Esztergom és Vidéke, 1896

1896-05-28 / 43.szám

1-ör hogy a szobor felállítása körül fáradozott s közreműködött revisnyei Reviczky £fyőzo főszolgabíró, Gsupor István, Sátori Miksa és Mór czemtentgyáros, ifj. Ledergerber Pál, Gurgulics József, ifj. Hartmann Péter, Szolári János, Gabriely János, id. Harmann Péter, Ridly István, Speier József, Zsitvay Endre, Nimmerfroh Vince, Heinczelmann Antal, id. Ledergerber Pál, Meisermann Ferencz, Márkusz Márton, Weinberger Jakab, Ehmfeld'Mór, Trenker Júlia, Fisbein Ignácz, Emfeld Náthán, Szőlősy Jánosné, Kohn Dávid, Weisz Károly, Fisbein József, Nimmerfroh Vincze, Sfökl Dávid, Weisz Ábrahám, Meisermann Károly, Londl Gusztáv, ifj. Ridly János, Komeiner János, Stumpfhauser János, ifj. Mecher István, Zsitvay József, Szalay Béla, Ridly Ferencz, Lóhner Lipót, Wilheim Miksa id. Ridly János, Pracskó József, Lohner Mátyás, Prém Mihály, Burgermeister József, Livan Ferencz, Osztanék Mihály, Weicheler Jakab, Kappenstein János, Klics Pál, Perl Mihály, Weisz József, Pracskó János, Papp István, Majer Ferencz, Dr. Deutsch Ármin, Handler Simon, Perhisz Lipót, Jakobovics Henrik, BajtsGyörgy,

\Wend- land Károly uraknak, kik a szobor felállítási költségeihez hozzájárultak, e hazafias tettükért köszönet szavaztassák. 2. hogy e szobor leleplezésénél a képviselőtestület az elnöklő főszolgabíró ur vezetése mellett, testületileg vegyen részt. 3. hogy a szobor helye „ Árpád kegyének neveztessék el, s végre 4. megbizatást kér arra nézve, hogy e szobrot megőrzés és gondozás végett a községi elöljáróság nevében átvehesse." V

A közgyűlés ezen ritka és magazztos ünnepély emlékét örök időkre ?negörökiteni óhajtván, egyhangúlag a következő határozatot hozza :" „ Nyerges- Újfalu község képviselőtestülete, hálát adva a Mindenhatónak, hogy ezt a drága hazát, Magyarországot, számos veszélyek és küzködések daczára ezer éven keresztül a magyar nemzetnek fenntartotta, fohászkodván, hogy a Gondviselés e szeretett Hazát még számtalan ezer éven át védszárnyaival fedve, bölcs vezetőkkel ruházván fel, kik szilárdítását és felvirágzását biztosítsák — közgyülésileg ezennel a fent megnevezett uraknak köszönetet szavaz, s a szobor helyét. n

Armert a természet nem igazságtalan, kiosztja a maga adományait. De rettenetesen hanyagok a közegei s igy történik meg, hogy az öregségnek kell végre beszállítani azt, amit a fiatalság elmulasztott. Mari nagy buzgalommal iparkodott is minél előbb megöregedni s már is, alig tizenkét éves korában, egészen anyai módon becézte Jenő szomszédot, ki hü volt hozzá mindig, mikor egy kis baj érte. Valami szelid, szomorú, asszonyi sejtésből nem is kérdezett tőle mást, ha felkereste, mint ezt: — No, mi baj, Jenő '? Segíthetek fiam? Jenő megmutatta neki véres arcát: — A lapda tette ! De szét is darabolom még ma azt a lapdát? Mari hamar félre tette a könyveit, vizet hozott és gyógyította a fiacskáját. Mosogatta a vért, gyógyítgatta a sebet és segített buzgón átkozni a lapdát. A vér még egyre serkedezett s a Mari gyöngéd ápolgatása csak nem ért véget, mikor egyszer csak nagyot puffant valami a szoba közepén. A gonosz piros lapda. Önérzetesen, ellenállást nem tűrve. Aztán apró, kecses, csinos ugrásokkal gurult a fiu lábai elé. — Jenő ! Jenő ! Ez a Rika hangja volt s maga a kis babakirálynő is megjelent nemsokára a pád hegy

lc-nek nevezi el, elhatározza továbbá, hogy a leleplezésnél testületileg vesz részt, s végül megbízza Ridly Istvánt, hogy a magyar Haza ezer éves fönnállásának emlékére Nyerges-Újfalu közönsége által az Árpád hegyen emelt szobrot az elöljáróság nevében megőrzés és gondozás végett vegye át.

u Ezután buzdítván elnöklő főbíró a je lenvoltakat, hogy legyenek mindég és mindenkor jó hazafiak, az ülést feloszlatta. A felavatás. A szabadság téren eldördült három mozsár lövés jelezte, hogy a menet a főúton megindult. Ezrivel lepte el a nép a szabadság teret, s magaslatait, hogy tanuja legyen annak a lélekemelő és hazafias manifestatiónak, mely ott megnyilatkozott. Az obeliszk, mely felavatandó volt, tiz percnyire a községtől a szabadságtér lejtőjének egyik magaslatán, egy ötszögletü árokkal övezett régi magyar védmü közepén áll, melyhez 9 vörös márvány lépcső vezet fel. Az obeliszk vörös márványból készült, melynek ízléses kivitelén ujfalusi kőfaragó mestereink munkálkodtak. Elején e felírás olvasható : „Magyarország ezredéves fennállásának emléke" 896—1896 Az obeliszk hátulsó részén pedig ez van bevésve: „Emelte Nyerges-Újfalu közönsége." A kis fensikon, mely az obeliszk körül elterül nyolc milléniumi fa van ültetve, elnevezve Árpád és a hét vezér Álmos, Előd, Und. Kont, Tas, Huba és Töhötöm nevéről. A vezérek neve a fák tövében levő fehér kis jelző táblákon olvasható. Az obeliszk körül, luc-fenyővel kiültetett csoportok vannak, mig a magaslat oldala köröskörül, ezer darab fenyőcsemetével van beültetve. A menetet, a 60 tagú lovas bandérium nyitotta meg, mely után az ujfalusi önkéntes tűzoltók zenekara jött, majd az ujfalusi és piszkei önkéntes tűzoltók vonultak fel kettős sorokban, kiket az iskolás gyermekek és fehérbe Öltözött leánykák követtek, s foglalták el helyüket a magaslat tövében. A milléniumi fákkal szegélyzett és lobogókkal szépen díszített feljárón át nyitott ablak olőtt. Kerek, tejfehér arca megcsillant a virágok közétt, követelő kék szemei villogtak. Egy teljes félóráig volt egyedül, unatkozott és most türelmetlenül kiáltott be: — Jőssz-e már? Jenő! — De hát siess ! — szólt most a fiu is és kirántotta fejét a Mari kezei közül. — Mennyi ideig babrálsz! Siess. Megtörülközött ugy, ahogy és kifelé indult. — A lapdámat! — kiáltott be Rika. A fiu lehajolt, elfogta, megtörülgette szépen és kifutott a kék liliomok, fehér pillangók felé, hol káprázatosan lobogott a kis baba-tündér piros szoknyája. Egy kicsit haragudott, Marira, hogy nem gyógyította meg előbb. Az angyalka nézegetett le a fehérszélü fellegek mögül és este beírta a nagy könyvbe, abba a másikba, melybe a sorsunk folyását Írogatja, külön-külön a két leány neve után, elsőnek tévén, természetesen ő is azt, aki született szépség volt. — Ebből szerető lesz, a másikból feleség. Ezt szeretni fogják, a másik csak szeretni fog örökkön-örökké. Szab óné Nogáll Janka. a menet további része a következő sorrendben vonult fel : Legelöl Heinezelmann Klementin, Hartmann Róza és Szolári Antónia fehérbe öltözött, és nemzeti vállszalaggal díszített három kedves kis koszorús lányka ment, kik után a zászlós anyát ifjú Hartmann Péternét, Benkó Aranka, Nimmerfroh Mariska, Meisermann Karolin és Tomanóczi Vilma, fehérbe öltözött és nemzeti vállszalaggal és kokárdákkal díszített koszorús leányok követték. Ezek után következtek a megyei és városi küldöttségek, majd a meghívott vendégek, kik az obeliszk körül foglaltak helyet. Az ünnepély az iskolás gyermekek hymnusával vette kezdetét, mely után Ridly István jegyző ismertette az obeliszk keletkezésének történetét, a helyet, melyen az obeliszk emelkedik, mely úgymond a nagy római birodalomhoz tartozott, s a mellyen ma Isten dicsőítésére emelt szobrot a hálás honfiúi kegyelet, a magasban, hogy annál közelebb legyen az egek Urához, kihez igy fohászkodva végezte beszédét: Isten áldd meg Hazánkat, koronás királyunkat. Ez után id. Ledergerber Pál a község nevében átadta Reviczky Győző főszolgabírónak az emlékoszlopot, ki annak felavatására Dr. Csernoch János kanonokot kérte fel, minek megtörténte után a főbiró a következő szavak kíséretében kérte fel az elöljáróságot, a szobor átvételére : „Mélyen tisztelt Uraim. Midőn az önök által készített obeliszket melyet imitt ő nagysága szt. imáival felavatott és megszentelt — átvenném, mint e járás első tisztviselője legőszintébb köszönetet mondok önöknek ezen már önmagát eléggé dicsérő önzetlen és hazafias áldozat készségükért. Átveszem azt s biztosítom önöket, hogy annak mindenkor megvédője s ha kell oltalmazója leszek. Egyidejűleg átadom ezen emléket Ny.-Ujfalu község érdemes elöljáróságának vegyék azt át gondozásuk alá; kegyelettel őrködjenek a felett. Annál fényesebb és igazabb bizonyítékát hazafiasságuknak és hazaszeretetüknek— sem a község elöljárósága — sem a közönsége — nem adhatja — mintha e község véne, ifja, apraja és nagyja — kegyelettel ügyel fel ez emlékműre s a körülötte levő fák és ültetvényekre. Éljen a haza — „Éljen a király. " Ezután Reviczky Károly országgyűlési képviselő lépett diszmagyarban az emlékoszlop talapzatához és hazafiúi lelkesedéstől áthatott, következő szép beszédet mondotta: „Állt egy szobor magas hegy tetején, Oly magas volt a hegy, hogy neki a fellegek szolgáltak öv gyanánt s vállán pihent meg nyári délben a nap 1 . . Áll még a hegy, de orma bús rideg. Hol a szobor, mely koronája volt?" Igy keserge koszorús költőnk Petőfi Sándor a „Ledőlt szobor" cimü hazafias költeményében ezelőtt öt évtizeddel, mi pedig e helyen állva még csak tiz nappal ezelőtt is igy sóhajtottunk fel : „Ali e magas hegy, de orma bús, rideg. Hol a szobor, mely koronája lehetne ?" A Vértesek közepén méltóságteljesen emelkedett az egek felé egy hatalmas szikla, mely büszke feje fölött nem egy vihart látott elvonulni. Látta nemzetek alakulását, látta nemzetek bukását. Látta, midőn őseink, egy maroknyi nép, elszánt arccal, bátor szívvel és élesre fent acéllal léptek e főidre, melyet később hazájoknak neveztek el. Látta csurogni a hét vezér karjából a vért, mely egy közös edénybe Összefolyt, hogy mindörökre összetartsa a magyart. Látta minden irányban villogni győzedelmes fegyvereinket, azután látta felragyogni a szent keresztet, mely segítségünkre sietett megtartani azt, a mit megszerzett a kard. Látta Várnánál, később Mohácsnál elhullani legjobbjainkat a hosszú harc alatt; látta a keresztnek elszánt harcát a félholddal s látta azt is és fájdalmasan nézte, hogy miként harcol a magyar ellen a magyar. Szóval látta ezer éves multunk minden dicsőségét s -látta ezer éves multunk minden szenvedését. Jött földindulás : a rengés megrázta a rengeteg serényét, pusztított embert, kidöntött óriási csert, de a szikla falán megtört hatalma ; a szikla mozdulatlanul állott s merészen, kihívón tekintett az égre. A boszus egek büntetni akarván a dölyföt, tüzes villámaikat menydörögve zúdították reá. De a sziklaóriás nem rettent meg a dörgéstől s a meny kövei, mint játszó gyermek ártatlan lapdái pattogtak le márványkebléről. Végre jött az ember, hogy tőrt verjen szivébe ; dolgozott a kalapács, szikrázott a véső, de a szánakozás mosolyánál nagyobb eredményt elérni nem tuda. „Mit akarsz velem sziklaóriással törpe ember?" kérdi a szikla. S az ember igy felelt: „Én veled semmit sem akarok, nekem te nem kellesz ; én, ki hazám iparát szolgálom, csak készséges eszköz vagyok nemzetem kezében, melynek . szüksége van reád, hogy ezer éves multunk határjelzője sjövő ezer éves dicsőségünk útmutatója légy. Hivatásod lesz hirdetni a jelen s jÖ.vő nemzedéknek, hogy ez a föld, melyen annyiszor apáink vére folyt, ez, melyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt". S a szikla engedett; ismét dolgozott a kalapács és szikrázott a véső, s a hazaszeretet kitervezte, a munkás kéz oszlopot alkotott belőle s íme itt van a hegyen a méltóságteljes emlék, hogy fennen hirdesse, miszerint ezer éven át lángoló honszerelmével tartotta fenn e hazát a magyar, s hogy ezerév küzdelmei után : „Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán". Ez oszlop, mely még sziklakorában látta Árpád apánk bejövetelét, látta Hunyady törekvő hadát, büszkén emelkedik az égnek s jelzi azt, hogy a magyar ezer éves múltjára büszke lehet. Vörös színével fennen hirdeti, hogy e hazát nem ugy koldultuk össze s nem is kaptuk ajándékba senkitől, hanem őseink, egy, számra kicsiny, de vitézségre nagy nép, bátorsággal szivében és karddal kezében, szerezte azt meg s piros vérével áztatott minden talpalatnyi tért. S e földön, hol élnünk s halnunk kell, honfivér áztatott minden rögöt s e vérrel ázott főidből nőtt ki szabadságunk fája, melyet az ezer év alatt sokszor megcsonkítani akart durva kézzel zsarnoki hatalom, de ilyenkor mint egy-ember állt talpra az egész magyar nemzet, patakként ontotta a honfivért s minden kiömlött csepp vér csak uj sarjakat nevelt. S miként edzi az acélt a tüz, ugy edzette a magyart is a harezoknak tüze. A kardra tapadt vért, más vérrel mosta le. Hej ! gazdag aratása volt gyakran a halálnak. Apa fiával s unokájával együtt harczola s az igaz ügyért együtt is hala, de a haldoklók mindegyikének az volt végszava : „Éljen a szabadság ! Éljen a haza !" Ritka népnek adatik meg ezer éves alkotmányos mult s mi is csak ily önfeláldozó hazaszeretettel tudtuk magunkat fóntartani s tudtuk magunknak a hazát megtartani ezer éven keresztül s bár feltétlen a bizalmunk Magyarország védasszonyában, Szűz Máriában, kinek oszágunkat szt. István első apostoli királyunkfelajánlotta, mégis csak ugy lehet reményünk, hogy hazánk a második ezredévet is megérheti, ha a hazaszeretetben nem fogunk lankadni soha. Én bízom a magyar nemzetet ezer éven át megtartó magyarok Istenében, hogy sziveinkben a hazaszeretet tüzét kialudni nem engedi. Biztatóul int felém e méltóságteljes emlékoszlop is, melyet a honfiúi kegyelet a legerősebb alapra, a hazaszeretetre emelt s melyhez azon reménységünk fűződik, hogy be fog teljesedni a legnagyobb magyarnak, gr. Széchényi Istvánnak, azon jövendölése, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz." Majd imára kulcsolt kezeit az ég felé emelve igy imádkozott a magyarok Istenéhez : „S hogy ezen jövendölést az Isten teljesedésbe menni engedje, emeljük tekintetünket az egek felé s imádkozzunk Istenünkhöz imigyen. Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel bőséggel, Nyujts feléje védő kart Ha küzd ellenséggel!