Esztergom és Vidéke, 1897

1897-12-16 / 100.szám

es TIME VÁBOSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelelik Vasárnap és Csütörtökön. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: „ „ . MUNKÁCSY KAIxMAN- (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők ELŐFIZETÉSI ARAK ; V ' ' Egész évre- - - - 6 M - fa", Laptulajdonos kiadókért: SzécfyeqyÍ"téP, 330. SZálI). r 6i ©vi'c — — — •— •— o irt — jer, Ne^dévre E ^­s24-, ra­kr 1 frt 50 k, DR. PROKOPP GYULA- Kéziratot nem adunk viasza. „Kolos-hid." Esztergom, december I5i A viziváros mostoha elszigetelt­sége e héten végre megszűnik. A hivatalos közegek megszemlélik s minden valószínűség szerint kvalifi­kálják is a vizivárosi Dunahidat, az érseki helynök felszenteli s azután átadják a közhasználatnak Meg lesz a hídavatás minden ce­remóniája, egynek kivételével: neve nem lessz a hidnak, mint ahogy a lőrincutcainak máig sincsen. Hiszen végre ennek nem volna nagy jelen­tősége s fel sem emlitenők; mi­helyt a forgalom megkezdődik rajta, a közönség elkereszteli erre, vagy arra s ez a név aztán rajta ragad ; ezúttal azonban komoly okunk van rá, hogy a feledékenység miatt fel­szólaljunk, mert a polgárság általános óhajtása marad megvalósítatlan, olyan óhajtása, amelynek figyelembe nem vé­tele épugy sérti a közérzületet, mint nem a legnagyobb tiszteletet és figyelmet árulja el városunk első polgára iránt. Arról az óhajtásról van szó, amelynek már e lap is viszhangot | adott, hogy t. i. az uj hid bíboros i hercegfrimásttnk nevéről > Kolos-hid­\ nak« neveztessék el. | Hogy a hercegprímás legelső jó­tevője városunknak, azt bizonyit­jgatni naivitás, sőt tiszteletlenség volna. A legaranyabb sziv tulajdo­|sának neve arany betűkkel van fel­jirva minden esztergomi polgár szi­; vébe, de csak a szivébe eddig. Az idegennek sehol sem mutatja egy ' emléktábla, egy utcanév, hogy a prímás székvárosa büszke az egy­' házfejedelemre, hogy amenyire mód­jában áll, iparkodik dokumentálni is, hogy hálás emlékező. Mikor — régebben—először szóba hoztuk e kérdést, illetékes helyről azt a választ kaptuk, hogy még nem nyilt alkalom a név megörökítésére. Akkor, bárha nem is voltunk egé­szen egy véleményen az ekképpen okoskodókkal, de tekintettel arra, hogy hercegprímásunk székfogla­lása óta — fájdalom — talán igazán nem létesült oly intézmény városunk­ban, amely méltó lett volna a nagy férfiú nevét viselni, belenyugodtunk a kapott válaszba. De felszólaltunk b. JMep és Vidéke" tárcája, Hintaszékei). Puha karosszék, kályha, hinta, Koszorú a falon. Es mennyi toll, és mennyi tinta, És semmi izgalom ! A polcrul egy kis szárnyas Amor Incselkedik velem — Es semmi tűz, és semmi mámor, Es semmi szerelem ! Makai Emil. Rezgő nyárfa. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Te vagy előttem, én hü mesemondóm, én altató dajkám, rezgő nyárfa ! . . . Aki meg nem pihensz soha, csak tű­röd, hogy nem lehet szünete remegésed­nek, mintha szerelem hidege lelne, rázna : s aki el nem hallgatsz soha, csak foly­vást sóhajtod, búgod a te öröklélekzetü dalaidat, mintha az egész fold kereksé­gét tele akarnád szórni velők. * Van egy ablak a Margitszigeten, ahova csak hajnalban süt a nap, azután ellepi az árnyék : két rezgő nyárfa imbolygó árnyéka. Ikertestvér ez a két nyárfa, közös sors köti össze őket, húznak is egymáshoz szeretettel, gyöngédséggel. Összeölelkez­nek, egymásra hajolnak, koronájuk egy­befolyik a szellős magasságban. Tövük körül ugyanegy féle pázsitfű terem : mindkettő mellett egy-egy bokor, tul rajtuk nagy viz: csillogó hullámok höm­pölygése. Elnézem őtet abból az ablakból. Na­gyon kis darabja látszik onnan a nagy világnak. Lomb, tapsoló levél, zöld szi­nek mozgása ; ennyi az egész. Ha so­káig nézem, rezegni kezd előttem min­den* Azt sem tudom, a levegő rezeg-e, vagy talán az én szemem káprázik ? Mintha a levelek közt bujkálna valami, a mi csiklandozza őket . . . Jól esik ott a rezgő nyárfák szomszéd­ságában álmodozni, hallgatózni. Hajlik jobbra, hajlik balra ; koronáját fújja a szél, tövét beborítja a fű ; lent zöld mező, fent kék mező, árnyéklánc a falon, a pázsiton. Folyvást hallom susogását; hogy meg­zokog, hogy felkaczag! . . . meg nem unom. Még biztatom ;»panaszkodjál, hátha megértelek; tapsolj, kaczagj, hátha föl­vidulok !« Karcsú dereka közelebb kivánkozik a naphoz, arra vonzódik, amerre a fény csalogatja ; fázik a homályban, ahol nem hinti meg csókjával a sugár. Azért remeg, mikor elfogja tőle a sű­rűség a napot; s ha végigömlik lomb­mindjárt, mihelyt ez alkalom véle­ményünk szerint elérkezett. Mert mi ugy vélekedünk, hogy amig nagyobb szabású, méltóbb, hatalmasabb objektum nem akad annak kifejezésére, hogy jótevőnkre mindenkit emlékeztetni akarunk, e hid nagyon is alkalmas a kitűzött cél megvalósítására. Hadd lássa benszülött és idegen, mihelyt lábát városunk területére teszi, legelsőbb­nek azt a nevet, amelyet szeretettel, kegyelettel és hálával emleget min­denki inter et extra muros. S al­kalmas volna a hid ez elnevezésre már csak azért is, mert nevezetes részé éppen annak a közlekedési vonalnak, amely közvetlen a her­cegprímás rezidenciájához vezet. Hallottuk azt az ellenvetést, hogy a nagy név a létesítendő uj közkór­háznak van szánva. Hiszen arra il­lenék legkiválóképpen az, mert a bí­boros egyháznagynak fogjuk köszön­hetni első sorban, ha a kórház fel­épül. De ez a lehetőség ma sokkal távolabb áll tőlünk, mint évekkel ezelőtt állott. És a hálára kötele­zettnek az első alkalmat illik meg­jain a fényfolyam: újra éled, attól is csak remeg. Mindig rezeg. Nyugalma nincs, fészket nem rak lombja közt a madár. A titkos aggály, vagy a szemérem jelképe-e az a remegés ? ! Millió levél, amelynek mindegyike hí­zelkedik, simogatja egymást: »Igen, igen ! . . . bólintgat az egyik ; — «nem, nem !« . . . rezeg rá százszor egymásután a má­sik. Mintha a liget lelke játszanék velők, a ki láthatatlanul vitatkozik a vizi nim­fákkal és a látogatóba jött pillangókkal ? . . . Olyan közel a part; ott hüs hab mosogatja a bokor tövét; locsogása, tündérek beszéde elhallik idáig. Ti hajlongó sima ágak, ti kötekedő, enyelgő levelek, mennyire vágyom a közeletekbe! Mellettem az ablakpárká­nyon egy bokréta, csupa mezei virág, kék nefelejts, vérfü, lilaszin szarkaláb, közte törpe napraforgó sárga karéja. Fenyőformáju páfrán adja hozzá a deko­rácziót. Ugy illik ez a kis tarkaság abba a mindenféle szétfolyó tengerébe a re­mény színének. Igazán bolond álmokat álmodom, amint elringat a rezgés. Ha én egyszer egy olyan tapsoló levéllé változhatnám ! Ha meghalgathatnám, amit az igazi levelek egymásnak susognak s ha lenézhetnék a magasból a szürke földre, amelyhez nem lenne többé semmi közöm, mert csupán felülről várnám az életet, a napot, meg az esőt; s amit a föld adhat, azért ragadni érzelmei kinyilványitására. Kalocsán nyolc-kilenc intézet, intéz­mény, utca viseli Haynald nevét; viselheti Esztergomban is idővel ugyanennyi a Vaszary-nevet . . . Hallottuk azt a másik ellenvetést is, hogy a hid kevés arra, hogy márványlapján ez az öt betű fényes­kedjék. Az ellenvetők tudakozódja­nak, hogy az eléggé loyalis csá­szárváros nem uralkodóiról nevezte-e el legkisebb hídjait s ott senki sem ütközött meg a tisztelet és megemlékezés eme megnyilványu­lásán. De leginkább helyén van a Ko­los-név egy Dunahidon, amikor tudvalevő dolog, hogy majdnem ki­zárólag főpásztorunk nagylelkűségé­nek köszönhetiük az állandó Duna­I hidakat, amennyiben a kormány ; nem, vagy legalább még nem ment | volna bele azok felépítésébe, ha ( Vaszary Kolos évi hét-nyolcezer forint vámjövedelméről le nem mond. j A mulasztás mindenesetre meg­: történt s azt már nem érhetjük el, hogy a vizivárosi hid, mint >Kolos­a gyökerekre, meg az ágakra biznék | minden hálálkodást. I Oh, hisz' amikor én ebben az átalaku­lásban a magasból lekerülök a földre, az az idő a halált fogja jelenteni nekem. ! Az ősz meghozza a hervadást s akkor elsorvadok, lehullok szélrázta galyaim­i ról, lassan lihegve, mint egy bágyadt \ pille ; ráfekszem a megsárgult füre, ott | szétmos az eső, megfeketit a szél, ta­vaszra elmúlok végképen, mint az álom, • amelytől nyárfalevélnek képzelem maga­I mat. | Hát hogyne iszonyodnám a földtől, amely a sírom, mihelyt megérintem ?! . .. Rezegj csak te szép, fiatal fa; rázd dus üstöködet, amelynek játéka eleven­ség megnyilatkozása. Susogásod a leg­igazabb altató dal, amit valaha hallot­tam ; én mesemondóm, és hűséges daj­kám ! . . . Mintha kis kígyók siklanának össze enyelegve, ugy bujkálnak a sűrűség kö­zött a két testvérfa apró galyaí. A szél megmozdít egyet, az gyöngéd biztatással lódítja arrább a társát; mig minden ágáig az egész fa meg nem érzi a szelid nógatást. Kezdődik attól a hajlongás, a bolondos menüett, ami egy­más közelébe viszi a találkozni vágyó leveleket. Ugy fél valamennyi, olyan tar­tózkodva keresi a neki való helyet, a hozzá való társat. Ahány, annyifelé ki­vánkozik ; némelyiknél szinte kiérzem a daezot, amint visszarántja reszkető szá-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom