Esztergom és Vidéke, 1896

1896-02-20 / 15.szám

Esztergom XVIII. évfolyam. 15. szám. Csütörtök 1896. február 20. Megjelenik hetenkint kétszer: csütörtökön és vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 6 frt. — kr. Fél évre 3 • » — » Negyed évre , , 1 » 50 » Egy hónapra — » 50 > Egyes szám ára — » 7 » Városi és megyei érdekeink közlönye. Szerkesztőség : Bottyán János utcza Spanraft-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—12-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft féle ház, hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. Telefon 59. s z á m. Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Wallüsch- és Haug-féle dohánytőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyvkereskedésében vétetnek fel. Minden egyes hirdetés után 30 kr kincstári bélyegilleték fizetendő. Nyílttér ára soronkint 20 kr. Muzsla, Párkány, Köböíkut. ni Muzsla, 1896. február 14 Tekintetes Szerkesztő úr ! Nem tagadom, hogy Párkány jobban a világ közepe, mint Naszály Komárom megyében, de járásunknak nem közope hanem a széle; amely érdekek pedig a megye székvárosához fűzik járásunk minden községét és lakóját, azok manapság, midőn állandó vashíd nyergeli Dunánkat, az év minden részében jobban, mint eddig magában a székvárosban Párkányra való tekintet nélkül felkereshetők és kielégíthetők; nem birok hát becses lapja folyó évi tizenketedik számában a párkányi levéliró úr által az egész párkányi járás nevében keresett, de meg nem talált igazságnak azon alakjáért lelkesülni, mely járási székhelyünk elhelyezésének vitatott szükségességéből kivan arra a konklúzióra jutni, hogy Párkány az esztergomi járásbírósághoz csatoltassék. Vannak már érdekek is mint Párkány kényelme és emelkedése, s ameddig ezek is figyelembe vételt követelhetnek, nem lehet a járás berendezését párkányi cirkálómmal tervezni. A közhivataloknak egy járás területén topografikus célszerűséggel való elhelyezése és a munkának a forgalom arán\ai szerinti megosztása oly tekintetek, melyek sem azt nem engedik, hogy a megyei központ erősebb forgalma által úgyis jobban terhelt hivatalok Párkányt türelmetlenül várják, sem azon tényt meg nem szüntethetik, hogy Köbölkút sokkal inkább szélén van a járásnak, mint Muzsla, mert Komárom megye határa felé már csak a hozzá igen közel fekvő kicsiny Kis-Ujfalu Esztergom megyéé, de azon nagyobb egy pár község is, mely Köbölkúthoz közelebb van, mint Muzslához, határszéli községek Komárom megye felé, amilyenek Szölgyén és Bátorkesz. Ennek a járásnak igazi, sőt csak megközelíthető topografikus központján tulajdonkép egy nagyobb község sem fekszik, de Köbölkút központi fekvésével argumentálni a mellett hogy Párkány Esztergomhoz csatoltassék, mert a párkányi járás központjává úgyis Köbölkút lenne teendő, nem szerencsés ötlet a meggyőző erő tekintetéből; és még kevésbé tarthat igényt, hogy ilyenül elismerjük, midőn arra is figyelemmel kell lennünk, hogy annak az egy pár községnek is, mely Köbölkúthoz közelebb fekszik, Muzsla esztergomi útirányában van; másrészt — nem szólva magáról Muzsláról, mely egyike a megye legnagyobb községeinek — a két Bény, Kéménd, Kőhidgyarmat, Nána, Párkány, Ebed, Béla, Duna-Mocs és Karva mind sokkal közelebb érik Muzslát mint Köbölkútot; Búcs pedig a csekély külömbség mellett szintén mindig jobban szeretheti járása központjának Muzslát. ahová legjobb uton juthat el és rajta keresztül egyúttal Esztergomba, sőt még Párkányba is mehet. A vasút, kérem, nagyon kétes érveket szolgáltathat Köbölkút javára, mert annak a kevésnek az érdekével, aki Köbölkútra a járásbírósághoz vasúton járhatna, szemben áll a többnek Muzslához kötött előnye, akik ide könnyebben eljuthatnak kocsin vagy gyalog, mint Köbölkútra igy és vasúton. Tessék csak Párkányt venni — hisz még nincs Esztergomhoz csatolva — ki fog Párkányból inkább elsőbb Nánáig kocsin vagy gyalog, azután innét Köbölkútra vasúton utazni, ha öt kilóméterrel nagyobb utat tévé Muzsláig jöhet, azután dolgát végezve mehet megint vissza amikor akar a rövidebb uton, holott Köbölkúton, hol minden vonat meg sem áll, órákig várhatna vonatára ? Mert bíz a vasút kérem menetrendét egy járásbírósághoz nem alkalmazhatja, még kevésbé a különböző tárgyalási órákhoz s a közönségnek a járásbíróságnál végzendő egyébb teendőihez. Főtekintetet érdemel itt a honos nép, mely aránylag Köbölkútra is keveset járna vasúton; ilyen vidéki járásbíróságnál, milyen a muzslai, az idegen ügyforgalom aránylag keveset tesz ki, s a pesti ügyvédet legkevésbé genirozza hogy Nánától még húsz percet vasúton megy-e Köbölkútig, vagy kis félórát kocsin Muzsláig, mikor Nánán jó Az „Esster^om gs Vidéke" tárcája Csillagos szép szombat este . . . Erre lépked a menyecske. Mintha nem is földön járna, Olyan könnyű a kis lába ! Kiköszönök az ablakon : — Adjon isten kis angyalom ! — Adjonisten, — mondja, ő is És mosolygunk: én is, ő is. S tovább siet a fák alatt. Gondolatom véle — szalad. S mondogatom, mondogatom : „Adjonisten kis angyalom /* GÁRDONYI GÉZA. Vadászat. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Ha valaki hiszi, hogy vannak a világon olyan asszonyok, kik egy naplóba igaz őszinte gondolataikat írják, s nem azokat, melyekkel hatásra számítanak akkorra, mikor ezt a naplót valaki ugy véletlenül megtalálja, — hát akkor én igen szivesén mondom, hogy azt, a mit itt alább következik, egy naplóból betűztem ki. . .. Tegnap reggel vadászruhában állítottam házi gazdám elé. A fess, kurta szoknyában, mely alól kecsesen kandikált ki a bő bugyogó. Rövid kabátkámmal, kackiás tollas kalapommal. Még a puskámat is bevittem s a földre koppintottam vele. — Gyerünk vadászni, Zsiga bácsi! Az öreg ur majd elejtette a pipáját. — Uram fia ! Hát már az asszonyok is vadásznak. A felesége azonban ugy a pápaszeme fölött nézett reám. Azzal a félig csodálkozó, de majdnem egészen elítélő mosolygással, melylyel a szolid, művelt asszonyok egyszerűen csodának, vagy maskarának tartják azt, a mi az ő világukon kivül esik. — Vadászunk bizony. Ez, kedves Zsiga bácsi az ujabb, modern -női küzdelmek egyik legérdekesebb vívmánya, — feleltem és iparkodtam meg sem látni az öreg asszony mosolygását. Most megszólalt ő is : — Nem modern dolog az, Vera. Ellenkezőleg olyan régi, mint mi magunk. Hát vájjon teszünk-e egyebet ? Tizenhatodik évünkkel kezdjük s egész húszig hajszoljuk a színes, tarka lepkéket, a mi elröppenő álmainkat. Húsztól harmincig férjhez akarunk menni, paradicsom-madár a cél. Harmincon tul ugy esik, hogy aranyfácán az ambíciónk. Negyven éven tul azonban lesülyedünk a vasárnapi vadászok színvonalára: csak ugy kéz alatt szerezzük a zsákmányt. Talán már nem is azért, mert Örömünk telik benne, hanem hogy el ne maradjunk a többitől . . . Ilyen beszédre nincs felelet. — Nos jön, velem, Zsiga bácsi ? Persze hogy jött s mi néki vágtunk a zöldelő réteknek. Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy mi ellen szokás indulni ebben az időszakban, de Zsiga bácsi olyan ártatlanul nézett rám, hogy mégis csak elhalasztottam. Vagy azt hiszi: ugy is tudom, vagy pedig lehet, hogy ő maga sem tudja. Előre ment puhatolózni s kutyája, a cimet-szinü Flóra már keresni kezdett előtte. Addig-addig futkározott, mig végre íme, milyen meredten áll. A fél lábát kecsesen felemeli, mint a zongorázó kisasszony, ki a taktus kezdetére vár, hogy lecsapjon az ártatlan zongorára. Összekapom a szoknyámat, s utána futok. — Vájjon mit lát ? Két, porszinü madarat, melyek meglapultak az avarban. Olyan remegve simulnak össze. Szegénykék. Bizonyosan reggel találkoztak először s megértették egymást. Fészket fognak rakni. Még csak ez után. Tehát még nem civakodtak s nagyon szépnek tartják az életet. De ekkor ekkor egyszer csak rajtuk üt a telhetetlen, gonosz ember. Ah, nem is az ember, aki olykor még is biztosan lö s egy kis villanással véget vet az egésznek, Hanem az asszony, ki már a szó szoros értelmében el akarja puskázni- az idejét. Legyezőhöz szokott, gyönge, tehetetlen ujjaival megbillenti a ravaszt, mi alatt a két madárra céloz. S a szebbiket, a hímet szárnyon találja néhány otromba serét. Kicsöppen a vére s vergődni kezd a durva avaron. A társa pedig, bizonyosan fájó szívvel, de azért mégis tova száll... — Eh! — Hátat fordítottam nekik, aztán csak ugy, a levegőbe kilőttem a puskámat. Fehér füstje nagy foltban festette a levegőt, aztán szétszakadozott és elszállt békésen, derülten, nyugodtan, mint egy kis ház kéményének a füstje. Miért jutott eszembe most épen ez a hasonlat, s miért zsong itt a fülem mellett, át meg átszőve azt a pár mondatot, melyet az öreg asszony röpített felém a mi ős vadász-szenvedélyünk festésére ? A kis ház. Borosné lakott benne, Teri, ez az erős, nagy, csöndes, tiszta lány és Bárdi Pál, kinek falusi kabátja alá nyugtalan, kalandos vágyak szorultak. Bárdi Pál jegyese volt Terinek, kit végre most, miután állást kapott, elvehetett és Boros néni őrizte őket. Nem egymástól,