Esztergom és Vidéke, 1896

1896-07-26 / 60.szám

Aki városunknak anyagi viszonyait szivén viseli és az imént vázolt ténybeli körülményeket elfogulatlanul mérlegeli, érzelemben és gondolatban velünk fog tartani, mert hát a magánérdek felülkerekedése mindig a közérdek hátrányára szokott kiütni, s épp ezért nem csodáljuk ez ügyben panaszkodó adózó polgárok abbeli óhaját, hogy jövőre okvetlen irányt kell változtatni, mely két alternatívában nyer kifejezést: vagy nyugdíjazni kell a kényszerszünetet tartó férjes tanítónőt és helyét olyannal betölteni, aki esetleges férjhezmenetelét állásának elhagyásával egybekötni Ígérkezik, vagy pedig személyenkint csak évi 300 frtot igénylő apácákat alkalmazni, akik szerzetesi minőségükben a városi leányiskolák ellátására épp ugy alkalmasak mint a tanítónők. Egy adófizető polgár. Esztergom egészségügye. Irta : DR. RIGLER GUSZTÁV. III. A szomorú valóság emez ecsetelésével azonban még nem mondtam azt, hogy mindezen segíteni, hogy Esztergomot hazánk egészséges városává tenni ne lehetne. Láttam már sokkal elhanyagoltabb egészségi viszonyonyokban szenvedő vidéki városokat egészségesekké válni pár év alatt. És e csodát csak néhány tekintélyes városatya vállvetett munkája is képes volt létrehozni! Lehetetlen volna-e ez Esztergomban ? Nem ! Rossz kritikus volnék, ha a hibákra csak rámutatni, ha azokat csak gáncsolni tudnám. De nem akarom tagadni azt sem, hogy éppen a fönnebb felsorolt mizériák a legnagyobbak, s igy a legnehezebben is segíthető rajtuk. Első volna természetesen az, hogy a hideg kezet éreztem homlokomon. Pár perc múlva az erdők hajnali hűvössége szaladt át testemen, szemeim kinyiltak. Tisztán láttam magam körül, a szalmaszéken komolyan ült Crassus doktor fantasztikus fekete kabátjában, a szögletben megösmertem ezüstfejű pálcáját. Most értettem csak a hangját, kellemes, visszhangzó bariton volt, a szemei azomban most is zöldek maradtak. Megkönnyebültem. A láz elszállt. — Ön azt mondta, hogy jó orvosnak tart, uram. Ez könnyelmű nyilatkozat, mert kevesen osztják. Tisztelt embertársai inkább félnek tőlem és kuruzslónak neveznek. Miért ? Mert őszinte vagyok. Őszinte mindenek felett. Elhallgatott, csak a szemei telegrafáltak. Megtapogatott, végigdörzsölt, bepólyált és egy kissé meg is boncolt a tekintetével. Miután egy ideig a szemével beszélt, megint átadta a szót a másik szájának. — Néha betévedek egy beteghez, aki panaszkodik, odáig van. Megnézem. >No fiam, mondom, káromkodj egyet, aztán fordulj a falnak. Meg fogsz halni.* Máskor, mikor várnak a betegek, egyet gondolok és kisétálok a budai hegyekbe. Jó a jázmin és a hársfaillat. Már ilyen vagyok. Önnek is őszintén megmondom a dolgot: Kutyabaja, hamar lábra áll és lepingál hálából a kávéházi asztalra: Styxnek. Megmondjam mi a baja? a talaj a város területén belül a további szennyezéstől minden áron megóvassék. Ez pedig csupán azon városrészekbnn járna nehézséggel, a melyekben földmivelő polgártársaink laknak, de azért itt sem lehetetlen. Meg kellene első sorban hatóságilag állapítani azon trágyamennyiséget, a mely egy udvarban egyátalán megtűrhető. A trágyát csakis olyan meghatározott nagyságú és födött gödrökben szabadna tartani, a melyek oldalai és feneke viz- és szennynek átjárhatlan anyagból vannak készülve. Ugyanebbe megengedhető volna az emberi excrementum bevezetése is, ha az illemhely építési módja kellő garantiát adna arra, hogy abból semmi a levegőbe, az udvarba stb. vissza nem kerülhet. A város belső, rendezettebb részeinek talaját az eddigi emésztőgödröknek egyszer és mindenkorra való betiltásával lehetne asszanálni. A kérdés véglegesen csakis oly csatornázással volna persze megoldható, a mely az összes emberi excrementumot vagy a Nagy-Dunába vinné, vagy mezőöntözésre használná. A régi, a Kis-Dunába nyiló és emberi excrementumot odavezető csatornák megfertőzik annak nyáron meleg és csekély vizét, ezek tehát elpusztitandók. Megmaradhatnánk a mai, tisztán csak az esőviz levezetésére szolgáló csatornák, de uj ilyeneket építeni pénzkiadás volna mindazon esetben, a melyekben a megváltozott lejtviszonyok ezt elkerülhetlen szükségessé nem teszik. E végleges csatornázás — azt hiszem — épen a város lejtésénél fogva nem volna technikailag kivihetetlen oly formán, hogy a r>isDuna mentén egészen a Nagy-Dunáig és még ebbe is 30—35 méternyire főgyűjtő csasorna volna fektetendő, melybe a Duna felé haladó és azzal párhuzamosan húzódó utcák csatornái mint kereszthálózat nyílnának bele. Természetes, hogy magas vízállásnál a csatornatartalomnak géperővel a Nagy-Dunába nyomásáról is kellene gondoskodni. A zöld szeme hasonló volt a csipkebokor lángjához. — A szive, a szive. Eltaláltam ? Egyszerre felpattant, nyakába csavarta a kendőjét, simitott egyet csudakabátján és eltűnt. Másnap azonban visszatért. Ismét oda ült a szalmaszékbe és tovább beszélt, mintha csak egy pillanatra hagyta volna el. Ezt mondta: — Hiszen, látja, ha az igazit megtalálta, akkor nem baj. Most nyomja az a száz mértföld, mely közöttük van és ez a tér elég nagy betegség. Hanem vájjon csakugyan az igazi-e ? Én mélyebben gondolkodtam a kérdésről, sok szabad időm van. Mert, fiatal barátom, a fődolog, hogy az ember megtalálja azt, akit az Isten rendelt neki. Mert hiába minden okoskodás: ő rendeli azt nekünk. Megszoktam már, hogy elhallgatott néhány pillanatra. A gondolatai felett tartott szemlét. — Mindenki egyszer életében szerelmes, mondta hangsúlyozva a szavakat. Egyszer, igazán, pótolhatatlanul. Ezt semmiféle masinéria vissza nem hozza és semmi pótszerelem nem helyettesitheti. Ebben a szerelemben ezután elég minden, porrá hamvad és elmúlik. De mennyi boldogság ez a tüz, a Prométheusz lángja, maga az üdvözülés, a kerubok éneke és a hurik paradicsoma, Hanem ki találja meg azt, akivel boldogság elégnie ? Egy fél százalék, vagy annyi sem. Csak okosA város sanyarú vagyoni viszzonyai azonban e nagy befektetést igénylő müveletet most aligha bírnák meg, s ezért a jobb időkre, (de nem századokra) kellene a tervet halasztani. Helyette pótlékképpen éppen ugy kötelezőleg kellene behozni a város belső részeiben a a tőzeg-illemhelyrendszert, mint több vidéki magyar városban az már meg is történt, a melyekben egy társulat a régi illemhelyeket igen olcsón átalakította önműködő tőzegszórókká, s e mellett a teljesen szagtalan és száraz tőzeg és ürülék keveréket ingyen el is szállíttatja a házakból. E tőzeg rendszert éppen kiváló olcsósága és egészségtanilag absolute nem kifogásolható tulajdonságai miatt tartanám egyelőre az egyesitett Esztergom belső részeiben minélelőbb behozandónak. A végleges csatornázást azonban minden körülmény között meg kellene előznie a vízvezetéknek. Azon reményről, hogy a mai kutak vize, s velük a város egészség is megjavul, — mint képtelenségről — le kell mondani. Sajnos, hogy minden célra alkalmas, egészséges és elegendő ivóvizet beszerezni éppen Esztergomnak nehéz feladatnak látszik, mert annak pontos előtanulmányokat kívánó megoldásában egyedül csak boldogult Burány Jánosnak kiváló munkálata áll rendelkezésünkre. Minthogy pedig az építendő uj közkórház ivóvizének mikénti beszerzésére szolgáló előzetes vizsgálatokkal éppen csekélységem volt megbízva, s minthogy azon alkalommal az esztergomi szőlőhegyekben fakadó, igen jóknak híresztelt forrásvizeket egyátalán nem találtam olyanoknak, mint a melyekre ugy a viz minősége, mint mennyiségénél fogva csak csupán a kórházat ellátó vízvezeték is építhető volna, — azt kell mondanom, hogy b. Burány János terve látszik a jelenben előttem olyannak, a mely egyedül jöhet számitésba, s a melynek értelmében az Aranyhegy táján 100—200 méteres fúrással kellene megújítani áz ottani homokkő rétegében fekvő, s a Barát-Kútnak általam is kitűnőnek talált vizével megegyező vizréteget. Es ennek kutatására szolgáló, pár száz forintba kerülő próbafuratással nem csak azt érné el a város, hogy tájékozódást nyerne arról, a hol életeleme : a jó viz rejtve van, de ezenkívül azt is, hogy ez egy forrás az épitendő kórházat jó ivóvízzel azonnal el is látná. Ez annyival inkább szükséges, mert ennek hiányában az uj kórház sem fog megfelelhetni azon feladatnak, a melyre építtetik, mert jó viz nélkül kórház el nem képzelhető. * Ime rövid tervezete azon munkálatoknak, a melyek szerény véleményem szerint a legrövidebb idő alatt végrehaj tandók, ha azt akarja a város, hogy haladása, emelkedése, fellendülése ne csak látszólagos, hanem valóban szilárd alapokon épüljön. Mit ér az uj, büszke vashíd, mit az emelkedő gyárak, mit az uj vasútvonal, ha mindez egy csenevészésnek indult, egészségében a tónk szélén álló, nem szaporodó városnak jut osztályrészül. Hagyjuk már végre abban azt a régi okoskodást, hogy az ember élete csupán csak a legfelsőbb hatalom kezében van, s a betegség ellen nem tehetni semmit sem, és meg fogják látni, hogy nem csak életükért való folytonos remegéstől szabadulnak meg, hanem virágzóvá, testileg és lelkileg is egészségessé fog válni városunk, melyet szeretnek, de a melyet eddigelé pusztulni hagytak! (Vége.) kodni kell egy kissé : a világnak egyezerkétszáz millió nője van és a felülete ötszáz millió négyszög kilométer, amiből annyit járunk be, mint egy gombostű feje. Ilyen dimenzióknál ki merné állítani, hogy feltalálja az igazat ? Ha ön azt mondja, hogy a 3.155,667-ik az, akit az Isten rendelt önnek, akkor megjöhet utána egyezerszázkilencvenhét millió, akiért megbánná ezt a kijelentést. Soká hallgatott. Ez csak a tér, édes uram. Es az idő f Mehetünk előre és mehetünk hátra, ahogy parancsolja. Ha tetszik csak tiz évvel, igen, egy decenniummal. Ha akkor élt volna az, akiért ön mindenre képes volna, akinek lehozná a napot az égről (ezt komolyan tessék venni), akiért ekszcesszusokat követett volna el, amit igy nem tesz meg ? Ma biztosan már elhervadt volna, vagy a más felesége lenne. De ugorhatunk száz évet előre vagy hátra. Ha véletlenül száz év előtt élt volna az ön igazija és azt az arcot, melyért most lángol, azt a szemet, melyet ön most imád, mint az Istent, sose látta volna meg ? Képzelje el ezt! Gondolja meg, hogy ha ő nem volna, ha őt soha nem láthatná, ha nélküle élné ezt a világot! Pedig a sorsnak csak egy apró önkénykedése és Ön száz évvel megkésik. Nos, hát a nem igaz szerelmet kárpótolni tudná ez esetben is, de az igazit — soha! Egész életében érezné, hogy nem tud ráakadni arra, akit keres ; hogy ön hiába A szó'lló'moly. (Cochylis ambiquella Hübu.) Esztergom, július 25. Az >Esztergomi Közlöny* három legutóbbi számában — Kaán János tanár ur tollából — megjelent egy népies értekezlet, mely a szőllőmoly leírásával foglalkozik. él, hogy a szerelme kihasználatlan maradt. Érti ön ezt, édes uram ? . . . Dehogy érti, ön, ugy látszik, birtokában van az igazinak . . . Néhány szót csak. Köznyelven ráunásnak nevezik, ha az ember egy-két év alatt meghidegszik az iránt, akihez életét fűzte. Dehogy az. Mindössze annyi, hogy nem talált rá arra, akit keresett, mert az igaz szerelmet nem emészti el se kor, se balviszály. Azt mondják, hogy a világon minden embernek van egy párja, akivel egész egyforma a gondolkodása, az arca, a szavajárása, sőt minden tette. De akadt-c már rá erre valaki ? Az orvos most nagy szünetet tartott. A szemeinek olyan lágy volt a szine, mint a tengeré napnyugtakor, tekintetéből hiányzott a tüze. Maga elé bámult és hallgatott. Jó időre halkan igy szólt: — Néha a múltba látok. Egy apró, púpos ház villan fel szemem előtt, fekete tornácú. Azon ül egy hölgy csipkekendővel, korzikán kalappal a fején, piros párisi cipőben. A kezén recés keztyü, szépség-legyecske az arcán, magas hajából tornyot formált a fodrász. A kapu előtt egy piros bársony hordszék áll, a hölgy arra felé fordul és gondolkozva bámul a felhőkbe, a jövőbe . . . Crassus doktor hirtelen kiegyenesedett, a pálcája urán nyúlt és mielőtt szólhattam volna, eltűnt a vas-folyosón. Lövik Károly.