Esztergom és Vidéke, 1899

1899-09-03 / 71.szám

ESZTERGOM es TIME AZ „ESZTERGOMvTDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. JlLŐFIZETÉSI ÁRAK Felelős a szerkesztésért: Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre— — — — — 6 kor. Negyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. fii. fii. fii. MUNKÁCSY KÁLMÁN Laptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYUhA Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hOYa a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Széchenyi-tér, 330. száin. Kéziratot nem adunk vissza. Dr. Niedermann Gyula. Esztergom, szeptember i. A fővárosi lapok a mult héten rövid személyi hirben jelentették, hogy dr. Niedermann Gyula min. tanácsos, a lipótmezei tébolyda igazgatója I véglegesen nyugalomba vonult. j Nagyon jól tudjuk mindnyájan, ki- i csoda e nagyérdemű férfiú, bár a külföld tudományos körei még sokkal jobban tudják, elismerik és tisztelik, tudjuk, hogy úttörő, első rangú szaktekintély az ideg- és el- j mebetégségek terápiája terén, tudjuk, hogy eddigi áldásos működésének s nagy tudásának máris mennyi nevezetes ujitást, korszakalkotó felfedezést köszönhet az a nehéz, rendi kivül fontos és szomorú tudományág, tudjuk, hogy egész életét e nagy cél önzetlen odaadó szolgálatában töltötte, s hogy karaktere szeplőtlen, erős, tiszteletreméltó. I Tudják ezt nagyon jól a fővárosi sajtó orgánumai, de mi tudjuk azt is, hogy a fenti hir közlésére miért volt ezúttal oly szűken kimért helyük. Szomorún jellegzi ez a kor hálás lelkületét s jellemző a csak felsőbb napsugárban sütkérezni tudó sajtóra. De mi első sorban a magunk dicsőségének és büszkességének tartjuk dr. Niedermann Gyulát, hiszen városunk fia ő s ezért nem hagyhatjuk említés nélkül a bekövetkezett eseményt, amely csak nemes büszkeségének és kiváló önérzetének következménye volt. S amidőn óhajtjuk, hogy a nagy intézet vezetésének rendkivüli gondjaitól szabadon, nagy tehetségével, készültségével és ismereteivel a legszomorú' b sötétségben tévelygő embertársai javára még nagyon sokáig üdvösen munkálkodhassék, nem beszélünk róla többé magunk, hanem átadjuk a szót a »Pester Lloydfnak, ennek a nagy tekintélyű, komoly világlapnak, amely a júniusi parlamenti tébolydahajsza idején szórói-szóra a következőket irta : >Egy ember és orvos, aki az emberiségnek és a tudománynak rendkivüli szolgálatokat tett és mint magyar ember, az egész civilizált világban hallhatatlan nevet szerzett magának, de aki a felebarátok és kollégák i korlátoltságával és gonoszságával | magas eszméjeért folytatott harcá| ba beleőrült: Semmelveisz szomorú véget ért. Egy bécsi téboiydába szállítva, mindjárt megérkezésekor megsebesítette a főorvost, egykori ba1 rátját és kollegáját: Niedelt. Hatalmasat ütöttek reá, kényszerzubbonyba bujtatták s ágyához lekötötték. Ez az eljárás megfelelt a hatvanas évek szokásának és senki sem ütközött meg azon, hogy a karok megkötözése gyulladást okozott és maga a nagy orvos áldo'zata lett a vérmérgezésnek, amelytől annyi ezer embertársa életét 'mentette meg, Az angol elmebeteg-orvos, ha (

nehéz, felelőségteljes állását elfoglalja, esküt tesz arra, hogy a betegeknél, akik keze alá kerülnek, a >restrain*-t sohasem alkalmazza. Szavával és esküjével köti magát, hogy soha sem nyul azokhoz az erőszakos rendszabályokhoz, amelyek még néhány évtizeddel ezelőtt is az elmebetegek házától való irtózást megteremtették és amelyeket nem istenfélő lajkusok, de maguk az orAz „EsztePQom és fiié" tárcája. ÍA mályVarózsa . . . A mályvarózsa Föld felé hajol: Elvesztette a Párját valahol. Szellő hiába Simítja lágyan, Nap fürösztheti Omló sugárban. Friss levelecskék Átölelhetik, Harmateséskor Mégis könnyezik. * Párját ott láttam A te kebleden ; Más adta, — nézem S én is könnyezem. vosok száműztek onnan. E téren Angliában ma meg van a legteljesebb humanitás minden elmebeteg az állapotának megfelelő intézetben és minden intézetben igazi, >restraint« nélkül dolgozó emberszeretet. Es hogy állunk mi e téren ? Evekkel ezelőtt e helyütt magunk is hangoztattuk elmegyógyitó intézeteink elégtelenségét, de kirívó igazságtalanság lett volna, ha azt a néhány intézetet, amelyekkel, szerencsére, mégis rendelkezünk, rosszaknak és elhanyagoltaknak mondottuk volna. Ellenkezőleg; ahogy a modern kultúra számos más mezején, e téren is megkettőzött lépésekkel haladtunk előre. Három évtizeddel ezelőtt még egyetlen elmegyógyitó intézetünk sem volt s mindjárt az első, amely végre fel lett állítva, teljesen modern felfogással és eszközökkel kezdette meg működését. Egy akkor még ifjú osztályvezető, anélkül, hogy a >no restraintre* esküt tett volna, több mint negyedszázaddal ezelőtt, az elmebetegek szabad, humánus keJávor. A nagy lány. — Az >Esztergom és Vidékec eredeti tárcája. — A kedves Ellike már nem játszik többé ... Ott fekszik a pirostunikos, kócos poreellán bábukisasszony a hátán, két karját végignyujtván a szőnyegen, a sarokban, a hol Ellike a kezecskéiből utoljára kiejtette, A bábunyoszolyácska is üresen áll a függöny mögött, egy molypiile gubbaszt a csöpp zöldselyem párnácskán, amit Ellike varrt. Nem segitett neki senki. Nem mondta neki senki, egyszer csak rájött magától, hogy neki nem szabad többé korán reggel a kis testvérkékkel ingecskében hancúrozni; ezentúl hiába hivták őt a kanapéra bukfencezni; mig az öltözködés ideje eljő, nem nézhet be senki az ablakon; nem szabad az ő szobájukba senkinek bemenni olyan korán, csak a papáéknak; s az ágyban felülve, mégis hirtelen összefogja erősen himporos gyermek-szive fölött az ingecskét. A vizsgálatot már letette, nem is jár tán többet iskolába, nem kell többet az Orsolya kisasszony előtt fölmondani a leckét, mégis nyugtalan álmai vannak. Egyszer fölsir, másszor fölnevet. Meg nem tudná azonban mondani, hogy álmában mi nevetteti s mi rikatja meg ? Valami, aminek ő nem tudja a nevét. Nem fog ő már ezentúl soha fölmászni az eperfára se. Pedig az idén nagyon sok és édes eper termett. Szerencsére azonban itt van a Jancsika, a kinek szabad, mert ő csak fiu s akár tízszer is fölbujik a lajtorján a fára napjában. — Ugyan dobjál le Jancsikám nekem is, — kiáltott föl hozzá Elli a fa alól. Eleinte zsarnokoskodott odafönt Jancsi barátunk. — Nem dobok én, gyere föl — felelt ki a levelek közül. Ellike hivatkozott a múltra, hogy még mikor Jancsi nem tudott mászni, bezzeg jó volt neki, ha a nénike megrázta a fát, Jancsikának nem kellett egyebet tenni, mint leülni a fa alá kényelmesen s szedegetni az epret, mint egy kis csirkének. — Ugy-e akkor jó volt ? Megállj csak, majd ha rám bizza a mama az ozsonnaosztást ... Ez már hatott; a kis zsarnok nagy kegyesen lekiáltott : — Jól van na, nesze ! S dobálta le az epret, Ellike ide-oda ugrált, hogy kitárt köténykéjében elfogja az édes szemeket. Azonban Jancsika tiz szemet is megevett, mig egyet ledobott. Azelőtt ha epret evett, jutott is eszébe Elükének, hogy megmossa a száját, mire az eper mindenféle piros figurákat festett. Nem figyelmeztette senki, mégis megmosdik most hamar, mint a kis cica. S ezenkívül ő ugy találja, hogy neki már nem szabad az ebédnél a többi testvérkékkel minden ok nélkül nevetni. Ah, most igazán fájna ám neki, ha apa, vagy anya megpirongatná, mint azelőtt. Az igen nagy szégyen volna. Ha a kávéja nem elég édes, illedelmes komolysággal szól: — Kérek szépen anya még egy kis cukrot. S ha az, anya azt mondja: »nincs*, azért nem fakad ám mindjárt sírásra, mint azelőtt, megissza a kávét keserűen. O egy komoly kisasszony lesz s ez befejezett dolog. Az utcán igen kimért, nagylányos tartással lépeget, nem néz se jobbra, se balra, komolyan összeszorítja csigahajlásu kis szájacskáját, lesüti szemét, s ha a kis lábára néznek, elpirul. Tudja is ő miért, csak elpirul. S igen szép regényeket olvas, a miket a Vilmácska barátnője liferál neki, akivel most végezte az iskolát. Vilmácska már csaknem mind kiolvasta a bátyja könyvtárát s a szebbeket ajánlja Elükének. Sokat is 3irtak együtt Vanda grófné történetén, a kinek már három férje volt s végre a negyediknek a kaijában meghal. Ez az utolsó szava: »A négy közül csak téged — szerettelek,* Ellike és Vilmácska összedugták a fejecskéiket és miután kisírták magukat a megható jeleneten, magukba szívták, mint a méh a virág mézét, titkon, egymás előtt is rejtetten azt az utolsó szót: > Szerettelek !« Most már jó uton van Ellike: az édes, titkos sejtelmek egy-két bimbója föl-