Esztergom és Vidéke, 1896

1896-02-27 / 17.szám

Esztergom XVIII. évfolyam. 17. szám. Csütörtök 1896. február 27. ESZTERGOM es VIDÉKE Megjelenik hetenkint kétszer: csütörtökön és vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre . ". 6 frt. — kr. Fél évre 3 » » Negyed évre , , 1 » 50 » Egy hónapra — » 50 » Egyes szám áSm- — » 7 » Városi és megyei érdekeink közlönye. Szerkesztőség : Bottyán János utcza Spanraft-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák: d. e. 9—12-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. IC Telefon 59. s z á m. Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Wallfisch- és Haug-féle dohánytőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyvkereskedésében vétetnek fel. -— Minden egyes hirdetés után 30 kr kincstári bélyegilleték fizetendő. Nyilttér ara soronkint 20 kr. A Lörinc-utca. Esztergom, február. 26. (E.) A mult napokban lezajlott városi közgyűlés tárgysorozatának egyik nevezetes pontját képezte a Lőrincutcában a hidépités céljából kisajátított házakból fenmaradt telkek miként leendő értékesítése. Több szónok szóllalt fel e tárgyban pro és kontra, s végre élénk vita után szvazattöbbséggel a telkeknek a város által leendő beépítése és kihasználása mellett döntött a képviselő testület. S igen helyesen. Végre egy egészséges határozat mely hivatva van az eddigi elhibázott és rossz városi finánc-politika — mely immár a 80%-os pótadóhoz vezetett, — helyes útra való terelésénél az első lépést képezni. Mert nézzük csak meg egy kissé az 1896-ik évi költségvetést, valljon ki talál a kiadási tételek között csak egyet is, melynél idővel megtakarítás eszközölhető ; bizony ezek legfeljebb csak szaporodni fognak. Avagy a bevételek közöl melyik tételnél remélhető a növekedés, hiszen ezek meg évről évre kevesbednek, csak hogy többet ne említsek: itt van a legelőbér, mely az idén mindjárt 1100 forinttal kevesbedett. Hová fog ez vezetni, hogy ha igy tart tovább is, hiszen mint már emlitém, úgy is a 80% pótadónál vagyunk. Itt a legfőbb ideje tehát, hogy a város a helyes gazdálkodás terére lépjen, igyekezzék a meglévő jövedelmi forrásait kibővíteni, növelni s a mi fő, uj jövedelmi forrásokat teremteni. Csak ezen az uton lesz képes bevételeit növelve fokozottabb mértékben törleszteni adósságait s apasztani a pótadót. Egy ily uj és jó jövedelmi forrást volna hivatva képezni a kiépítendő Lőrinc-utca is. Mielőtt azomban e kérdés financiális oldalával foglalkoznám, reflektálni óhajtok a közgyűlésen a város által eszközlendő építés ellen felhangzott némely érvekre. Az egyik ellenérvet az képezte, hogy az építésre felveendő kölcsön törlesztési és kamat összegén kívül felsoroltatott mindenféle adóösszeg is. No ez nem egészen áll, mert az 1868. évi XXII. t. cz. 23. §-a értelmében tiz évi adómentességnek van helye, ha egy előbb nem létezett emelet felépítésével olyan gyarapodást nyer, (az épület) hogy ezáltal uj adótárgy keletkezik. Nyolc évi adómentesség adatik akkor, ha elébb fennállott, de a földszinéig lebontott épület helyébe, ó falak vagy falrészek felhasználása nélkül, uj épület emeltetik. » Ugyanezen évi XXIII. t, cz, 25. §-a értelmében pedig illeték alól mentesek: mindazon ingatlan javak, melyek föld- és házadónak nincsenek alávetve. Tehát tiz, illetve nyolc évig sem adó, sem illeték nem fizettetnék, ez pedig lényegesen változtat a felhozott kalkuluson. De tekintve az ezen irányban a legújabb időben benyújtott törvényjavaslatot, alapos a kilátás arra, — hogy mire ez a bérház elkészül, már tizenöt, illetve tizenkét évi adómentességet fog élvezhetni. A másik fő érv volt, hogy nem illő a város méltóságához háziuri ügyes bajos dolgokkal vesződni, de hogy a városnak nem is az a célja, hogy az ilyen jó üzletet maga használjon ki, hanem engedje azt a város adófizető polgárainak és ezáltal az adózó képességet nevelje bennük. A mi a város méltóságához nem illő háziuraságot illeti, akkor ugyanezen az alapon nem volna méltó hozzá a föld- s a rétárverezés, legelő bérszedés, stbvel foglalkozni, mert ezek csak éppen olyan dolgok, mint a házbérszedés. Bár eddig is nagyobb gondot fordított volna a város a jövedelmi források ügyes fel- és kihasználására, akkor nem lennénk ott a pótadőval, hol most vagyunk. Hogy a polgárok adófizetési képességét mi növeli jobban, az-e/ ha biztos és jó jövedelmet hozó értékek kihasználását a város egyes polgárainak engedi át, és ezáltal egyesekben neveli az adozóképességet, avagy a kihasználást önmagának tartva fenn, jövedelmeit szaporítja s ezáltal redukálva a pótadó által fedezendő hiányt, a város összes polgárainak teszi könnyebbé és elviselhetőbbé az adófizetést, erre azt hiszem nem kell felelet, Az „Eszterp és Vidéke" tárcája. ji A JÓ TÖRÖTTEN. Sebektől vérzőn hullottál ölembe S csak enyhülést kerestél keblemen, De mig beloptad magad a szivembe Feledni vágytál csak, szeretni nem. És én meg, ah ! érzem a hervadásnak Fagyos lehelletét az arcodon — Szerelmet bár nem esküvék még másInak, De karjaid közt másról álmodom. RÓZSA MIKLÓS. Farsangi reminiscenciák. — Az »Esztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — I. Ripp husz esztendeig aludt, én csak ötig. Mert alvás az az idő, amit az ember idegenben tölt. De ez az öt esztendő is elég volt arra, hogy amikor újra hazakerültem, tétovázva, szinte ijedten tekintettem körül az ismerős házak között, a sokszor taposott gyalogjárókon, a megterebélyesedett gömbakácok alatt : — Istenem, hát mi történt itten! A házak a régiek, a gyalogjárók éppen olyan kikopottak, amilyenek öt évvel ezelőtt voltak, a gömbakácok rügyeznek, hervadnak, ahogyan akkor is cselekedték, de mások az emberek !... Eleinte feltűnt, hogy egyet-kettőt nem látok a régi alakokból. Megkérdeztem hát, mit csinál X, hogy nem látom sehol ? És felelték, hogy X. nem csinál már semmit; X. már pihen. Megesett ez velem kétszer-háromszor, pedig életerős, fiatal emberekről volt szó, azután már nem mertem kérdezősködni. De egy délután kimentem a temetőbe és elszorult szívvel láttam, milyen hatalmas területtel gyarapodott egy rövidke lustrum alatt a legszomorúbb kert. És nagy igaz az örömöm, ha véletlenül megpillantok egyet azok közül, akiket visszatérésem óta még nem láttam s akikről máinem mertem kérdezősködni: — Nini, hiszen Péter bácsi él még ! Száll az idők patinája, folytonosan száll és kérlelhetetlenül bevon mindenkit a szürkeségével. Hány fekete fürtös fejet hagytam itt és megőszülve láttam viszont ! Hány délceg termet roppant meg azalatt és hány sima homlokon találtam ráncokat ! . . . És mégsem azok ringattak Ripp kollégám elégikus kedélyhangulatába, akik eltűntek, akik megöregedtek, hanem azok akik felcseperedtek. A farsang első bálján éreztem először úgy magamat, mint operettebeli kollegám, a húszéves alvó, aki a piacon unokájával találkozott. Röpködött, hullámzott körülöttem a gazeruhás leánysereg, de ismeretlen volt egészen. S hogy a neveket tudakozódtam, hallottam egészen ismerétlen neveket és hallottam olyanokat, amelyekre régi elmosódott emlékek elevenedtek meg a fejemben. És monologizálni kezdettem magamban, ahogy az öreg emberek szokták, akiknek gyönge már a memóriájuk: — Ahá, hát ez a kis Meluska, aki annak idején úgy megbácsizott engemet ! Az a szép leány ott a hajdani félénk kis zárdanövendék, aki a gyarmati búcsún mindég a legsötétebb sarokba húzódott a mulató, pajkos nagyok elöl .... stb. Csak bámultam mereven, tágra nyitott szemmel, mint annak idején Ripp bátyám s nagyon kellemetlenül kezdtem érezni magamat. Amikor az ember már nem fiatal s még nem egészen öreg, sehol sem találja jól a helyét; sem az öregek, sem a fiatalok között. Hát behálóztam magamat pókmódra egy sötét sarokba és onnan vizsgáltam az egész farsang alatt az uj generációt. Úgy viselkedtem" mint a lelkiismeretes szini kritikus, aki nem törődve senkivel és semmivel behúzódik páholyába s csak a színpadra figyel. A színpadot figyeltem én is, amely ezúttal a Fürdő parkettje volt. Éppen azért részrehajlatlanul Ítélhetek. Hát ki kell mondanom, hogy nem voltam az idei farsanggal megelégedve. Afféle limonádé-hangulatot észleltem a legtöbb mulatságon. Mintha meglanyhult volna a régi kedv, csak pislogna a régi tüz s a szürke közömbösség denevére röpködne a lenge rózsaszín ruhák között! Csupa fáradt csárdás, csupa rövid, konfúzió nélkül való négyes! Hiszen sértette az én fülemet is hajdan a csárdásbeli kurjongatás és a »soha meg nem hálás«, de most meg a szemem volt elégedetlen. Ismerik ugy-e azokat a primitív játékszereket, amelyeken a bébé forgatására körül perdülnek a drótra fűzött marionettek! Így táncoltak némán, gépies tempóban, minden kedv és lélek nélkül a mi szép eleven marionettjeink is. Megfogyott a kedvesen bohém leányok gárdája. Pedig oly fiatal volt az idei kad-* rillok leánynépe, hogy a fedetlen nyakakon szinte kerestem az iskolai Mária-érmet. Nem találtam ott, de a rövidruhás leánykák bájos pajkosságából, ennivaló unformjaiból, kedves szélességéből sem. találtam semmit. Oly komolyak, oly perfekt szalónhölgyek ezek ami tizenötesztendős leányaink, mintha egy-egy sárgahaju angol gouvernant állana valamennyinek a háta mögött. Egy hagyományos tulajdonságuk mindenesetre megmaradt: szépek és takarosak. Hogy szépek, arról nem tehetnek, hogy takarosak, az már az Ő érdemük. Nincs nagy luxus a mi leányvilágunkban s mégis minden idegent elbájolnak a toilettjeikkel. Bennük van a francia nőknek az a speciállitása, hogy egy szalaggal, egy