Esztergom és Vidéke, 1898

1898-10-06 / 80.szám

ISZIEKGíM és TME AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. \feg]eleitik Vasárnap és csütörtökön. E-LŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — 6 írt — kr. Fél évre — — — — — % frt — kr. Negyed évre — — — l frt 50 kr. Egyes «zám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLrMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetéseit, nyiltterek és hirdetések küldendők Széc^eqyi-tcr, 330. szán>. ~jM Kéziratot nem adunk vissza. Október 6. Hagy eszmékért vértanúhalált szenvedett hősökre való visszaemlékezés erőt ad a nemzeteknek a szabadságért és önállóságért vívott harcokban. A vértanuk visszajáró szellemei felrázzák a nemzeteket tespedéslikből, lettre serkentik, éber vigyázatra intik s megóvják attól, hogy belekeveredjenek a ihivatásuk betöltésében őket meggátolni szándékozó hálójába az ellentétes érdekeknek. Igy cselekszenek az 1$4$. október hó 6-án vértanúhalált szenvedett hős magyar tábornokok szellemei is. Visszajárnak gyászos ruháikban s megjelennek a magyar nemzet színe előtt. Megjelennek, habár a magyar ma már nem sirató nemzet, hanem nagyságának és fellendülésének eddig sohasem látott korszakát éli. Felkelnek sírjaikból, hogy a nemzet emlékezzék reájuk a béke, az iparos munkásság korszakában is, midőn a nemzet egyetértésben él minden tényezőjével s nem maradt meg benne semmi más az ősi dacból, mint a vértanukorra való visszaemlékezés. Visszajárnak a vértanuk árnyai minden évfordulón s nincs erő, nincs elég hatalmas fényforrás, mely árnyukat teljesen elhalványíthatná. Nem nsértik ezek a visszajáró szellemek a kegyéletet, sem a tisztelet- és hála köteles nyilványitásait. Nem is azért járnak a vértanuk szellemei közénk vissza, hogy elrontsák a mi Örömünket nagyságunkban, büszkeségünket haladásunkban, hanem begy néma tanúi legyenek tetteinknek. Értünk titeket vértanú szellemek, hogy országos gyászunkban, a teljes kiengesztelődés évében is megjelentek nemzetünk egén! B. Városunk gondja. Esztergom, október 5. Budapesten fogadást tartanának arra, hogy most a vidéken abbeli nyugtalanságban nem tudnak aludni az emberek, hogy lesz-e megint munkarend-vita és meddig tart ? megmentik-e a hazát az ellenzéken, vagy nem : Pedig dehogy. Mástól fáj a feje most valamennyiünknek, városiaknak. Nekünk is megvannak a magunk Lukács Lászlóink Dóczy Antalok alakjában, akik kérlelhetetlenül szorongatják kezükben a . ceruzát és a papirost és valahányszor uj tervvel, uj kívánsággal hozakodunk elő, elibénk tartják numerusaikat, amikkel leszerelik reményeinket. ( Esztergomban csak ugy, mint Győrött, Aradon, Szegeden vagy bármelyik városban, a helyi költségelőirányzatok foglalkoztatják a vidéki lakosságot. Közös vonásuk az idén a városok budgetjének, hogy alig van város, ahol a pótadót emeint nem kellene. Mindjárt itt megjegyezzük, hogy mi nem tartjuk olyan rettenetes veszedelemnek, ha a pótadót, amit Nagyváradon pl. > közköltő «-nek neveznek, helyes okból megemelik. Legtalálóbb meghatározása a pótadónak, vagy községi adónak a közköltő. Nagy törzsvagyonnal nem bíró városoknál a közköltő a természetes forrása a közszükségletek fedezésének, viszont az oly magas pótadót, amilyen a mienk, maximálisnak kell tartanunk. Az egyenes adókat az államháztartás fedezetére fizeti a közönség. Ha fejlődik a város, emelkedik hivatali, kereskedelmi és ipari forgalma, mindenki szívesen fizeti érettük 10 adóforint után bizonyos többletet, mert van miből. Mindazáltal ez a mondhatnók országos emelés figyelemreméltó. Ugylátszik, hogy a városok fejlődni akarnak, halaszthatatlan intézményeket létrehoznak, azok fedezetére azonban a közköltőt, a községi adókrajcárokat kell igénybe venniük. Ideje, hogy a városok megmozduljanak, hogy az állami nem támogatást, hanem tehermegosztást szorgalmazzák. Vonjanak párhuzamot a vármegyék adminisztrációjának segélyezése és a városok nem segélyezése közt A városi hivatalob .Esztergom és léte' tárcája. &z éij fészken*. Az én fészkem puha fészek Elkerülik vihar, vészek, A boldogság fényes napja Derűjével beragyogja. Akár merre néz a szemem, Harmat reszket a levelén. A szeretet sugarával, Ölelik a lelkem által. Ha kiszállok, kis családom Azt sem tudja, hogy mint várjon: Édes szóval, öleléssel, Csók nélkül egy perc se vész el. A kicsikék, mind a hárman, Kérdezgetik: tnerre jártam, Merre voltam^ mit „is tettem, Mit is hoztam a Jsebemben. Feleségem, drága lélek, Eszménye a feleségnek, Még mielőtt elmondhatom, Tudja minden gondolatom. Oh te kedves, oh te drága, Mindnyájunknak boldogsága, Szived minden dobbanása, Legyen százezerszer áldva . . , És te fészek, puha fészek Kerüljenek vihar, vészek A szeretet sugarával Öleljen a sirig által. Lévai Sándor. Erzsébet királyné idillje. Irta: V. A. líáróné. — Az »Esztergom és Vidéke* forditása. — Egy francia lap írja a következőket: »Kevesen ismerik még a szép bajor Erzsébet hercegnő első találkozását Ferenc József uralkodóval, — az ő későbbi férjével. Nekem e történetet maga L. herceg beszélte el, ki ez alkalommal szerencsés volt O felsége kísérője lehetni. Ferenc József uralkodó házassága egyik bajor hercegnő unokanővérével elhatározott dolog levén, — 1853-ban egy verőfényes tavaszi reggelen utazott L, herceg kísérőjével Possenhofenbe, bajor Miksa herceg kastélyába. A nagy utazókocsi a szép regényes park mellett elhaladva, L. herceg meglepetve kiáltott fel: — Mily remek kép! Felség itt nem fogunk unatkozni ! Ezt mondva hamarjában, elővett egy távcsővet és odairányozta, hol a hatalmas fák alatti tisztáson egy fehérruhás, karcsú leányalak etette a szelíd dámvadakat. — Oly szép, mint egy tündér! Nézte csak hamar felség ! — szólt a látcsővel odanyújtva. E percben a kocsi elfordult s a százados fák eltakarták a szép látványt, még mielőtt a császár is megszemlélhette volna. A villásreggeli elég jól telt el. A két '<• unokanővér kedves, szép és előkelő moj dorú volt. L. herceg azonban csálódot! tan ült az asztalnál, mert az a szép íe, hér ruhás alak, kit ő a parkban látott, | nem volt jelen. Később körül járta a , kastélyt annélkül, hogy a rejtélyes tündért megláthatta volna, i Két órakor sétakocsizást tettek a kornyéken. Az első kocsiban ült Ferenc József császár és két unokanővére: HeI fin és Zsófia hercegnők. A másodikban Miksa herceg nejével és L. herceg. Estebédhez tértek vissza. Mindenki viszavonult átöltözni. Az ifjú császár iz! gatottan járt fel és alá szobájában, ugy hogy oda sem hallgatott komornyikja figyelmeztetésére, aki ruháit kikészítette. Elénk képzelődése a fehér tündért varázsolta szemei elé, kit neki L. herceg oly élénk színekben festett le s kit eddig sehol sem bírt felfedezni. Egyszerre csak az első csengetés hallatszik, mely felrázza a császárt gondolataiból. Gyorsan — gyorsan Öltözködik, de nem bir a második csengetésig elkészülni. Pedig a hercegi család őt a terrasszon összegyűlve várja. Néhány perc múlva a fiatal uralkodó elhagyja szobáját és sietve halad a lépcsőn lefelé, midőn egy félig nyitott ajtón át két nő hang üti meg fülét. — De kérem hercegnő, — szólt az egyik, jöjjön be, hisz jól tudja, hogy tiltva van. — Épen azért, — megkísérlem — szólt a másik kedves, de határozott női hang. Az ajtó felnyílt. A császár meglepve ált meg — s bámult. Előtte állt egy gyönyörű szép fiatal leány. Bájos piruló arcát édes mosoly ékesítette. Magos karcsú alakjához fehér ruha simult, melynek sárga szallagöve hosszú csokorban volt oldalt megkötve. Szép fején arany("barna nehéz hajfonatból tűzött hatalmas korona. — Hagyjon — grófné ! — szólt kezével egy nem látható személyiség felé intve, ki befelé húzta fehér ruhája ráncait. — Kihez legyen szerencsém? kérdezte élénken a császár, ki félt, hogy ez a tündéri jelenség eltűnik szemei elől. — Erzsébet hercegnő vagyok — felelt a szép leány. — És miért rejtőzik el előttem ? — Azért, felelt a hercegnő nevetve, mert nekem kell a család babyjének lennem, mig nővéreim férjhez nem mennek és Felséged miatt zártak ma egész nap szobába, sőt még egyedül is kellett ebédelnem . . . — De, hercegnő ? kiáltott az előlépő K. grófné haragtól kipirult arccal. Bocsásson meg felséged — folytatá a császárhoz fordulva, mély meghajtással, de a legszigorúbb parancsokat kaptam ... Mintha nem is hallotta volna, Ferencz József karját nyujtá az ifjú szépségnek. — Menjünk le együtt! szólt.