Esztergom és Vidéke, 1897

1897-09-16 / 74.szám

Esztergom, 1897. XIX. évfolyam. 74. szám. Csütörtök, szeptember 16. ESZTERGOM es raíB VÁEOSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. MeHJelemik Vasári)ap és csütörtökön. JLLŐFIZETESI ÁRAK '. Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Széchenyi-tér, 330. szán). Kéziratot nem adunk vissza. ?-^~ De capite . . . Esztergom, szeptember 15. A város első házát, melybe másutt büszke örömmel, mindég szivesen s bizonyos megilletődéssel lép be minden polgár, Esztergomban immár komoran, gondosan elkerüli mindenki, aki teheti, mint a lakást, ahol a piros cédula ragadós betegséget jelez. Annyira megy immár ez az elidegenedés, amelyet bátran lelki undornak is nevezhetnénk, hogy a legelőkelőbb városi képviselők, olyanok, akik lelkiismeretessége kifogás alá soha nem eshetett, ma már még a közgyűlés napján sem teszik be lábukat Bottyán János elhagyatott, szerencsétlen kúriájába. Beteg, kétségtelenül beteg az az egész palota s mert a nyavalája a főben keletkezett, igen természetes, hogy elterjedt az egész organizmusra s megbénította a legutolsó végtagnak életműködését is. Mikor a caput betegsége nyilvánvalóvá vált, megijedt a közönség, de nem mondott le minden Az .[sztepp és Vidéke" tárcája. Vágyak, álmok . . . A vágyak álmok, úgy mint eljövének, El is oszlottak végkép csakhamar ; Ha siromon szól is halotti ének — Csak elfelejtett, bus szivet takar. De bár nem voltam boldog soha véled, — S ha játékidnak tárgya voltam is — Halál után, ha van még egy uj élet, Téged szeretlek ott is, akkor is — Guári Ernő. A beteg. —.Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — A nyáron egy osztrák fürdőben beszélte el nekem egy öreg doktor ismerősöm ezt a történetet. Bécsi medikus koromban volt nekem egy igen jó barátom. Ügyes és szép fiu, rendkívül fogékony kedélyű és egy kicsit álmodozó természetű. Elválhatatlan cimborák voltunk egész odáig, a mig a fiu egyszer belé nem szeretett valami mollett kis segédszinésznőbe olyan szenvedélyesen, hogy valósággal emberkerülővé lett. Azelőtt mindig együtt voltunk, de mióta teljesen rabja lett a szerelméjeményről, nem gondolta, hogy gyógyíthatatlan organikus bajról van szó. Akadtak orvosok :önzetlen tapasztalt, komoly férfiak, akik minden tudományukat, ismeretüket, felhasználták, hogy helyreigazítsák a beteg fejét; a medicinák minden fajtája ki lett próbálva : az édes szirup és a keserű rhebarbara egyaránt. A beteg ugy tett, mintha bevenné ; mikor azután nem látták, kiöntötte valamenyit. Az ilyen makacs esetben most már kétségtelen, nem segít semmi terápia és ma már a legjobban bizott orvos is lemondott arról, hogy a betegből újra ember legyen, olyan, amilyenre a várostestnek szüksége van. Ez levén a vigasztalatlan helyzet, amelylyel foglalkozunk kell, itt a végső idő hogy abból levonjuk a végső konzekvenciákat, amit megcselekedni eddig még mindég haboztunk. Az összes orvosok egyetértenek abban, hogy itt nem segíthet egyéb, mint az amputáció. Fiát ergo amputáció, mert az az egy fej bizony nek, én is csak nagy ritkán találkozhattam vele. Ez a szerelem különben meghasonlásba kergette a családjával is, amely semmi áron nem akart beleegyezni, hogy a fiu, aki dúsgazdag atyjának egyetlen gyermeke volt, egy szegény és mindenesetre kétes erkölcsű kis kóristanőt vegyen el feleségül. A fiu azonban nem tágitott, a leánynyal megesküdött és azután eltűntek mind a ketten. Én magam se tudtam hová és hirt is csak néhány esztendő múlva hallottam felőlük. Ugy halottam hogy az én szerelmes barátom abbanhagyta a stúdiumát és egy nagyobb csehvidéki városban — boltot nyitott. A családja mindent elkövetett, hogy rábirja : váljék el a feleségétől, az édes apjával szenvedélyes összetűzései voltak, ami valóságos gyűlölködést keltett apa és fiu között, mig végre egyszer a fiatal asszony bateg lett és meghalt. Csak olyan kósza hirek voltak ezek, teljes hitelre számot nem tarthattak és bizony már-már megfeledkeztem az én elbujdosott barátomról, a mikor — most négy esztendeje — nagy csodálkozásomra, levelet kaptam tőle. Igen kért, látogassam meg, mihelyt csak szerét ejthetem, mert a feleségének nagy szüksége volna az én orvosi tanácsomra. Mi sem természetesen, hogy haladéktalanul siettem kérésének eleget tenni annyival inkább, mert a kiváncsiság is nem oly kedves nekünk, hogy miatta az egész test elpusztulását megakadályozni kötelességünknek ne tartanok. Az a fej csak gúnyolt benünket; ha javára akartunk tenni, nyelvet öltött, ha bajainkat elpanaszoltuk, nevetett ; az ilyen fej megérett az erkölcsi guillotinra. Akik ismerik mindenkori állásfoglalásunkat, tudják, mennyi kimélettel viseltetünk mindég a szegény beteg iránt, de hogy látjuk, miszerint az teljesen érdemtelen a beteget megillető elnézésre, ki kell adnunk neki a kórházból elbocsátó zöld útlevelet. Adieu ! Es éppen ezért a városi organizmus többi tagjaihoz fordulunk. Azokhoz, akik legközvetlenebbül sinylik meg a caput tehetetlenséget, zavarosságát, akik az ő működése óta minden munkakedvüket, ambíciójukat elveszítették, akik a nagy fejetlen alatt teljesen magukra hagyatva, szeszélyes, minden irány és következetesség nélkül való dirigálása mellett nem is lehetnek képesek eleget produkálni, tehetsésarkalt. Végre személyesen biztosat tudhatok, mi történt vele. Egy csehországi falucska volt az utolsó állomás. Szép, hegyes tájék, a falucska egy szük völgykatlanban feküdt, a melynek fatornyos házikói szinte belevesztek a fenyves zöldtengerébe. Az én Grottau barátom kocsival várt reám. Sohasem ismertem volna rá, ha meg nem szólit. Összeaszott, őszhaju, sárga, barázdás arcú, ember lett belőle, ijesztően beesett szemekkel, amelyek gyanús fénynyel csillogtak. Egészen megijesztett, amikor üdvözlésemre nyújtotta száraz, reszkető kezét és töredezett hangon, meglehetős zagyván, hadarva köszöntött. Nagyon megköszönte, hogy ilyen gyorsan eleget tettem a kérésének és bocsánatot kért, hogy háborgatott Azután valósággal belemarkolt a karomba és ugy vitt a kocsijához. Erősen alkonyodott már és a sötétség jóformán beállott, mi még egyre kocsiztunk az erdőn keresztül vezető országúton. Csendesen zúgott az erdő, a sziklák feketén tornyosodtak égnek és mi hallgatva ültünk a kocsin. Valami kellemetlen elfogódottság nyomása ült a lelkemen és higyje el, nagy kedvem lett volna hirtelen leugrani a kocsiról és visszafutni a vasúti állomáshoz. Végre a sötét távolban magányos világosság fénye csillant fel. güket érvényesíteni s akik mindegyike — hisz előttünk hányszor és hányan közülök nyilatkoztak igy — nem viseltetvén sem tisztelettel, sem ragaszkodással iránta, megutálta még azt a levegőt is, amelyet együtt szívni kénytelenek. Ezekhez fordulunk s önérzetükre, ambíciójukra férfiúi, büszkeségükre 'apellálva, kérjük őket, hogy szaba! ditsák meg végre magukat és velük az egész várost a nagy elemi csapástól és találjanak módot, hogy az ominózus piros cédula lekerüljön ' arról az épületről, amely egyszersj mind az ő otthonuk is. Hozzájuk fordulunk első sorban azért, mert ők cselekedhetik meg ezt a legkönnyebben. Hiszen emlékezhetnek, hogy a polgármester a ' mult közgyűlésen görcsösen belekapaszkodva fauteilljébe és a csen! getyübe, kijelentette, hogy e becses tárgyaktól csak akkor válik meg, ha megkapja a bizalmatlansági vótumot. Hát teljesítsék a nagy közönségnek ezt az általános ohajtá: sát és nyújtsanak módot magukGrottau, aki eddig némán feszengett ' mellettem, odamutatoct. ' — Látod, az ott az én kis kastélyom. Magánosan áll, egyedül az erdő mélyén • ahol nem zavar senki, Ott élünk csendes kettesben az én kis feleségemmel. Ezeket az utolsó szavakat rendkivüli melegséggel ejtette ki és mosolygott : — Hát szereted a magányt ? — kérdeztem. — Nagyon, — felelte szenvedélyes mohósággal. — Az embereket gyűlölöm mert nagyon rosszak. Hidd el, végtelenül gonoszak. — De igy. a magányban, boldog vagy? — Boldog lennék, ha az aggodalom nem gyötörne a feleségem miatt. — Beteg? — Majd meglátod. De nem is volna csoda, ha beteg nem volna annyi hitvány ármánykodás után. Közénk állt az egész világ. Meggyörték, megrágalmazták, sőt még a halála hirét is költötték. Habozva jegyeztem meg : — Valóban, én is ugy hallottam, hogy meghalt volna és igazán szivemből örvendek, hogy nem igaz. Rekedten, erőszakosan kacagott. — Te persze hitted ! No, nem csoda hisz mindenki elhitte ... De itthon volnánk. A kocsi megállt a magányos ház előtt. Udvara nem volt ennek az erdei kas-