Esztergom és Vidéke, 1897
1897-04-22 / 32.szám
ESZTERGOM es VIDÉKE VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. M e £J e l e] QÍk Vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre Fel évre — — — 6 frt — kr. — — — — 'i frt — kr. Negyed évre — — — l frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetősek, nyiltterek és hirdetések küldendők Városljáz*köz, ^pm\vaft"l}áz. Kéziratot nem adunk vissza. Városunk rendezése és szépítése. Esztergom, április 21. A tél, a tervezések időszaka után következő tavasznak mindenütt, — igy nálunk is — a gyakorlati kivitel megkezdésének időpontját kellene jelenteni. A tavasz immár hivatalosan is megkezdődött s igy egészen természetes volna, ha a télen tervezett munkálatok megkezdésének némi nyomait látnánk városunkban. Főleg állani kellene ennek azokról a munkálatokról, amelyek megkezdésének a természet által kijelölt ideje épen a tavasz : t. i. a parkés kertrendezés, a fásítás, az építkezések stb. E tavaszi mozgalmakból azonban nálunk vajmi keveset látni. Egy kicsit körülnyírják a gömbakácokat, lebotolják a szigeti füzeket, felturkálják a sárt az utcákon, vagy megjavítják azzal, hogy agyagot dobálnak reá : ez a mi tavaszi rendezkezésünk, városszépitő programunk alfája és ómegája. Vagyis tulajdonképen semmi sem történik. Ha megkérdeznénk a hatóságot, hogy mi e semmitevés oka, bizonyosan azt a feleletet kapnók, hogy Az „Esztergom és Vidéke" Ultija. Dal az édes anyámról. Szegény asszony az én anyám, Nincsen neki, csak egy kicsi Vagyonkája ; A fő közte: egy kis gerle, Egy rózsája, meg én jönnék Utoljára. Édes anyám madárkája, Édes anyám gerliczéje Engem pótol. Azt mondja az édes anyám, Hogy én jutok az eszébe, Ha turbékol . . . Az neki az ünnepnapja, Ha engem lát. Hányszor vagyok Addig álma ! . . . .S valahányszor csak elválunk, Ugy csókol meg, mintha többé Soh'se látna . . . Rózsafájának virága, S te jó testvér, az ő kedves Gerliczéje! Pótoljatok nála kissé, Járjatok szegény anyámnak A kedvébe! , . . DOBÓ KÁROLY. ugyan ki gondolhatna akkor pázsitra sárra, virágra, amikor a Lőrinc-utcák, vágóhidak, gimnázium stb. koloszális kérdéseinek megoldásával kell becses fejüket foglalkoztatni . . . Hát ez a mentség teljesen tarthatatlan. Mert a legelfoglaltabb államférfi is talál még időt arra, hogy azon kivül, hogy az ország javát intézi, tiszteségesen megfésülködjék és megkösse a nyakravalóját. A város urainak, akik más egyébre mindég ráérnek, kellene idejüknek lenni arra is, hogy egy-más a város szépítése érdekében is történjék, mert tetszik tudni kérem : >ruha teszi az embert.« Pl. Grácz is csak azután lett Penzionopolis, amikor annak rendezésére, szépítésére az okos és számító stájer szomszédok csinos csomó j ezrest fordítottak. Mi szegényebbek vagyunk ; egyelőre tízesek is elegendők volnának oly munkálatokra, amelyekkel alaposan meg lehetne csinosítani városunk unalmas, szürke, gyűrött üziognomiáját. A nagy, általános rendezés tényleg ki nem vihető addig, amig a csatornázás és lejtmérezés nagy, fontos problémája meg j nem oldatik. Nyár a kapu alatt. — Az ^Esztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — I. Tanács Rózsika még mindig ott ül a sötét kapu aljában. A sötét kapu aljában egy fehér szekrény, egy nagy virágos skatulya. Ott füzögeti Tanács Rózsika az 6 virágbokrétáit. Most is ott ül a fehér pult mögött, világoskék, mosolygó szemeivel, üde, piros ajkaival és érdekes fiatal arcával. És fehér ujakkal, lányias finom Ízléssel párosítja össze a virágjait. Nagyon . sok megrendelése van. Igy tél idején jól esik beülni a sötét kapu alatt, a fehér boltba. A falak faragott fából vannak s köröskörül tükörlapok, üvegszekrények, tele viruló tarka virágokkal. Jóleső, illatos melegség tölti be a kis fészket és egy alacsony fauteille-be dőlve és a szép sugár leány sugáros szemeibe nézve, e'felejtem, hogy tél van. Nyár van, virágos, illatos, szerelmes nyár s madár csicsereg a virágok között, ha Tanács Rózsika fehér fogakkal vidáman kacag. Egy időben azt hittem, hogy nem fog többé kacagni. Ott láttam a templomban Boldizsár József barátom esküvőjén. Karcsú, magas alakja, melyen elegáns fekete foulard ruha omlott le, fejedelmileg magaslik ki a tömeg közül. Es BolA legnagyobb mulasztással azért vádolhatjuk a városi megisztrátust, hogy a szépitészeti szempontból megbecsülhetetlen utcafásitással egyáltalán nem törődik, bár faiskolája bőven szolgáltatná a szükséges anyagot s a régi jó időkben elültetett utcai faszegélyek üdesége és állandósága biztosítékot nyújt arra nézve, hogy a fák megmaradnak nálunk. Elfelejtik a nagy kérdésekben duskálódók, hogy a bulevardszerü íásitás, egészségügyi előnyeit nem tekintve tűzvészek alkalmával a tüz tovább terjedésének legjobb meggátolója, de ha ép szemük van, azt mégis csak látniok kellene, hogy az árnyékos, élőfaszegélylyel biró utca tetszetősebb látvány, kellemesebb sétahely a kopárnál. Mennyivel más képe volna porfelhőbe burkolódzott városunknak, ha például a Simor János-utca, a Buda-utca, a Főút stb. gyalogjáróit véges-végig s mindkét oldalon árnyas, egyenletes fasor szegélyezné. Természetesen nem gömbakác, mert ez a kellő árnyékot meg nem adja. Történie kellene, ha csak ideiglenesen is valaminek a szerencséttizsár József szeme mindjárt megakadt rajta, a mint a gratuláló sokaságon keresztül vezette az ő kis menyasszonyát és nyájasan, bizalmasan integetett. És Tanács Rózsika egy pillanatra gyilkos gyűlölettel tekintett a kis gyermekaszszonyra, de aztán ő is mosolygott s kacér főhajtással viszonozta az üdvözletet. Aztán egyet gondolt és kebléről lefejtvén az ő kis ibolyacsokrát, az előtte állók vállain keresztül oda nyújtotta a kis fehér menyasszonynak, mosolyogva barátságosan s lopva az óriási vőlegényre tekintve, mintha azt mondaná: — Látod, egy csöppet sem bánom. És aztán visszatért az ő kis virágos fészkébe, magára csukta az ajtaját és sirt, sirt keservesen. És kisírtak voltak a szemei három-négy héten keresztül és ha kérdeztem tőle: mi baja ? — azt mondta, hogy szemkatarrhusa van. Ajkairól is eltűnt az örökös mosoly, szomorú volt folyton-folyvást. Ha kérdeztem tőle: Miért oly szomorú ? — azt mondta, hogy édes anyja beteg. — Majd csak meggyógyul, tette hozzá bágyadtan mosolyogva és fonta csüggedten a virágait. Szomorú nyár volt az a kapu alatt. Olyan esős, olyan nyirkos, olyan őszies. Jól tudtam, miért kisírtak a szemei és hová lett ajkairól a mosolygás. De nem volt mivel vigasztalni s mivel odabenn len Széchenyi-térrel is, amely fekvésénél fogva pedig valósággal praedesztinálva van a parkírozásra. Legalább a szobor körül teremthetnének kis ligetet néhány Ízléses törpe bokor — s virággruppal, bár magasabb bokorpartikat is lehetne alkalmazni, mert amig a jelenlegi diszszobor áll ott, semmi ok sincs annak szabad, nyilt perspektívát hagyni. A plébánia-templom előtt van már parkírozás, de mily izlésj telén, célszerűtlen és együgyű ! . .. Jobban boszantja a szemet, mintha homoksivatagot látna ! ! Néhány héttel ezelőtt a kultuszminiszter utasította a várost, hogy legrövidebb idő alatt a gyermekek számára játszóteret létesítsen. E ; kérdés megoldása azonkívül, hogy ! ad acta nem tehető, nagyobb költséget sem igényel. Es mégis néhány hét elmúlt, a játszótérnek meg nyoma sincs. Persze ennek is a kátyúba rekedt »nagy kérdések* az okai. ' Éppen igy semmit sem gondol a bölcs magisztrátus a sétaterekkel, : bár tudnia kell, hogy egy város szimpatikussá, forgalmassá válásához ' ezek nagyon is oda tartoznak, amire egyre esett az eső, egyre tikkadt, szo' moru volt a levegő, hát elhagytam. Nem mentem hozzá egészen a mult tavaszig. Egy havas márciusi este elhaladtam a boltja előtt és kacagást hallottam, Tehát már visszatértek a fecskék ? — Bc1 j mentem hozza. j Valami tejfeles szájú uracska udvarolt ! neki. Vele kacagott oly vidáman, j — Hát meggyógyult már az édes anyja ? — Meg, meg ; hála istennek, már egy hónapja. És oly sajátságosan kacagott. II. Boldizsár barátom mindig víg legény volt. Rajongott a színházért, mert a színházban színésznők vannak. És a gladiator-termetü, babonás nézésű gentri fiúnak nem esett nehezére meghódítani mindenkit, akit meg akart hódítani. Nem került neki többe, mint néhány mély pillantásba és néhány ízléssel összeválogatott virágbokrétába. Ezeket a virágbokrétákat Tanács Rózsika kötögette neki. Nap nap után ott guggolt az óriási fiu a fehér pult előtt s vitte a bokrétákat. Nagyon jó vevő volt, a mellett vidám fiu. Ugy megkacagtatta mindig Rózsikát. Udvarolt természetesen neki is. De Rózsika semmibe sem vette.
