Esztergom és Vidéke, 1897

1897-03-18 / 22.szám

Március 15. — Városunk ünneplése. — Esztergom, március 17. (Gy—i J—f.) Mikor a vetés zöldülése a természet ébredését jelenti, mikor az első tavaszi virágok nyilni kezdenek s a felkelő nap enyhe sugarát a mezőgazdák kedvenc madara, a pacsirta üdvözli, az ember kedélyvilága is megvidul, mert a természet levetni készül szürke köntösét, melyet a tél egyhangú komorsága reá szorított. A kikelet reménysége beszédessé teszi ajkat, de főleg a magyarét, mert a tavasz megújulását fontos történelmi esemény teszi emlékessé, mely a naptár szerint ép március 15-ikére esik. Esztergom mint magyar város ki nem maradhat a concertból, hogy a nagy nap jelentőségéből ki ne vegye a maga osztályos részét. Kétszeres ok és kétszeres körülmény szolgál erre alkalmul. Először az, hogy az 1848-ik évi vívmány örömeiben a jogkereső polgárság valamint akkor, ugy ma is részesül, másodszor az, hogy az 1848-as évet örökre emlékezetessé tevő önvédelmi harc vitéz bajnokaiból 604nek nyújtott a mi földünk temetőt, hova az esztergomi polgárság és a vele egyaránt lelkesülő müveit ifjúság március 15-én kegyeletesen elzarándokol, hogy a néma hősök maradandó emlékoszlopánál elsirassa a nemzet drága halottjait, egyúttal íelébreszsze azt a hazafias érzületet mely az élő Magyarországnak intő például szolgál: miként kell az igaz honfiúi áldozatkézségnek megnyilatkozni, ha a haza oltárát veszély fenyegeti, ha ahhoz duló kezek közelednek. Március idusát az idén is meg akarta ünnepelni városunk közönsége. Két plgári olvasókör, a hazafias érzületei bencések alatti diákság, végül az iparosifjuság sürü tömött sorokban kívánkoztak arra, hogy kegyeletük adóját a nagy halottakhoz méltóan leróhassak. A milyen nagy lendülettel, mintegy versenyre kelve ohajtaták az esztergomi publikumot a honvédtemetőbe zarándókoltatni, ép oly vehemensül mondott ellen ezent törekvésnek, az égi hatalom, — mert a zuhogó eső, csípős hideg széltől kergetve, csak ugy ontotta reánk a tavaszi áldást, mely az emberi tagokat megdermeszté. Mintha a természet erői megirigyelték volna az egyesek törekvését, — azért rendkívüli sajnálattal kellett lemondani az ünnepségben való részvételről. Mindössze néhány hintó repült a nemesen szendergő hősök sirja mellé, s a bénulok lerakták koszorúikat, azon fájdalommal, mely a magyar kebleket ilyenkor áthatja. Este mind a két olvasókörben társas vacsora volt tartva, a hol a még élő szegénysorsu honvédeket megvendégelték, s az alkalmi beszédeket és szavalatokat, melyek a szentelt hantok fölött lettek volna elmondandók, — előadták. Igy például a belvárosi Polgári Olvasókörben itt szavalta el Tátus János városi képviselő alkalmi beszédét s itt mondotta el Horváth Mihály városi képviselő a »Talpra magyar «-t. A szónoklatokat a »Himnusz* eléneklése előzte meg, amelyet a kürülbelül száz főből alló töbség állva énekelt végig. A nagy nap jelentőségét beszéddel ecselték még: dr. Fehér Gyula, Nagy Ferenc és Vanicsek Rezső. Az esztergomi gymnáziumi ifjúság azonban a hazafias érzület ápolását az idő zordonsága miatt nem a honvégtemetőben végezte, hanem a délutáni előadás után a Saskaszárnyában levő tornaterembe vonult s ott ünnepelte meg március 15-ét. Először elénekelték a Szózatot, utánna Berkó Antal VIII. oszt. növendék elmondta az ünnepi beszédet. Ezt követte egy hazafias dal majd Szitkey Béla VII. oszt. növendék ünnepi ódát szavalt, melyet Takács Géza VII. o. növendék irt. Ezután elénekelték a Hymnuszt-, záradékul «Ne sírj, ne sírj-, Kossuth Lajos» cimü dallamra egy másik éneket adtak elő. A jeles ünnepség méltó kiegészítéséül azon gyönyörű koszorút, melyet az ifjúság közös gyűjtés folytán szerzett, három gymnáziumi ifjú hintón vitte ki a honvédtemetőbe, hogy a hálás kegyelet ezen emlékét letegyék azokért, a kik a március 15-én nyert szabadság védelmében elvérzettek, A gimnázium tervei. Esztergom, március 17. Emiitettük már olvasóinknak, hogy a gimnázium terve és költségvetésének elkészítésével a város ifj. Eggenhofer József helybeli törekvő, fiatal építészt bízta meg, ki azt elkészítve, a városnak bemutatta, melynek ismertetésével lapunkban nemrég foglalkoztunk. A város a tervet és költségvetést előzőleg egy, szakértőkből és városi képviselőkből alakult szűkebb körű bizottság bírálata alá bocsátotta, mely f. hó 16-án foglalkozott azzal. A bizottság, mely Kollár Károly elnöklete alatt: Tiefenthal Gyula, Farkas Ferenc (budapesti építész), Vojnits Döme, Pfalcz József, dr. Prokopp Gyula és Kaán János urakból állott, hármas szempontból vette a terv és költségvetést bírálat alá. i-ör alaprajzi elhelyezés, 2-or szerkezeti és 3-or a költségvetési tételek szempontjából. Tiefenthal Gyula városi mérnök mindenekelőtt ismertette a tervező által készített műszaki leírást, majd az általa, szakértelemmel és lelkiismeretes munkára valló szorgalom és ügybuzgalommal készített és írásban beterjesztett szakvéle ményt, mely után a bizottság — miután a terveket és költségvetést legkisebb részeiben pontosan és körültekintéssel átvizsgálta — az első pontra nézve kimondotta, hogy az alaprajzi elhelyezése a helyiségeknek, teljesen megfelelő, a Hómann Ottó tankerületi főigazgató és Vojnits Döme gimnáziumi igazgató által előadott kívánalmak és utasításoknak. Szerkezeti tekintetben a bizottság egészben és általánosságban elfogadta a tervezetet, mindamellett a következő módosításokkal : Az alapfalazatokat, melyek az egész épületnél egyforma és tulnagy (majdnem kétszer oly méretűek, mint a jelenlegi) méretekben vannak tervezve, redukálandónak találta. Nem jelölte meg ugyan a méreteket, de e részben teljhatalommal javasolta felruházni az építési bizottságot, mely a talajviszonyok figyelembevételével esetről-esetre határozza meg és írja elő az alapozás méreteit és módját. Redukálandónak találta a folyosó falainak vastagságát, mely falakon, az azokra nehezedő teher megoszlik, nem ugy, mint az utcai fo falnál, melyre ugy a mennyezeti, mint a fődéi terhei nehezednek. A földszinti folyosó födémét, vastartányok közé falazott téglaboltozattal véli legcélszerűbben ellátni. A vastartányok számítására nézve elfogadta tervező azon beosztását, mely szerint a nyomás • cméterenkint iooo klgramnak felel meg, mi négyszeres biztonságot jelent. A csavarokkal egybeerősitett tartányokat — melyek nagyobb hordképességgel kell, hogy bírjanak — célszerűnek nem találta a bizottság, s annak helyébe szögecselt szekrény tartányokat vél alkalmazni, melyek magasabb egység ára, kárpótlást lel a suly kevesbletben. A torna terem vastartányainak célszerűbb elhelyezését és beosztását javasolja, mi által lényeges megtakarítás érhető el, Néhány emeleti válaszfalat kisebb méretben javasol emelni, mi által több tartány, teljesen feleslegessé válik. Az emelet menyezetén alkalmazott vastartányok elhelyezését akép találta módositandónak, hogy ablak és ajtó nyilas fölé tartány lehetőleg ne essék, s amenynyiben esnék, ugy a nyilasok vastartányokkal hidalandók át, a boltozaton felül, hogy a teher megoszlás annál egyenletesebb és biztosabb legyen. Nem lesz érdektelen e helyett felemlíteni, hogy az összes régi és meglevő tartányokon kivül, körülbelül 9—10 vaggon vas tartány lesz szükségtelendő. A vastartányokat fedő téglákkal javasolja beboritandónak, nehogy a menynyezet vakolatán a rozsda idővel átütődjék. A falpillérek megterheltetését helyeselte, mert a két, leginkább megterhelt ur, félek, hogy nem érem meg a holnapi napot. — Jó az Isten, doktor ur. A szegény doktort köhögő roham fogta el, a tiszteletes azt hitte, hogy nyomban meghal, oly kínosan vergődött szegény. Nem volt rajta csak a bőre s ugy összement az egész ember, hogy belefért volna újból a bölcsőjébe. — Tiszteletes ur, szólt végül erőtlen hangon, az utolsó szívességet kérem öntől. Ugy-e megfogja tenni ? — Felebaráti szeretettel doktor ur. — Kérem, ne szólítson doktor urnák nem vagyok az. — Hogyan ? — Most már megmondhatom. Nem vagyok doktor, sohase tanultam orvosi tudományt. Világéletemben keztyüslegény voltam. — És a Kneipp-kura ? — Wörishofenban voltam öt esztendeig, a kötéseket meg a lepedőket kezeltem. Amolyan fürdőszolga voltam, de megtanultam mind a külsőséget, miket a páteren tapasztaltam. És akkor arra szántam magamat, hogy én is fogok gyógyítani. — Az Isten büntetése, szólt szelíden a lelkész, a bitorolt foglalkozás tönkretette. Ha nem járt volna hajnalban mezítláb, nem volna most halálán. — Ó-nem, nem a kneipolás tett tönkre nem az. — Nem-e ? Szegényt elhagyta az ereje. Közelebb intette magához a papot s alig halhatóan suttogta : — Az asszonyok, az asszonyok . . . A lelkész végignézett az összeaszott emberkén, akinek csúnyasága szinte ijesztő volt. Azt hitte, a láz beszél belőle. — Az asszonyok ? Ont ? A Kneipp-doktor könyörögve tekintett föl hozzá. — Ne ítéljen el, tiszteletes ur, nem tehettem másképp. Tudtam, hogy a halálom, de szegény vagyok, élnem valahogy csak kellett. — Ön hazudik ! kiáltott méltatlankodva a tiszteletes. Csnk nem akarja velem elhihetni, hogy az asszonyok önt ostromolták szerelmükkel! — Tiszteletes uram, könyörgött a beteg, Isten engem ugy segéljen, hogy ártatlan vagyok. Az asszonyok tették. Megöltek, apránként meggyilkoltak, Pokol volt az egész életem, de nem tehettem másképp. Egyetlen kliensem sem tett volna különben. A förtelmes emberke a feje búbjára támaszkodott, ugy emelgette föl hörgő mellét. A könyek kicsordultak vizenyős szemeiből s végig folytak az aszott arcocskán. — Barátom, szólt a tiszteletes hidegen, gondoljon a lelkiekkel s ne szentségtelenítse meg ezt az Istennek való órát. Van még valami kívánsága ? — Van, szólt félénken a beteg. Az asztalban, a középső fiókban — egy csomó levél, semmisítse meg. — Szívesen. Az asztalfiókban csakugyan talált egy gondosan, pántlikával összekötött levélcsomagot, azt kivette és megmutatta a betegnek : — Ez az ? — Az, az, égesse el, tiszteletes uram, a szemem láttára égesse el. De hogy meg legyen győződve, hogy nem hazudtam, olvassa előbb el. Meg fogja látni, hogy nem voltam csábító, csak szegény áldozat. A pap felbontotta a csomagot s egyenként átnézve a leveleket, sorba a kályhába dobta. Amint olvasgatta a leveleket, egyre jobban csóválgatta a fejét, végül egészen megfeledkezve tisztéről dühbe jött. — Belzebub teremtései! kiáltotta, egy ilyen emberrel, egy nyomorékkal ? Es — hányan is voltak ? Huszonnégy ! — Az egész klienté.ám, nyöszörgött a Kneipp-doktor. A pap magán kivül járt föl alá a kis szobában. — Egy ilyen ember ! kiáltott unos-untalan, ha nem látnám tulajdon szemmel, nem hinném senki fiának. Majd csillapodva egy kicsit, hozzátette : — Persze egyetlen férfi volt a faluban. Mikor az utolsó levelet is elolvasta s a kályhához lépett, a beteg összerezzent s kinyújtotta a kezét: — Ezt ne, ezt ne ! A pap oda adta neki. Finom hajlású boríték volt, hajszálbetükkel volt megírva s valami olcsó parfüm áradt belőle. A beteg reszkető kézzel tartotta a szeme elé s miközben betűzgette, lassan, szomorúan peregtek le a könyei: — Ezt szerettem, az egyetlen, akit szerettem. Azé a kis gouvernante-é volt, aki azt mondta róla kacagva : — Le pauvre! Hosszan nézegette a szegény Kneippdoktor azt a levelet, a szeme szürkén meredt maga elé. Elvonult lelke előtt az kis regény s lassankint földerült az arca S mig a leveleket a vánkosa alá tette, Önfeledt mosolylyal suttogta : — Ő is megrövidítette életemet s ez kibékít. S megbékülten halt meg. Kóbor Tamás.