Esztergom és Vidéke, 1897

1897-01-01 / 1.szám

lességei. A hivatalos város működés speciális, csaknem egyoldalú. Anyagilag és erkölcsileg támogatni tartozik minden mozgalmat és intézményt, ami csak valamikép javára szolgálhat a városnak. Bizonyos határon azonban föléled a társadalom kötelezettsége. Azon intézmények létesítésénél, amelyek egy modern városhoz fűzött közkivánalmak tekintetében szükségesek, vagy amelyek egy város közgazdasági haladására hasznosak, de jellegüknél fogfva azokat a hivatalos város vagy nem létesítheti, vagy nem kezdeményezheti. E létesítményeket eddig is városunk polgárságának anyagi hozzájárulása teremtette meg. A jövőben Esztergom város emelkedésére össze kell íogni a két tényezőnek: a hivatalos városnak és a város polgárságának, hogy kezet kézbe téve, egy ösvényen haladjanak a közös cél felé. Múltja megjelölte, jelene megóvta a város centrális jellegét; további munkásságának mértéke, a munkásságot vezető komoly törekvés, akaraterő és lokálpatriotizmus tehetik azzá, amivé fekvésénél, múltjánál fogva lenni kellene : egy nagyobb vidék vezető empóriumává. Addig azonban sokat kell dolgozni, áldozni és teremteni, mert, amint már eléggé meggyőződhettek, magától semmi sem létesül, még egy kis artézi-kut sem. VeridicusPolgári Kaszinó. — Levél a szerkesztőhöz. — Esztergonij december 31. Hosszabb-rövidebb időközökben fölhangzik az a panasz, hogy városunk társadalmi élete, annak pezsgése, élénksége nem áll azon a fokon, mely városunk lakossága fejlettségével arányban állana. Mert a közéletet a társasélettől jól meg kell különböztetnünk. Amaz a lakosságnak a közhöz, a városhoz mint erkölcsi testülethez való viszonyából fejlődik ki, míg emezt a lakosságnak, a családoknak egymás között kellene megteremteni. A közélet élénksége ellen nagyobb panaszt nem emelhetünk. Mert Esztergom lakossága megszokta, hogy a város mindennemű ügyét a magáénak tekintse, (sokszor túlságosan magáénak), hogy azok iránt élénken érdeklődjék, azokat behatóan pertraktálja s döntő alkalmakkor fölemelje helyeslő, vagy tiltakozó szavát. Látszólag igy van ez a társasélettel is. Legalább annak fejlettsége mellett látszik bizonyítani az a körülmény, hogy Esztergom eléggé gazdag jótékonysági és kulturális egyesületekben. Ha azonban behatóan vizsgáljuk a dolgot, csakhamar be fogjuk látni, hogy ez egyesületek túlnyomó részben exkluzív körök, melyek egyes osztályok érdekeit istápolják ugyan, de az általános társadalmi élet föllendítésére kevés befolyással vannak, sőt sokszor megnehezítik az egyes rétegek barátságos közeledését. A társas érintkezést megkönnyítő, politikai és felekezeti szempontokat figyelembe nem vevő, a társadalmi élet fejlesztésére célzó egyesületünk tulajdonképen csak egy van: a Kaszinó. Egy szóval sem állítjuk, hogy ez az előkelő testület nem állana föladata magaslatán, sőt teljes elismeréssel honoráljuk működését, de ha őszinték akarunk lenni, be kell ismernünk, hogy ez az egyesület is exkluzív s igy a rendszerben rejlő okoknál fogva nem tehet többet a társasélet föllendítésére, mint amennyit tesz. Nézetünk szerint rendkívül sokat lehetne lendíteni társas életünkön s a városra magára is igen nagy. haszonnal járna egy teljesen demokratikus alapokra fektetett Polgári Kaszinó alapítása, melynek tagja lehetne vallás- és állás különbség nélkül a város bármely tisztességes, erkölcsileg kifogás alá nem eső polgára. Más vidéki városok példája mutatja, hogy az ott is meglevő úgynevezett Uri Kaszinó mellett elfér, sőt szükséges kellék a Polgári Kaszinó, melynek a városok társadalmi élete igen sokat köszönhet. Az eszme talán érdemes arra, hogy a cselekvésre hivatott faktorok gondolkozzanak fölötte. Omega. § Egy fekete röpirat. A budapesti híres Szent Gellért-nyomdában mely tudvalevőleg a sajtóper-baczilhisok legtermékenyebb kolóniája, közvetlenül a béke szent ünnepe : karácsony előtt egy csak kevés példányban „kézirat gyanánt" nyomott (?) Emlékirat czimü röpirat látott napvilágot, amelyet azonban szerzője nem feledett el „kézirat gyanánt" a napilapokhoz is beküldeni, természetesen csak azért, hogy annak tartalmáról a nagy közönségnek tudomása ne legyen. Szerzője dr. Hajdin Károly, a Szent István társulat ügyésze, néppárti korifeus a ki bennünket is érdekel kissé, amennyiben Kobek István a köbölkuti kerületben az országos képviselőválasztások alkalmával* rajta verte el a port. A vereség Haydin urnák nagyon fájhatott, mert még mindég nem adta ki egészen a beleszorult keserűséget. Tudván, hogy a Szent István-társulat ügyésze is csak ember, gyarló ember, nem igen vennénk tudomást e szomorú lelki állapotáról, ha bosszúvágyában emiitett röpiratában nem azt a férfiút támadta volna meg, aki szivünkhöz nagyon közel s a jelölt felett pedig elérhetetlen messzeségben áll: az ország hercegprímását. Szemére veti a főpapnak, hogy korábbi ígérete ellenére megtagadta támogatását a köbölkuti néppárti jelölttől s felemlíti azt is, hogy a hercegprímásnak a néppárttal szemben elfoglalt álláspontja katolikus körökben (?) általános megbotránkozást keltett. Végül erre a kifakadásra vetemedik; — A pásztor, aki összttett kézzel nézi a nyáját megtámadó farkasok pusztítását, az az Ur szemében nem pásztor, hanem nyájának árulója, kit a fenevadak vérengxései dühükben utóbb magát is felmarcangolnak ! Ez az egy mondat karakterizálja az egész pamfletet s minden választ reá feleslegesnek tartunk. Tudjuk azomban, hogy a röpirat kinós feltűnést keltett a katolikus főpapság körében s maga az iró is megijedt tintájának és tollának fekete munkájától. Az „Alkotmány" egyik közelebbi számában megjelen mosakodása azonban nem enyhíti eljárását s mi bizonyosra vesszük, hogy a főpapság és a katholikus kö zÖnség nem hagyja szó nélkül a reményeiben megcsalódott bukott jelölt személyeskedő kirohanását. A társaságból. Karácsonyi ünnepélyek. Esztergom, december 31. A holnapi nappal a karácsonyi ünnepek, a boldog vakáció véget érnek s megkezdődik újra a szürke, hétköznapi élet. Ssétszálinkóznak az ifjú egyetemi urak, a piroskék kockás zárdanővendék-ruhák újra csak egy tömegben lesznek láthatók napos délelőttekcn, a i is diákok újra hónuk alá vágják a szíjjal össze bogozott könyvcsomót s egyetemi urak zárdaleánykák, kis deákok még sokáig foglalkoznak az elmúlt napok derűs, boldog emlékeivel. Az elmúlt ünnepnapok emlékeiből való alábbi néhány tudósításunk is. Karácsonyest a zárdában. Az esztergomi vízivárosi felső nőnevelő intézetben az idén egész csendben csupán a tanári kar jelenlétében tartották meg a belnövendékek a karácsonyt. December 23-án este hat órákkor a fényesen kivilágított terembe gyűltek Össze a növendékek, hol a pompás karácsonyfa és a meglepően szép ajándékok örömre gyulászták az ifjú sziveket. Mihályfi Fedóra érzéssel, sok gyakorlotsággaí előadott » Karácsonyt cimü szavalata nyitotta meg a szerény ünnepet, azután >Glória in exelsis Deoc cimü három hangú ének következett végre Kóbeltjolán köszönte meg meleg szavakban az intézet fónöknőjének kis társnői nevében azon nagy örömet, mit e kedves estéli mindnyájuknak szerzett. December 24-en délelőtt 9 órakor meghatóan kedves ünnepet tartottak az intézet bejáró növendékei küzül a IV. polgáristák. kik szivük sugallatát követve, csinos karácsonyfával örvendeztették meg azokat a szegény gyermekeket, kik mint minden évben, ugy az idén is az intézettől ruhákat kaptak. A jószivü leánykák összehordtak mindenféle csinos játékokat s annyi sok szép ajándék gyűlt össze, hogy hetven növendéknek a ruhácskán kívül egyébb is jutott. Az ég áldása legyen e földi angyalkákon ! a szive csakugyan tele volt azzal, amit az ajka hangosan elmondott. A szereplő férfiak lázas izgalma fogta el, a politikus lelkesedése és íhlettsége, aki érzi hogy magasabb a többi embernél. Nem volt ostoba vagy elfogult — és most ugy ézezte, hogy az ünneplés, a fehér ruhás leánysereg épp oly joggal megilleti őt, mint a diadalkapu és a fáklyásmenet. Még egy hét előtt nevetségesnek találta volna mindezt, de most csöndesen bólogatott: — A munkát, a szerénységet, a zajtalan küzdelmet jutalmazzák . . . Elvégre hát mindenki megéri az időt, amikor az érdemeit elismerik . . . Boldog lett volna, ha valakinak megmutathatja a Béni ur levelét, de a kupéban egy teremtett lélek sem ült. Mikor Szeghalmon a kalauz egy pillanatra benézett a kupéba, Sólyom mondhatatlan vágyat érzett, hogy legalább ezzel a becsületes munkással szóba álljon: — Mikor volt utoljára Mihályfalván ? — Tegnapelőtt, nagyságos ur, a vegyessel . . . De a személyvonatot még aznap este Petrovácra vittem . . . Sólyom szerényen mosolygott: — Azt hittem, látta a feldíszített pályaudvart . . . Engem várnak . . . diadalkapuval és fehérruhás leányokkal .. . A pákozdi megállónál egy őszszakállu uri ember kapaszkodott föl a vonatra : Kapuváry Béni, akiről a környék legendái azt beszélik, hogy a saját költségére állandó ruhatárt tart fehér moll-ruhákból, nemzeti színű pántlikákból, zászlókból, tollakból s egy kereskedő komolyságával és ügyességével szolgálja ki a hozzáforduló jelölteket. Sólyom, mikor az öreg kortes koíTerje*i kíséretében a kupéjába lépett, meghatva botult a nyakába: — Isten hozta édes bátyám . . . Isten hozta, mondta neki hálásan. Áradozva köszönte meg a hozzája intézett levelet, de a vén Kapuváry egy sündisznó óvatosságával hallgatta az útitársa rapszódiáját. — Minden meglesz, szólott később rezerváltan, a diadalkapu, a bandérium és a fáklyászene ... És a mandátum is meglesz, ha az uramöcsém teljesen reám bízza magát . . . Husz éve választom a követeket és még senkit sem csaltam meg . . . De Július Caesar bölcsen megmondta több ezer év előtt, hogy a hadviseléshez három kellék szükséges: pénz, pénz és pénz . . . — Hiszen küldtem tegnapelőtt ezer forintot! mondta Sólyom kissé megü tődve. — Igenis megkaptam, el is költöttem. Micsoda ezer forint az alkotmányos küzdelemben ? . * : Ezer forintból a tollakra sem jut elegendő és a zászlónyelek, fájdalom, nem teremnek vadon a mihályfalfalvi erdőben . . . Az uramöcsém most további háromezer forintot fog a kezemre adni, hogy a legszükségesebb kiadásaink fedezve legyenek . . . — Háromezer forintot ! kiálltott föl a fukar Sólyom ijedten. — Egyelőre háromezer forintot, a többit majd akkor, ha a körutat bevégeztük ... , Sólyom, aki mindeddig mámorosan gondolt a fogadó ünnep csillogó részleteire, most elgyöngülten dőlt hátra a kupéban. — Minek most erről beszélni, szólt kitérőleg, mikor egyelőre még a kezdet legkezdetén vagyunk . . . Ma elfogom mondani a programmbeszédemet, a többit akkor lássuk meg, ha Budapestre visszatértem . . . A vén kortes erélyesen rázta meg hosszú őszülő szakállát, — Nem ugy van ám az, dörögte keményen, nem ugy, ahogy azt uramöcsém gondolja . . . Előbb a három ezer forint, aztán a többi. A kerület szóba sem áll Nagyságoddal, ha a pénz nincs előre a kezünk között. — Most kell annak megtörténni, ebben a pillanatban ? — Most mielőtt Mihályfalván kiszálunk. — És ha még sem adom oda ? — Akkor? kacagott föl a vén Kapuváry derülten. Akkor, engem úgyse, nem fog átmenni Nagyságod a diadalkapun. Sólyom, mintha valami villamos ütés érte volna, ijedten összerezzent. — Hogyan mondta ? szólott remegve. — Azt mondtam, hogy nem fog átmenni a diadalkapun és nem is fog átmenni, arról kezeskedem ... A fehérruhás leányokat már nem küldhetem vissza, az apát is el fogja mondani a beszédét, de a diadalkapumon át nem bocsátom, azt elhiheti . . . Elmehet mellette jobbról is, balról is, de hogy a közepén nem megy el, azt én mondom ... Ki parancsol nekem a diadaikapuval ? . . . A fenyőket én hozattam az erdőből és a nemzeti szinü szövet árával is egyelőre még én tartozom a boltotnak ... A diadalkapukat nem a szegény ördögöknek találták ki. Elvégre a trottoiron is lehet járni, ha az embernek diadalkapura nem telük. — De hiszen ez a tisztelet és a hódolat jele; szólott a naiv Sólyom bágyadtan. — Ugy van, a tisztelet és a hódolat jele, de a tiszteletet épp oly kevéssé adják ingyen, mint a zsemlét, vagy a császárkörtét.