Esztergom és Vidéke, 1897
1897-03-18 / 22.szám
ESZTERGOM es VÁEOSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelelik Vasárnap és csütörtököd JSLOFIZETÉSI ÁRAK \ Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre— — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁIrMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Bottyán János^ütca, SP anr ^ft H ^ az « Közönyösség. Esztergom, március 17. Városunk közönségének március 15-ike alkalmából tartott ünnepségeiről lapunk más helyén számolunk be, de itt fejezzük ki őszinte szomorúságunkat a lölött, hogy ez a beszámoló nem oly eleven, bő, eseményekben gazdag, amilyenné azt Esztergom város mindég hazafiasnak ismert és a történelmi nagy tradíciókat mindig megbecsülő közönségének azt tennie kellett volna. Bármennyire szégyeneljük, be kell ismernünk, hogy az elmúlt évtizedek nagy, tiszteletreméltó, megfelelő külsőségekben is nyilvánuló hazafias hangulata évről-évre megdöbbentően csökken s nem csak e szent tavaszi nap, de a többi hazafias dátumok iránt is mind nagyobb közönyösség tapasztalható és ami e jelenségben legszomorúbb, ez a szégyenteljes közönyösség felülről kezdődött és felülről terjed lefelé. Valamikor ezen a nagy napon éppúgy ünnepeltek a város legelső emberei, mint a legszegényebb földműves, gazdag volt a nap programmja változatos ünnepségekben s a honvédtemetőbe nem csak egykét polgári egyesület, hanem a város egész közönsége kizarándokolt s az idősebb polgárok még jól emlékezhetnek, mily meghatva látták imát mondani az egyszerű, ma már poriadásnak induló emlékszobor tövén akárhány főpapunkat. Azután más idők jöttek. Az ünnepségek egyre kisebb körüekké, sablonosabbakká váltak, felső ezrünk egyre jobban visszahúzódott attól s amit ezelőtt viharban, szélben nem vett észre, egyszerre ugy találta, hogy a honvédtemető nagyon messze van és a fiakker drága. A közömbösség növekedésével együtt járt, hogy az azelőtt szépen gondozott temetőről is megfeledkeztek s lassan kusza vadon bogozódott össze a hős fiak nyugvóhelye körül, amelyben útnak sem volt nyoma. A legutóbbi években már csak a polgári köröknek : a belvárosi és a szentgyörgymezei olvasókörnek, a Tarkaságnak, a Katolikus Legényegyletnek jutott eszébe a nagy dátum. Az ő menetjükhez csatlakoztak még itt-ott az inteligencia köréből néhányan, azután elmaradtak azok is. Talán tavaly voltak odakün az utolsók, hogy Frey Ferenc országgyűlési képviselő alkalmi beszédjét meghalgassák. Ne mondják azt, hogy a vasárnapi kedvezőtlen időjárás rontotta meg az ünnepséget. Már az előkészületből, illetőleg annak teljes hiányából megjósolható volt, hogy a szent terület akár a legfényesebb májusi időben is néptelen marad. Még azok az egyesületek is, akik tradiciójákhoz hiven készültek a kivonulásra, még ezeknek tagjai is nagyobbrészt csak az esti társas vacsorán jelentek meg. Szomorú szívvel regisztráljuk mindezt, de nem rezignálunk. Mert tudjuk, hogy városunk közönsége mindenk dacára hazafias érzelmű, tud lelkesülni a nemes, nagy eszmékért, de sok kényelemszeretet van benne s hamar bizonyos apátiába esik. Állandó szükség van nálunk arra, hogy ez eszmék iránt érdeklődés ébren tartassék lelkében s a zászlótartók minden alkalommal meglobogtassák előtte a háromszínű lobogót, amely után indulnia kell. Éppen ezért köteleségünknek, bár kellemetlen kötelességnek tartottuk szomorú tapasztalatainkat leplezetlenül előadni s nem kételkedünk benne, hogy szavainknak meg lesz az üdvös hatásuk s városunk közönsége be fogja bizonyítani, hogy hazug az a mostanában itt-ott felhangzó vád, miszerint nem érdeklődnek más, mint a szórakozás, politizálás, pletykálkodás iránt. De a közönyösségből való felrázást a vezető férfiaknak kell eszközölniök, azoknak, akik után mindég szívesen indul mindenki s akik ezúttal hallgattak s szintén nem voltak sehol. Bízunk benne, hogy a legközelebbi március idusán ép oly lelkesültséggel, hazafias büszkeséggel, lelki örömmel emlékezhetünk meg egész városunk közönségének nemes patriotizmussáról, ahogy azt az idén — fájdalom — csak a főgimnázium minden elismerése méltó viselkedésével szemben tehetjük. Censor. Az „Esztop és Vidéke" tárca a. Blanche. A köd, a köd jön szürke szárnyon; Lelkem még küzködik vele, De ugy is mind hiába, látom, Én leszek a harc veszítse. Nyaram virága haldokolva Lehull, a szél tovább sodorja . . . Egykor, rég, a legszebbikét A te kezecskéd tépte szét. Csupán egy repkényág maradt még, S szivemre fonta rá magát; Érezem, én is véle halnék, Ha ezt is leszakítanák. Oh Blanche, én egy igaz szerelmem, Emléked sohse hágy el engem, Síromban is továbbra hajt, S fejfámat is befutja majd. Mezarthim. Kneiop-doktor. — Az »Esztergom és Vidéket eredeti tárcája. — A város közelében, egy nyaraló telepen ütött tanyát a Kneípp-doktor. Amint mondta, egyenesen Wörishofenből jött ide, ahol esztendőkön át működött a csudatevő páter mellett s annak empirikus gyógyitását tudományosan rendszerbe foglalta. Az intézet egy parasztház volt, melynek egész fölszerelése néhány divánból s öntöző kannából állt. Ennyi tökéletes elég a Kneipp-kurához. Meg aztán a szép kövér rét, melynek harmatos füve hajnalonként görnyedt a Kneipp-doktor és szép hivei mezitelen lábai alatt. Mert csupa asszony kliense volt a tudós doktornak. Csodálatos, egy kicsit borzongató is volt nézni a hajnali éles világításban a mezitlábos férfit, rézvörös hajjal, gyér szőke szakállal és vizenyős kék szemmel, melylyel bambán, mintegy könyörögve bámult maga elé s utána a szép asszonyok, leányok serege, virulva, ingerlőén, fázva és reszketve, de elszántan a doktorka nyomában tipegve, akit olykor-olykor egy tüdővészes köhögő roham állított meg útjában. A nyaralóhely férfiai csak este érkeztek ki a városból és korán reggel utaztak oda vissza. A Kneipp-doktor alig találkozott egygyel is, mert tisztán a hivatásából élt, szabad idejét pedig a lakásán töltötte. Általános volt a vélemény, hogy a szegény doktor a gyógyítás romboló hatását kurálgatja ilyenkor hasztalanul, mert az ott nyaraló orvosok is kijelentették, hogy az ilyen tüdővészes emberek a hajnali kneippolás kész halál. Sajnálták is általánosan szegényt, amiért az élete fentartásáért kénytelen Ilyen élet rövidítő foglalkozást űzni. Mig ő maga napról-napra fogyott s közeledett utolsó órájához, addig ugylátszott, a klienseinek kitűnően esett a kura. Az asszonyok napról-napra virulóbban jelentek meg a sétán s valósággal istenitették a csúnya, köhögös doktort. A íérjek nem igen bánták az asszonyok kneippolását, mert hiszen látták az eredményt, sőt egyik-másik sajnálta is, hogy korán induló vonat miatt maga is nem tarthat velők. Igy telt el a nyár, a Kneipp-doktor mindvégig állhatatosan járt mezitlábos hada élén, noha annyira összeaszott már hogy a feje nem volt nagyobb egy jókora almánál. Szegényt mindenki sajnálja, de segíteni rajta nem lehetett. Lehetetlen volt vele a legszaporább nyelvű asszonynak is vagy két percnyi konverzációt folytatnia, mert iszonyúan tehetetlen, félénk és buta volt. Ha szóltak hozzá, vizes szemeit zavartan lesütötte, valamit hebegett s izgatottan emelgette mezitelen lábát, mintha tűkön állana. — Nagyon buta, mondták az aszszonyok, — És nagyon csúnya, toldották meg a többiek. — Nem is férfi, dupláztak rá mások. Szeptember hó végén beállt az őszi esőzés, a nyaralók lassankint pakoltak és visszahurcolkodtak a városba. A Kneipp-doktornak elküldték a honoráriumot s ott hagyták abban a biztos tudatban, hogy a jövő nyáron már csak a sirját fogják megtalálni. Nem is igen sajnálták, Teljes közömbösen beszéltek a haláláról, nem tudtak ez iránt a förtelmesen csúnya ember iránt még csak szánalmat sem érezni. Akik még ott maradtak, bízván az októberben viszatérő szép időben, teljesen mellőzték a Kneipp-doktort, aki már nem volt képes őket a gyepre vezetni, Ágyba dőlt és ágyban maradt, Csak egy kis francia gouvernante emlegette néha nagy kacagva s hirtelen elszomorodással hozzátette : — Le pauvre ! Az októberi szép napok nem akartak visszatérni s a kis falut elhagyta az utolsó család is. Éjjel nappal csakúgy szakadt a hideg őszi eső s leverte a fákról a korán sárguló leveleket. A falu ismét a parasztoké lett, a rétre, ahol a szép asszonyok kneippoltak. ráeresztették a jószágot s két nap alatt le volt legelve. Csak a Kneipp-doktor maradt ott intézetében s köhögött, hogy az utca végéről is hallani lehetett, A falubeliek nemigen térődtek vele, csak itt-ott állított be hozzá egy-egy Öreg asszony és ajánlgatott neki valami teát, amitől a rossz tüdő egy nap alatt meggyógyul. A tudós doktor hűségesen fogadta a kuruzsoló aszszonyok tanácsait s megitta mindaz ajánlott teákat, de nem lett jobban tőlük. Október vége felé pedig egy este elküldött a református papért. — Nagyon rosszul vagyok, tiszteletes
