Esztergom és Vidéke, 1898
1898-11-24 / 94.szám
Artézi kutat! Esztergom, november 23. Volt alkalmam a nyár folyamán több előkelő fővárosi polgárral beszélni, akik azon tanácskoztak, hogy hova menjenek nyaralni. A családos apák válogatósak \ azt hiszik, egyesülve kell lenni a falunak, jó levegőnek, viznek, pázsitnak, társaságnak és minden egyébnek, hogyha ők őszszel visszatérnek a fővárosba, elmondhassák : «Jól mulattunk, nem szívtuk Budapest porát s a mi fő : pirosak, egészségesek a gyermekek !> Hát beszéltünk a nyaraló telepekről. Végig vettük Gödöllőt, Pécelt, Isaszeget, Monort, Szent Lőrinczet, Dunakeszit, Nagy-Marost, Vácot. Mindegyik ellen volt több-kevesebb kifogás — és végül eljutottunk Esztergomig. — Ez ugyan nem falu, de város. Van pázsitja, van remek kiránduló helye (a Kovács-patak), van Dunája és társasága. És a vize, a levegője ? Megakadtunk. A levegőn változtatni aligha lehet; ámít tehettek, megtették s megteszik ezután is a kövezéssel, csak a zöld tó lecsapolása volna hátra, a vágóhíd kihelyezése és a Kis-Duna kikotrása. De a mi vizünket illeti, ahhoz nagyon sok szó fér. Feltétlenül állithatjuk, hogy Esztergomban nincs tiz kut, amelyben teljesen egészséges, élvezhető vizet lehet találni. A Malya-, a barátok kútja, a Kollár-kút, Szent Jánoskút: körülbelül ezekkel valamennyi elő van sorolva. A többi keserűvíz, ihatatlan, még főzéshez sem használható, vagy erősen mésztartalmú. Az elősoroltak pedig csekély számuknál fogva ugyancsak nem elégségesek arra, hogy a lakosságot csak az ivóvízzel s csak a legszükségesebb mennyiségben — ellássák. De még legjobb vizű kutjaink sem igen állják ki a próbát, a menynyiben a chemiai vizsgálat majdnem mindegyikben kimutatja azon anyagokat, melyeknek jó kifogástalan ivóvízben nem volna szabad jelen lenniök• ezek a chloridok, a salétromsav — és salétromsavas sók, az ammóniák s organikus vegyületek. Már pedig ezek közül a mi jkutvizeink legtöbbjében a nagyon j könnyen kimutatható s a víz minőI ségének, mint ivóvíznek minőségére | legkevésbé kedvező ammóniák kétJségtelenül jelen van. Igaz ugyan, hogy sem az ammo! n.iak, sem a fenti sorozat valamelyik | tagja, ha épen tulnagy mennyiségben nincs jelen, sőt a megfelelő csekély mennyiségben valamennyi együttvéve sem teszi a vizet élvezhetetlenné, de habár csak chemiailag is kimutatható jelenlétük is intelmül szolgál, hogy azon földréteg, melyen talajvizünk átszűrődik, mig rendes medencéjébe nem jut, organikus (szerves) anyagokkal van fertőzve s hogy ezen uton igen könynyen s biztosan a betegségek mikrobái is kutvizünkbe juthatnak. Ezt nem tekintve, kutjainknak még egy nagy hibájuk van, t. i. vizszegények. • | Hányszor hallom nyáron, hogy • Öntözésre nem kerül víz, mert a kútból kifogy s nem lesz még ivóvíz sem! De a fő, amiért jelen sorainkat megirtuk, az a szomorú körül\\ JjztMi \\ liie" ttóa v Javulás. Lelkemnek minden szép virágát Neked, neked köszönhetem. Saját erőmből dudva, gyom csak, Mi felburjánzott lelkemen. De szép szemed varázslatára, Eltűnt a bűn s vad indulat ; Most jó vagyok, mert szép telkedről Egy kis, piciny rész rám tapadt. Kállay Sándor. Dobpörgés hallatszik az utcáról . •— Az «Esztergom és Vídéke« eredeti tárcája. Odalenn az utcán, a fehér kövezeten, olyan furcsán, olyan szomorúan pörög a dob. Fölhallatszik hozzám és én kitekintek. Csákós baka veri, talán remeg a keze is ... A harminckét ember is olyan szomorú és olyan csöndesen kopog a bakancsuk, mintha fájna nekik valami. Pedig csak kisérik . . . Nem bírom nézni, beteszem az ablakom, de már fölszállt a föstött, disztelen koporsóról valami szomorú dal, mely tudom, ha eljut a vályogházas faluba, soká könnybe boritja azt a sovány, beteges asszonyarcot, amely a lelkével itt bolyong majd a homokos akácfás tájon, keresni az ő elpusztult, réglátott gyerekét. A dal olyan ismerős nekem, pedig [uonról szól, az oláh fiúról, akit most [ visznek az akácfák tövébe aludni. Arról j a Juonról, aki az ősz után került az ez- i redünkhöz, valamelyik határszéli faluból, j ahol a nyárvégi napokon már köd úszkál a házak felett s ahol csak annyit j tudnak az emberek, hogy minden reggel j kelet felől feljön a nap, alkonyatkor pe- j dig leszáll az őserdőkkel borított hegyek j mögé. És hogy az áldozó nap fénye ha | átszilánkol a mohos bükkfák lombjain, | pihenőre kell térni, hogy másnap íriss í erővel foghassanak az erdőirtás ölő mun- j kajához. Ennél többet a mi Juonunk sem j ösmert az életből. Lelkének vágyai nem! szárnyaltak tovább az utolsó vályogház-1 nál s a felhőkbe tíyuló hegygerincnél, ahonnan fönséges látványt nyújtottak a távol havasok, melyeken, ha megtört a napsugár, a fehér hópalástok káprázatos fényben ragyogtak a hajolni látszó levegőég tiszta kéksége alatt. Es ez az egyszerű, csöndes falu az ő sajátságos alvó életével ugy a lelkéhez J nőtt a fiatal oláh fiúnak, hogy nem tudott megválni tőle. Csendes éjszakákon, mikor hangtalanság borul a tágas kaszárnyaszobákba, Ő visszaszökött lelkével a zsúpfödeles, apró házak közé és végigjárta minden zugát a völgyben nyugvó, csöndes falunak. Néha találkozott is ott valami ismerősével és akkor az ő nem értett anyanyelvén szomorú panaszba fogott. \ A katonák, kik a siró, nyöszörgő hangra fölneszeltek álmukból, ilyenkor Suttogva adták egymásnak a szót: — Álmodik . . . Bizonyára otthon van megint. Es Juon álmodott szépeket; otthon volt. Hazajáró lelke pedig megtelt boldogsággal. — Reggelre azonban, mikor szétfoszlottak az álomképek, újra az a mélázó, raagábavonult, bánatos fiu volt, mint berukkolásának első napjaiban. A szemei mintha könnyekkel lettek volna tele, örökre olyan bágyadt fényben csillogtak, az ajkát pedig oly görcsösen összerántotta, hogy valamikép ki ne tör- j jön az elfojtott keserűség. A többiek, kik egy szobábau végez-! ték vele a durva katonamunkát, eleintén gúnyolták az elborult lelkű frat. Nem gyűlölségből, bár ez — nem lehet tagadni — némi nemzetiségi ellenszenvet táplált a vele szolgáló magyar gyerekek irányában. Csupán jóindulatból, j Mert hogyan is lehetne ez, mikor olyan szép egyetértés, olyan megbecsülni való | testvériség és szeretet fűzi, bogozza I Össze az itt szenvedő lelkeket. Később : azonban, mikor látták, hogy a tréfálkodással nem tudják komorságából kiverni : vigasztalóan beszéltek hozzá ; — Juon, te bolondos Juon, hiszen még mény, hogy a városi, fővárosi orvosok, legutóbb a kiváló specialista : dr. Riegler Gusztáv magántanár megvizsgálván a vizeket, valamenynyien azt tapasztalták, hogy — talán a felsoroltakat kivéve — egyetlen kútban sincs egészséges tiszta viz, sőt az esztergomi vizek egyenesen legnagyobb mértékben elősegítik a betegségeket. Innen magyarázható, hogy bár városunk fekvése nagyon egészségesnek mondható, mégis oly kedvezőtlen a halálozási statisztika s ha valami járvány kiüt, hozzánk okvetlenül eljut, amig a szomszédos községeket átugorja, igazán szerencsének mondható, hogy a 30-as évek óta nagymérvű járványok az országban nem voltak. Mert külömben statisztikát lehetne összeállítani, hogy hány ezer család siratja egyikmásik tagját, nem annyira a járvány, mint épen a fertőző viz miatt. Az alföldi városok már régen tisztában vannak azzal, hogy legegészségesebb az artézi viz s a fővárosi lapok egyre-másra közlik a híreket, hogy szegényebb, kisebb alföldi város, mint Esztergom, százezer csak másfél esztendőd van, azután hazajösz. Mi is hazamegyünk. A fiu ilyenttor földerült egy percre S mintha vidámság szálta volna meg, tört magyarsággal élénken mondta utána : — Igen Juon hazamegy, te is haza mégy ! Azután hamarosan újra csak visszaesett a régi állapotába. Igy teltek a napok. Most tavasz nyilasával, mikor a lomb fabadt a kaszárnyaudvar gömbakácain, már olyan volt Juon, mint alvajáró. Meg volt teljesen törve. Sovány volt. A bő katona nadrág lógott lábszárain, a szemei, az arca be voltak esve és megsárgulva, mint valami n -héz betegé, aki most kelt ki a betegágyból. Egy napon ki volt nagyon merülve, az akaratereje is megtört. Gyakorlatközben kilépett a sorból és odavanszorgott a vezénylőtiszt elé : — Főhadnagy ur jelentem alásan, nem birok menni — mondta szomorú hangon, melyből most valami végtelen nagy fájdalom érzett ki. — Mi bajod ? — kérdezte a főhadnagy. — Nem tudom —- felelte vállatvonva. — Beteg vagy ? — Nem vagyok főhadnagy ur. Olyan nyilt, őszinte szívű volt ez a vézna kis oláhfiu, hogy még hazudni sem tudott. Nem engedte a lelkiismerete. Pedig beteg volt. Nagyon beteg. CsakAZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. M e áJ eíei Ú& Vasárnap és csütörtökön. —jfr-il <; • ^LŐFIZETÉSI ÁRAK \ Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 'frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptuíajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (üova a kéziratolt, előfizetései, nyiltterek és hirdetések küldendők Széchenyi-tér, 330. sxáo>. -^i Kéziratot nem adunk vissza.
