Esztergom és Vidéke, 1898
1898-08-25 / 68.szám
Frey Ferenc orszgy. képviselő, Niedermann József rendőrkapitány az egész tisztikarral; Vojnits Döme főgimnáziumi igazgató dr. Fehér Gyula, Némethy Lajos, Perger Lajos plébánosok, Kereszty Viktor theológiai tanár, dr. Okányik Lajos szerkesztő, Hanny Béla primási igazgató, stb., a városi képviselőtestület igen számos tagja, sőt még a megye területéről is sok ünneplő érkezett. A bankett alatt, igazi lelkesedéssel s még a kitűnő orchesternél is meglepő érzéssel a katonai zenekar játszott Perina György karmester vezetése alatt. A műsor a Rákóczy-indulóval kezdődött és majdnem kizárólag magyar stilü darabokból állott, amelyek közül különösen Kéler Béla magyar ouvertürje^ Ivon: »Souvenir de Budapesti keringője és Schlőgel magyar potpourija tetszett. Megható és momentuózus pillanat volt, hogy amikor a zenekar a Szózatot intonálta, az egész vendégsereg — az ezredes úrtól kezdve — mint egy ember felállott. A tósztok sorát Maiina Lajos polgármester kezdette meg, a királyi családra emelvén az első poharat következőképpen : Igen tisztelt uraim ! Ősi szokása a magyar nemzetnek, hogy minden ünnepélyes alkalmmal a Iegszivesebben emlékszik meg az első magyar emberről. De nekünk egyúttal ezen hagyományos ősi szokáson kivül még egyéb címünk van erre, nevezetesen mert O felségének koronás királyunk kegyességének köszönhetjük, hogy házi ezredünket városunkban helyezhettük el. — A magyar nemzet és városunk öröklött jobbágyi hűségének és odaadó ragaszkodásának kívánok kifejezést adni, midőn poharamat emelem Ő felsége koronás királyunk és felséges királyasszonyunk egészségére és kívánom, hogy O felségeiket az Ur Isten a legjobb egészségben a Haza és városunk örömére az emberi kor legvégső határáig éltesse ; Éljenek! Utána következett a két hivatalos toaszt Frey Ferenc orszgy. képviselője és dr- Fehér Gyula plébánosé, a bucsunapok kezdeményezője és legvégig legbuzgóbb, legagiíisabb támogatójáé. Mindkét toaszt nagyszabású, szép és nemes gondolacsengjen a csengő, hadd kongjon a harang az esketőnkre ! Nagy az ut, de a reménység sebesen jár. Ahun, a domb mögött, az már az én hazám. Ráismertem a haranglábra. Azt hinné az ember, hogy szól„ XI. Szól a harang. De hát a körtefa ? A virágok havában vagyunk s a virágos boglyának nyoma sincs. Régenten messziről ellátszott már; mert, hogy akkor állott még a fa. Gyerekkori emlékeim fáját kivágták. Rajta voltak még virágai, vigasságos szép virágai, de galyai szanaszét szórva nyugovának a fűben. -XII. — Mire harangoznak, Mathieu ! — Esketőre, kapitány ur. Mathieu nem ismert már rám. Esketőre ! Igazat szólott, A pár amott lépkedett már lefelé a templom lépcsőjén. A feleség Perrine volt, a kacagó Perrine-em, hej, de sokkal szebb, mint annak előtte : Jean, a testvérem, az volt a férje. XIII. Körülöttem a jó lelkek azt mondogatták mind: -— Szeretik egymást. — Hát Péter f — kérdeztem. — Miféle Péter ? — volt a válaszuk. Elfeledtek már mind, tokban, tartalomban gazdag volt s messze kivált a bankettoasztok rendes nívóján. Éppen ezért mind a kettőt teljes szövegében hozzuk. íme Frey Ferenc ur beszéde: Mélyen tisztelt Uraim ! Ezer évvel ezelőtt fegyverrel foglalta el Árpád vitéz hadaival szép hazánkat s fegyverrel védtük meg azt, annak al kotmányát és szabadságát maig. Ily hosszú idő alatt a magyar megtanulta nemcsak forgatni a fegyvert, hanem tisztelni is annak viselőit, kik hivatvák hazánk, szabadságunk, családi tűzhelyünk, kulturális intézményeink, vagyonunk, egyszóval mindenünk megvédésére, a mik által a nyugati civilizált államok sorába fölküzdöttük magunkat. Minél több megvédeni valója volt egy nemzetnek, annál inkább kellett haderejét, hadseregét fejleszteni s igy jutottunk el mi is az általános katonakötelezettséghez. De mig nyugati és északi szomszédaink önmaguk képesek voltak és képesek ma is megvédni határukat, addig a magyar nemzet patakokban ontotta vérét, védve nemcsak hazánkat, hanem közvetve a szomszédos osztrák tartományokat s a túlnyomó erő, kelet vad hordái ellen többször csak a szomszéd osztrákok segítségével bírt megküzdeni. Igy született meg, bár megszakításokkal, később közös uralkodók alatt, a fegyverbarátság az osztrák és a magyar vitéz hadserégek között s igy született meg a 67-iki kiegyezés után a közös hadsereg. Kezdetben egy. intézmény sem lehet tökéletes s igy a közös hadsereg sem követte mindjárt azon tanácsot, melyet már a 16 ik század végén Gabelmann hadi tudósító ajánlott, hogy t. i. a magyarokat — kiknek hősei minden idők! lovagjainak mintaképei — meg kell becsülni, most azonban beismerhetjük, hogy e tekintetben napról-napra kedvezőbbé válik a helyzet. A közös hadseregre, állami intézményeink egyik leghatalmasabbjára, melynek egyrésze a mi gyermekeinkből áll, méltán és joggal lehetünk büszkék mi magyarok is és e dicső hadsereg egyik kiegészítő részére, a 26-ik cs. és kir. gyalogezredre, mely a legmagasabb elismerésben már többször részesült, méltán lehetünk büszkék mi esztergomiak, mert ebben szolgálnak a, mi fiaink, S most ez ezred, mely tizenöt évig volt itthon, elhagy bennünket. Megtörténik az másutt is, hogy a házi ezred elhagyja a várost, de oly nehéz szívvel aligha búcsúznak tőlük más város XIV. Letérdeltem a templom ajtajába. Imádkoztam, Perrine-ért is imádkoztam Jeanért: azokért, akiket szerettem. Hogy a misének vége szakadt, letéptem a körtefáról egy virágot, szegény halott virágot, azzal ugy indultam el, hogy vissza se fordultam többé. Dicsértessék az Úristen ! szeretik egymást, hát legyenek boldogok ! XV. — Mi a, visszajöttél Péter ? — Vissza, felséges uram. — Huszonkét esztendős vagy fiam, kapitány vagy, lovag vagy. Kell-e grófkisasszony feleségnek ?. Pierre előszedte kebléből a kicsi halott virágot, amit ugy szakított le a kivágott körteféról: — Felséges uram, olyan az én szivem, mint ez itt ni. Küldjön inkább az elővédbe, hadd halok meg ott derék katona módjára. XVI. Kiküldöttek az elővédbe. A faluvégén sirkő áll; ezredesé, aki huszonkét esztendős korában halt meg a győzelem napján. Neve helyett ezt a három szót vésték a kőre: Dicsértessék az Úristen! Fordította : Elek Arthur. polgárai, mint mi a mi ezredünktől. Mi esztergomiak szivünk egész melegével ragaszkodunk azokhoz, kik irántunk oly vonzalmat és szeretetet tanúsítanak, mint a milyent házi ezredünk részéről tapasztalni szerencsénk volt és van. Miért kell tehát elválnunk ? Ez az, amit a katonának kérdezni sohasem szabad. Első kötelessége az engedelmesség. Mi sem vetjük fel tehát a kérdést. De a válás e percében z szülővárosnak, Esztergomnak van egy szava gyermekéhez, a 26-ik gyalogezredhez. Halgassátok meg. Ezen ezred dicsőséget szerzett zászlajának Caldierónáí, és azon harminc év óta, mely idő óta Esztergom, Hont és Bars megye fiaiból áll, vitézül kiállotta a vérkeresztséget Kljucs- és Livnónál 1878-ban. Tekintsetek mindig hős elődjeitekre. Szerezzetek a fekete hajtókának oly dicsőséget, mint a milyet szerzett nevének Mátyás király fekete serege. Gondoljátok meg, hogy válságos napokban a harctéri tudósításokban a ti hőstetteiteket olvasva, mily büszkeség töltendi el sziveinket. Nincs szebb halál, mint a Haza és az alkotmányosan megkoronázott király jogainak védelmében meghalni a csatatéren. Láttunk benneteket küzdeni a bősz elem, a viz ellen, mikor városunk határát nemes önfeláldozással védtétek. Látni fogunk lelki szemeinkkel akkor is midőn a haza szent ügyéért küzdve, az ellenséggel szemben álltok s az ágyudörgésen keresztül is meghallhatjátok a mint szülőanyátok összetett kézzel imádkozik éltetekért az Egek Urához, de azért nektek azt kiáltja : Bátran előre ! Előre í Talán nem is fogjátok hallani a harci riadót s e dicsőség csak utódaitoknak jut. Ez esetben mutassátok meg az osztrák főváros közönségének, mutassátok meg O felségének a legfelsőbb hadúrnak, hogy a magyar ezred hűségben, fegyelemben magatartásban és katonai képzettségben és erényekben a legjobb ezredekkel versenyez, és tartsatok meg bennünket emléketekben békében és vészben, pohárcsengés és fegyverropogás közt ugy, valamint .mi sem feledünk el titeket sem jó, sem balsorsunkban. Az Isten áldja, az Isten vezérelje Esztergom házi ezredét, a cs. és kir. 26-ik gyalogezredet! Éljen ! Dr. Fehér Gyula, az Ő ismert kitűnő előadásában a következőket mondotta : Uraim! »Vana sine viribusira.« Klaszszikus rövidséggel fejezik ki e szavak a hadsereg létjogát, genezisét és természetét. — Egyesekre, úgy mint nemzetekre áll az elv : érő nélkül híú, haszontalan bármi nemes fölhevülés, fenkölt elhatározás. •— A gyengét, az erőtlent, — legyen az egyén, vagy nemzet, — az erős, a hatalmas félretolja, legyűri. Hasztalan hevül a nemzet magasztos eszmékért, hiában áll mellette maga az igazság is, ha nincs ereje, hogy elhatározásainak érvényt szerezzen. Erőre van a nemzeteknek szükségök, hogy akaratukat érvényesíthessék. Ez az erő: a hadsereg. * Uraim ! A természetben az erő két állagból alakul, az egyik az anyag a maga tömegével: a másik az energia, mely áthatja az anyagot, a tömeget és azt félelmes, pusztító, megsemmisítő hatalommá teszi. — Igy alakul a nemzetek ereje, a hadsereg is. Egyik részről van az emberi tömeg, a másik részről az az energia, mely e tömeget félelmes, védő, ha kell, pusztító hatalommá alkotja. És ez az energia a katonai elszántság, Midőn a katona előbb lemond mindenről, áldozatul hoz mindent, hogy végül feláldozza az eszmének, melynek szolgálatába állott, azt is, ami az emberben a legdrágább: az egyéni akaratot a feltétlen engedelmességben. Ez a katonai fegyelem. .Ez a lemondás mindenről, az egyén teljes feláldozása az eszméért, melynek szolgálatára inasát szentelte. Ezt a szellemet, az önfeláldozás szellemét, a katonai fegyelmet a tömegbe bevinni és azt erővé alkotni, Uraim, önöknek, az ezred tisztikarának, élén az ezredes úrral, jutott feladatul. Hogy ezt tehessék, előbb kellett, hogy ez a szellem, ez a fegyelem, saját valójukat hatotta legyen át egészen. És Esztergom polgársága tisztelettel hajol meg háziezredének tisztikara előtt a katonai szellemért, mely e kar fejét, és minden egyes tagját áthatja és amiért ezt a szellemet gyermekeinek s az ezred legénységének szivébe e kar annyi szerencsével beoltotta. Az erő tehát megvan Uraim! Mi az ezredben, mely a hadseregnek egyik része, valóban a nemzeti erő egy részét bírjuk. — De ez még nem minden! Az energián kívül, mely a tömeget erővé alkotja, van egy másik energia is,, melynek ezen erőt irányítania kell. Uram ! a lemondást az önfeláldozást nem csak szüli, de könnyűvé is a szeretet teszi; s ha nemes,, ha magasztos az, amit szeretünk, megn emesül, magasztossá leszen a lemondás, az önfeláldozás is és felmagasztalja magát az egyént is, ki áldozattá leszen. A katonai szellemnek, az önfeláldozás szellemének szeretetből, nemes, magasztos tárgynak szeretetéből kell fakadnia, hogy felemelje azokat, kiket áthat, hogy méltó legyen az egyénhez, ki általa egyéniségét teszi kockára. Az önfeláldozás a feltétlen engedelmesség, melyben a szellem megnyilatkozik, sha nem magasztos, ha nem az egyén fölött álló eszmék szolgálatában áll, rabszolgává alacsonyítja, emberi méltóságától fosztja meg az egyént és méltatlanná teszi a becsülésre. Mi más lehet az a nemes, az a magasztos szeretet, melyből a katonai szellem, az önfeláldozás szelleme egyedül méltóan fakad, ha nem a szeretet a föld iránt, amely a katonát szülte; a nemzet iránt, mely e földön él és amelynek maga a hadsereg is csak egyik résre; azon eszmék iránt, melyek a nemzet lelkében élnek,, szivét megdobogtatják és amelyeknek megtestesülésében találja föl saját nemzeti boldogságát ? A hadsereg előtt, mely a nemzettestnek csak egy része, kell, hogy drága legyen mindaz, amivel az egész nemzet szive, valója egybeforrott, hiszen a nemzet akarata szülte a hadsereget azért, hogy vele, általa mindenkor és mindenha érvényt szerezzen a nemzeti akaratnak, megvalósítsa elhatározásait, nemzeti eszményeit, letörjön minden akadályt, mely ezen eszményeknek útjában áll. Ez külömbözteti meg a mi hadseregünket a zsoldos hadaktól, melyek egykor hazánk földén is küzdöttek ;, a mi hadseregünk nem zsoldért küzd, nem is egyedül csak a katonai becsületért, hanem küzd a hazáért, melyet szivéből szeret és küzd a nemzet becsületeért, mélytől a magáét elválasztani se nem akarja, se nem tudja. És mi Esztergom polgárai újból meghajtjuk a zászlót ezredünk tisztikara előtt azért a szeretetért, melyet e kar minden tagja szivében az édes szülőföld iránt érez, mely bennünket a tisztikarhoz igazán oly közel hozott. Uraim ! a közöttünk fönálló kölcsönös tiszteletnek, szeretetnek, ragaszkodásnak ez az egyedüli igaz és méltó alapja ; a szeretet, mely szivünkben az édes honi föld iránt él és amelyben katona és polgár e város falai között, mióta önöket e falak befogadták, mindé' kor társára ismert. A tisztikar részt kért magának mindenkor a város öröméből és bánatából, a szerencse és balsors napjaiban odaállott a polgárság oldala mellé. A talajtól tehát, melyből létét vette, e tisztikar soha el nem szakadt. Honnét van ez, ha nem onnét, mert a tisztikar minden egyes tagjának szivében él a szeretet szülő anyja, az édes honi föld iránt ? Uraim ! önök közül többen a hazai földben velünk együtt édes szülő anyjukat szeretik, s akik egy más, szűkebb hazának szülöttei, épen azért, mert szeretik saját hazájokat, értik, megbecsülik és tiszteletben tartják a mi szeretetünket is hazánk, szülőanyánk s annak egyik részecskéje, a mi szülővárosunk iránt. A kölcsönös tisztelet, szeretet és ragaszkodás, mely közöttünk fönállt, kiolthatatlan szivünkből, mint a hazaszeretet, melyből táplálkozik, nem szűnik meg az elválás által, hiszen akit ilyképen tisztelni, szeretni tanultunk, annak, ha távol van, a természet törvénye szerint csak hibáit feledjük el, de emlékünkben jó tulajdonságainak képe csak nagyobbra nő. Poharat emelek az ezred tisztikarára és annak fejére, kívánván, hogy az isteni gondviselés azt a katonai szeli emet fl