Esztergom és Vidéke, 1898

1898-06-12 / 47.szám

VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjcleqik Vasárnap és csütörtökön. JSLŐFIZETESI ÁRAK \ Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fél évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYÜlfASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltíerek és hirdetések küldendők Széctyerjyi-tér, 830. száiq. Kéziratot nem adunk vissza. Néhány szó a Kovácspatakról. — Levél a szerkesztőhöz. — Esztergom, június II. Igen tisztelt Szerkesztő ur ! Csak természetesnek találom s csak elismeréssel szólhatok becses lapjának arról a nagy érdeklődéséről, állandó figyelmességéről, amelylyel városunk fiatal, illetőleg leendő nyaralótelepe s bájos kiránduló helye iránt viseltetik. Nagyon is méltányolni tudom mind azt az előnyöket, (hiszen elég e tekintetben az idén városunkba rándulok megtizszeresesedett számára rámutatni,) amelyek ez Isten jókedvéből teremtett szép liget révén közvetve Esztergomra hárulnak. Szeretem, büszke vagyok e helyre én is, de mert igazán szeretem, nemcsak a fényességet keresem benne, hanem az árnyat is ; nemcsak a virágokat látom, de a gyomot is, hogy módo t találjak az árnyak elűzésére, a gizgaz minél alaposabb kigyomlálására. Nem kételkedem, hogy tisztelt Szer% kesztő úr is a jó szüle szeretetével viseltetik a Kovács-patak iránt, aki nemcsak dicsér, de ha kell ócsárol is s éppen ezért bizonyosra veszem, hogy helyet enged alábbi, legjobb szándékból, éppen a liget minél teljesebb felvirulása érdekében tett szerény megjegyzéseimnek. Hogy az uj igazgatóság, amely egy hajóroncsot kapott örökségbe, teljes buzgalommal, minden lelkesedéssel, nagy ambícióval látott hozzá awrack tatarozásához, kijavításához, ujjá alkotásához, magam is mint egyik részvényes, nagyon jól tudom, csak abban nem helyeselhetem eljárásukat, hogy minél rövidebb idő alatt, minél nagyobb anyagi eredményt óhajtván produkálni, a túlságos filléreskedés politikáját követik, mivel ha ideig-óráig tetszést aratnak is, útját vágják a jövőben való nagyobb eredményeknek. Ez a nagy spahrmeiszter-szisztéma megbosszulta magát már a szálloda-építésnél is. Nem tettek ott egy krajcár felesleges kiadást, házilag verték be az utolsó szeget. S mindezért igen megdicsérnők az intézőséget, ha pl. irodai helyiségről, raktárokról volna szó. Ámde a kovácspataki épület homlokzata (és mily ízléstelen kivitel!) a »Nyaraló Szálloda* cimet viseli. Ez pedig oly cim, amely a közönséget több követelményre jogosítja fel, mint pld. a »Hotel garni.« Egy nyaraló szálloda — kaszárnya sty> lusban! Ha magán vállalkozó emel egy ily dísztelen, nem vonzó épület, semmi közünk sincs hozzá, de fel kell szólalnunk, ha egy csecsemőkorát élő vállalat cselekszi meg azt, amelynek tudnia kell, hogy néhány száz forinttal több befektetés a jövőben uzsorakamatokat hoz, az a néhány tizes pedig, amelyet megtakarítottak a pallérstyllal, elriaszt egy-két kövér forintocskát. Alkalmunk volt nem egy családdal beszélni, akik azért rándultak le a Kovács-patakhoz, hogy ott lakást keressenek. Olyanok voltak, akik zaj nélkül, magukban, jó levegőn akarnak eltölteni néhány hetet s szívesen áldoznak, ha a pénzük révén kényelmes buen retirot szerezhetlek. Nos, ezeket a jó kundsehaftokat mindenkorra elveszítette az uj szálloda. Mert ha már minden talpalatnyi tér kihasznáíhatása kedveért mellőzték is a társalgó- és olvasó termet, ami az ily szállodákban egyik elemi követelmény, legalább a drága lakásokban erkélyekről, egy tágasabb fedett verandáról kellett volna gondoskodni, ahol a vendégek esős napon is élvezhetik a levegőt, amelyet drága pénzen fizetnek meg. Halljuk az ellenvetést: »Hisz, ott a vendéglő !« Igen, de az ily nyaralók részben épp a vendéglők potpourijától irtóznak legjobban, részben az abban való kényszerű időzés költségeit is feleslegnek tartják. Az^ pedig igen jól tudják, hogyan tisztelik a pincérek az oly vendégeket, akik órákig a vendéglőben időznek egy csésze kávé, vagy egy pohár sör mellett. A szálloda vendégeinek érdekében különben a fedett átjáró folyosónak is mielőbb létesülnie kell a fogadótól a vendéglőig. Sok célszerülenség van továbbá a fogadó beosztásában is. Egyetlen íz Mrai és fiié" Ml Virágéi} ek. Hány szép virág hullatja szirmát Rideg magányban, egyedül; A sors kietlen tájra tette, Melyet mindenki elkerül. Illatja van, csodás, megejtő, De senki rája nem akad; Ki járna be egy szál virágért Kopott, szegényes tájakat. S ha akad is, aki letépi, Ha már sokáig várva várt, Akkor sem, aki érdemes rá, Csak aki éppen arra járt . . . Gáspár Kornél. Mantegazza Jirágregéibol" — Az »Esztergom és Vidékc< fordítása. — 5. Mákvirág regéje. A jó Isten sokkal gyakrabban leszáll a földre, mint mi azt hinnők, s hogy mi azt nem vesszük észre, annak két különös oka van. Először, mivel szemeink alkotása olyan, hogy velők a földi dolgokat megláthatjuk, a természetföíöttieket azonban nem ; és másodszor, mivel a jó Isten, kinek azt az ezermiliárdnyi világot, melyet semmiből teremtett, mind kormányoznia kell, sok évszázadok alatt csak egyszer látogathat el egy bolygóra vagy naprendszerbe. Elképzelhetitek tehát, mikor kerül sor a mi bolygónkra, erre a jelentéktelen, alig lájtható atomra. E nehézségek dacára, melyek szemeinknek nem engedik meg, hogy a jó Isten látogatását észrevegyék, egyszer újra leszállt körültekinteni, hogy a Föld meg van-e elégedve azzal a soknemű élettel, melyet a már oly messzeségbe tünt teremtés napján rajta szét hintett. «SzÍvemből üdvözlöm !» kiáltá eléje a Fold, a mint a jó Isten leszállását észrevette. «Mely szerencsés szél hozta isteni fenségedet oly sok évszázadok után határtalan birodalmának e jelentéktelen atomjára ?» «Az, hogy szeretném hallani, meg vagy-e elégedve azzal a tömérdek teremtménynyel, melyekkel szárazfölded felszinét s tengereid mélységét benépesitettem ? <Fenség, ha a Sok ugyan annyit jelentene, mint a Jó, bizonyára nem panaszkohatnám, mert a miként a csillagászok és a bölcsészek beszédéből hallom, semmiféle más világrészen nem nyüzsög bujább sokaságban az élet, mint rajtam. » «És az nem tetszik neked ? Nem tesz az téged boldoggá, hogy külsődben és bensődben oly sok lábacska dobogását, oly sok szárnyacska csattogását érzed, oly sok életét, mely körülenyeleg és melenget ?» «Nem tagadom, hogy ez a csiklandozás néha jól esik s hosszú életem unalmát néha felderíti; de ez a sok teremtmény gyakran viseli magát úgy, hogy inkább élősdinek, semmint udvarias vendégnek volna nevezhető s ugyancsak gyakran kell vakaróznom, mert az a folytonos ugrándozásuk örökös viszketegséget okoz.» A jó Isten szivéből kacagott a Földnek ezen a közönséges, nem épen illendő megjegyzésén : «De kedves Földem, hiszen épen a csiklandozás a jó kedvnek első forrása. Jobb' szeretnél talán olyannak lenni, mint a Hold, kiégett tűzhányók hideg salakjának s megdermedt lávájának, mely a végtelen űrben kering egyetlen egy fűszál nélkül, mely hűsitené egyetlen egy élő teremtés nélkül, mely kötve volna hozzá ?» «Nem, nem. a világért sem.» «Nos tehát? «Nem magam miatt panaszkodom én, nem a teremtmények sokasága miatt, melyekkel e bolygót benépesitéd, hanem az ő saját érdekükben. Miért kényszeritetted őket, hogy egymást falják fel ? Miért nem egyéb az én egész felszinem egy óriási vágóhidnál, a hol a növényevők a füvet, a húsevők a növényevőket nyelik el s az ember mindent felemészt, mig végül kegyetlen gúnyképen az élőlények legkisebbiké, a mikrobák, az embert ölik, meg a ki pedig a legnagyobb ?» E kérdésre a jó Isten nem kacagott, hanem csak szomorúan mosolygott, mint aki egy mélyen alatta állóval beszél, a ki őt nem érti meg. »Látom, hogy te is osztod az emberek egyik hibáját; a rövidlátóságot s nem látsz tovább az orrodnál. Nekem a világ valamennyi teremtménye, a legkisebbtől a legnagyobbig, a leggyengébbtől a legerősebbig, a legostobábbtól a legokosabbig nem más mint szerv, különféle sejtjei egy szervezetnek ; ezek kicserélik nedveiket és erőiket, egyik a másiknak szolgál vele, egyidejűleg ad és kap. A halál csak a kifáradtak elpihenése s bölcsője egy újabb, sarjadzó életnek.« A Föld csóválta a fejét, mintha neki más lenne a véleménye, de szerénységből leküzdte ellentmondási vágyát s csak ennyit mert mondani: »De hisz az ember, a kit te valamennyi földi teremtmény fölé helyeztél, kinek a világot uralni s mindig boldognak lennie kellene, sír és szintén meghal, mint a többi élőlény, a kik pedig méltóságra és értelmiségre nézve sokkal alacsonyabb fokon állanak.« slgaz, hogy az ember sir és szintén meghal, de a bölcs a halált nem találja félelmesnek s hogy sírnia kell, annak ő maga az oka. Szabad akart lenni, szabadon akart választani a jó és rosz kö-