Esztergom és Vidéke, 1898

1898-09-15 / 74.szám

Esztergom, 1898. XX évfolyam. 74. szám. Gsiiíörtök, szeptember 15. ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. ^LŐFIZETÉSI ÁRAK : 'Egész évre — — — — 6 irt — kr. JFél évre— — — — — 3 írt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁltMÁN. Laptulajdonos kiadókért : D R- PROK0 PP GYU LASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Széci^eíiyintér, 330. száin. Kéziratot nem adunk vissza. •<•A NYOLCADIK TŐR. — 1898, szeptember 10. — Tövisből volt királyi koronád, Fájdalmas szived hét tőr verte át, De éltél s hordtad mind, mind a hetet, Bár gyötrelmes kín volt az életed, S komor Kálváriáddá lett a föld — A nyolcadik tőr ime most megölt I Halott vagy háti meghaltál messze, távol í Mért is mentél el a magyar hazából, Most nem siratnók gyászos, kora véged! Hűségesen megvédett volna téged Minden magyar, sőt bátor, büszke hévvel Megváltott volna önnön életével! Bár fönn lebegsz már, mégis ugy-e látod : Sír a magyar! Ó ez a nép imádott! A könnyet, a mit láncunkra hullattál, És a mit a haza bölcsének adtál, Mint tündöklő királyi ékességet: Most millió szem adja vissza néked í ÁBRÁNYI EMIL., ERZSÉBET. Zsongott a kék tó, kacagott a verőfény s a bérctetőkről hóillatot hozott lenge szárnyán a szellő. S a sáppadt arcú, beteg szivü királyasszony mélán andalgott e pompázat között. Kerülve a trónt, mely tőszomszédja annyi sirboltnak, ledobva magáról a bíborpalástot, mely annyi Örömének lett már szemfedője, ember kivánt csak lenni, szenvedő ember, aki fenséges megadással hordja keresztjét, másoknak vigasztaló példa és példás vigasztalás. Ott bolyongott másodmagával: ő és a benne élő fájdalom; bolyongott a kék tó partján, a kacagó verőfényben s márványos homloka körül hizelegve lengett a hóillatu szellő. 0 mért hitt a locscsanó haboknak, az aranyos napsugárnak, a fűszeres fuvallatnak? Utt, a verőfényes, szellőlengte parton az orvhalál leselkedett reá. Egy örült démon tordöfése alatt haldokolva rogyott össze a váratlan Golgothán. És odasuhant hozzá az enyészet fekete angyala s kiröppenő lelkét tovaragadta hirtelen. Vérfolt esett a biborpalástra, s hideg halottat rejt a hermelio. A túlsó partra, a legtulsóra ért a Beau-Rivage nak csöndes utasa. Letépték a virágot, de illata itt maradt. A holt királynét elviszik a hideg sirboltba, de édes emléke itt él s virul a magyar nemzet millióinak hálás, szerető szivében, 0 milyen diadalmas palingenezis ! Az enyészetnek, mely orgyilkosra bizta munkáját, a szeme közé kacag ez a dicső feltámadás. Zord Thanatosz, kit fogsz te eltemetni? Egy erjedő tetemet csupán. De aki bennlakott ez összeemlott hajlékban, az tovább éli ragyogványos életét egy egész népnek haláltleszerelő, Örökkévalóságot adó emlékezetében. Nem fon legendakoszorut megdicsőült alakja köré a hálás néplélek költészete. Csak megőrzi hiven az Ő tüneményes képét, hiszen Ő maga volt a legszebb legenda. Arca csupa báj, szeme csupa szelídség, tündérkeze szent és tiszta, akár az ostya, szive a