje. Visszaemlékezünk néhány polgármester-választásra. A hallelujás, fáklyászenés napokra, amelyek Palkovics Károly megválasztását megelőzték. Az igazi entuziazmusra, amely magával ragadta a polgárságot, amikor dr.Helczet, mint főügyészt kandidálták polgármesternek s teljes érdeklődés, pezsgő élet mutatkozott Maiina megválasztása előtt is. És ma — bizony mondom — nem mutatkozik annyi érdeklődés sem, mint amenynyit rendőrirnok választáskor tapasztaltunk s aligha tévedünk, ha azt jósoljuk, alig lesz november 15-én több szavazó, mint amennyi a rendőrirnok választáskor volt. A emiitett polgármesterválasztó farsangi napok ugyan mind hosszú böjti hónapokban végződtek s enynyiben a mai csöndesség, elvonulás, j közömbösség ellenkezőképen az igazi élet, jobb viszonyok, sikeres napok előzménye lehet, mégis mindenesetre szomorú karekterisztikon a polgárságra. Mikor újra kezébe adatott a mód a város krónikus, nem könnyen gyógyítható bajaira a legjobb orvost kikeresni, amikor tudja, hogy azt most — akár jó, akár kontár lesz — újra legalább is két évre angazsálja: a gyógyithatlan, letargikus beteg fásultságával hallgat az ágyakörül állók minden Az .Esztergom és W tárcája. Tubarózsa. Fehér vagy éa buja, Mint kelet assionyának teste. Az illatod maga a kéj, Az illatod maga a mámor S te magad vagy a gyönyörűség: Tubarózsa, fehér virág ! Kelet költői, hőszakállu bölcsek S lánglelkü ifjak rólad énekeltek. Hurik keblére tűzött fel merész, Eget ostromló költő-képzelet. S valóban ott van legméltóbb helyed. Mi alkotott? tudom. A napsugár, Mely végső csókját rálehelte A kelő csillag piruló arcára S e mámoros, e megreszkettető Napcsők alatt fogant a csillag keble S téged hozott világra, földi csillag : Illatos, édes, fehér tubarózsa. Mit nékem Sirász rózsaberkei ? Mit perzselő napfény tüze fakaszt, Az illat nem nekem való. A halvány, elhaló sugár szülötte. Pirosló csillag égi gyermeke, Dal téged illet, egyedül csak téged: Tubarózsa, fehér virág! Erdős Renée, A kapitány leánya. tanácsára. >Ezt válaszd!* >Jó.« »De nem lehet.c >Jó.« >Hát akkor ezt a másikat!* >Az is jó.« S oda sem néz az ajánlottra. A volt polgármester lemondását követő első időben még mutatkozott elevenség. A legelső napokban, amikor a vezetők bizonyosra vették, hogy dr. Helcz választás alá kerül. Negyvennyolc óra múlva kitudódott, hogy ez meg nem történik s azóta — mintha e körülmény a világ végét jelentette volna — a mi struccaink szép csendesen bedugták kinyújtott nyakukat a homokba. Jöjjön a számum, vagy akármi! Csináltak ugyan még egy kis görögtüzes illuminációt, dr. Földváry István mellett, régibb, állandó kijelentéseik szinte kötelezővé tették ezt a nagy fáradtságot és költekezést. A kevés, gyenge puskapor sistergett kissé s azután — ahogy szánva volt — elaludt hamarosan a talmi lelkesedés serpenyőjében. Es jött az általános csendesség . . . Legfeljebb e hét elején támadt némi szélzúgás, amely azonban elült, mielőtt a nagy közönség köréig (Elbeszélés.) — Az tEsztergom és Vidékes eredeti tárcája. — (Folytatás.) — Szent Crispinre! — kiáltott felénk, — azt hittem, hogy ebben a düledező rablótanyában csak manókat és lidér- j ceket fogunk találni, s ime, legnagyobb ! örömömre úriemberekkel találkozom. Az ajtó újra kinyílt. Mindketten bámulva néztünk a küszöbön megjelent üde szép lányalakra. Fekete dus haja, piros bébé-kalapja alól, gyöngéden hullott alá vállaira, s beborította fehér battiszt ruhájának itt-ott kikandikáló csipke nyakfodrait. A kezében búzavirágokat tartott, melyek csendesen himbálóztak a közéjük tűzdelt rezgő füvekkel együtt. A doktor önfeledten felkiáltott. — Zöböghy Klára! Igazán ! ugyanazok a csillogó szemek, ugyanaz a becsukottan is sokat mondó száj, s az a fekete, kibomlott haj, ami vágyat gerjeszt az emberben, vad, féktelen vágyat, beletemetni arcát, annak illatos puhaságába, — Ventre bleu ! uraim, — kiáltott áz öreg ur újra, mikor látta, hogy mi a bámulattól szóhoz nem tudunk jönni, — önök ugy bámulnak, mintha még a 14-ik században gonosz boszorkányoktól elvarázsolt álmukból csak most ébredtek volna fel. Aztán közelebb jött hozzánk, s bemutatta magát, azzal a derült, szíves udvariassággal, ami az egyszerű, romlatlan szivü emberek sajátsága. Csakugyan, nyugalmazott fregatt-kapitány volt, s családjával itt nyaralt a szomszéd faluban, y. mint monda, erre sétálván, a kíváncsiság behozta őket a nyitva látott ajtókon ebbe a bagolyfészekbe. Mi is bemutatkoztunk, s ő azonnal megismertetett leányával is, kit mi az imént annyira megbámultunk, A szegény doktor zavarban volt, hebegett valami banálisan ostoba bókot, a milyet az ember ilyenkor rendesen mondani szokott. A lány mosolyogva nézett hol ránk, hol a falon függő képre, melynek sarkában ott kacérkodott a doktor gomblyukából odavandorolt margarét-csokor. — Szép, nagyon szép, — mondotta. A kapitáhy, akit ugylátszott a szárazföldi dolgok annyit sem érdekeltek, mint valami kilyuggatottt fókabőr, ezalatt kiment a folyosóra, és ott akkora »hahó«-kat és » holla «-kat kiabált a valószínűleg még künn maradiakra, — hogy az ódon épület alapjában megrendült belé. Nemsokára becsőrtetett a karján egy kedvesen mosolygó, simára fésült ősz hajú matronával, a ki ugy hasonlított azokhoz a szép öreg márkinékhez, kiket j XIV. Lajos korában a halhatatlan Lessure eljutott volna. Különféle, csak a beavatottak előtt ismert s csak ke vesék által tudott utánjárások, tapogatódzások után ujabb negyvennyolc óráig bizonypsra vettek, hogy a kijelölő bizottság most már mégis kandidálni fogja dr. Helcz Antalt. Tudatták vele is ez eredményt, ismét korán ; csak hiú reményeket s másodszor is felesleges csalódást okozva. Dr. Helcz ekkor elhatározta magát a pályázásra, de ma már újból és véglegesen elállott szándékától. Csak természetes, hogy nem teszi ki magát a legkétesebb esélyeknek. Van tehát két pályázó : Vimmer Imre és Kollár Károly. Kollár kijelentette, hogy csak azért pályázik, hogy legyen a tisztikarból is egy jelölt, talán kíváncsi is, hányan vannak, akik honorálják pálgármesterhelyettessége alatt szerzett érdemeit. Megválasztása érdekébén egyébként lépést sem tett, igy pedig nálunk még Széli Kálmánt sem választják meg. Marad tehát Vimmer Imre. Marad Vimmer Imre, akinek megválasztása immár teljesen bizonyosnak mondható. Nagy lelkesedéssel, mint oly nagy szeretettel vetett vászonra mesteri ecsetével. A kapitány, mint XlX-ik századbeli kóbor lovagokat mutatott be neki bennünket, s a jóságos arcú uri asszony mosolyogva nyújtotta fehér, kis kezét, a mely szinte elveszett a mi, kóbor lovagokhoz illő nagyságú, erős tenyerünkben. Külömben a kapitány felesége volt, s ugy látszott a két Öreg nagyon szerette egymást, s még jobban egyetlen lányukat. Velük jött egy tökéletes szőke szépség, ki, mint később megtudtuk, a családnak valami szegény távoli rokona volt, s a ki együtt nőtt fel a kapitány lányával, s mint ennek társalkodónője, megszerettette magát a családdal. Valami bámulatos szépség. Arcvonásaitól kezdve az utolsó ruharáncáig plasztikai báj ömlött el gömbölyű, karcsú alakján. Fehér arca nagyon hasonlított azokhoz a fároszi márványból faragott antik szobrokéhoz, melyeket a klasszikus világ romjai közül ásnak ki itt-ott penészes szagú tudósok. Az utolsó, ki bejött, magas, szép fiatal ember, szénfekete bajuszszal, — a kapitány lányának vőlegénye. Stammbergnek hivták, s valami gazdag bécsi bankárnak a fia volt. Tökéletes világfi alak, akinek blazírt arcán nem lehetett egy cseppet sem látni, hogy valami érdekelné a földkerekségén. Semmitmondóan nézett a levegőbe, s ugy látszott, minden élvezet nélkül szívja a szájába