Esztergom és Vidéke, 1895

1895-11-14 / 91.szám

kormánybiztos és Káldy igazgató egyénisége és az általuk inaugurált czéltudatos vezetés, amelynek köszönhetjük majd, hogy a «magyart királyi operaház nemcsak magyar lesz, hanem első és egyetlen mííintézet is, amivé eddig csak a véletlen tette, mert t. i nincs más. Nopcsa báró finom müizlése, fenkölt, a hazai művészetért rajongó lelkülete, párosulva az uj igazgató odadó működésével, szakértelmével, valóban oly tényezők az operaház vezetésében, amelyekkel nagyon sokat lehet elérni. Az összműködés magvának csirája már kiütötte fejecskéjét, s bár egyelőre csak szerény zsengék láthatók, de ezek olyanok, hogy biztosan nagy, terebélyes, viharral daczoló életerős fa fejlődik belőlük. A jó gazda és ügyes kertésze elvetette az egyik magot, a magyarság magvát és ime, amiben sokan kételkedtek, megfogamzott. A magyar müzene művelői előtt megnyílott a fényes hajlék. Van már otthonuk az eddig árva, mostoha gyermekeknek. Müveik egymásután látnak napvilágot s oly pártfogásban, oly gyengéd istápolásban részesülnek, hogy a szerető kezek segítségével veszélytelenül tehetik meg az első utat. E mellett azonban a régibb müvek bemutatásánál is oly körültekintéssel, annyi értelemmel járnak el, hogy ma már megkedveltették a közönséggel azt a müintézetet, amelyet sokan még csak nem is oly régen, legalább gondolatban, már magtárnak szántak. De még más örvendetes jelenséget is észlelhetünk virágzásnak induló operánknál. Valami hiányzik, a mi pedig eddig meglehetősen buján sarjadzott: a protekczió rút dudvája. Megadják mindenkinek azt, ami megilleti. Pedig eddig az volt a szokásban, hogy elvették attól, akit megilletett s odaadták az érdemetMidőn a lovas közelebb ért, Holdvilág azt mondta : — Nem Demjén, hanem Gyula. Piroska nem szólt semmit, a vállát vonogatta. — Pista nem jött el ? kérdezte a fiatal ember. — Nem, felelt durván Piroska. Különben miért kérded azt tőlem, mi közöm nekem hozzá ? A fiatal ember nevetett. — Bizonyosan megint összevesztetek. Most is, tudom, te vagy az oka. Na, ne félj semmit, holnap elhozom és kibékülhettek. — Vidd, ahová akarod, szólt Piroska, mit bánom én ! De hát te is jobban tennéd, ha a dolgod után látnál s nem gorombáskodnál velem. A bátyja kaczagva csóválta meg tollas kalapját s elvágtatott. Ok is visszafelé indultak. Rettentő hőség volt. Hazaérve, Piroska ismét ledült a divánra s ott feküdt ebédig. A szobaleány hivta őket ebédelni. Piroska nem mozdult. — No gyere, unszolta Holdvilág. — Eredj csak, nem ebédelek. — Miért? — Fáj a fejem. — Már megint ? Följött az édes anyja is. lennek. Ez a módszer már csak borús idők lidércznyomásának emlékeként él. Meg is látszik a személyzeten. Odaadó buzgalom, rendszeres lelkiismeretes működés, szigorú kötelességérzet költözött be oda, ahol eddig ennek ellenkezője lakott. De nincs mit csodálni rajta, ha oly példák után indulhat a személyzet, mint a kormánybiztos és az igazgató és derék vezérkaruk : Erkel, Grossman, Mader és a többiek. Olyan most az alap, amelyre a jubiláris kiállítás idejére tervezett működést s azután a folytatást leteszik. Tagadhatatlan, hogy a személyzet összeségében vannak még egyes hiányok, de az intézetet vezető szakértelem bizonnyal rövid idő múlva meg fogja találni a kellő kiegészítést. Hanem azért a meglevővel is bátran kiállhatnak. Oly tervezetet állítottak össze a kiállítás idejére, — és ezt a jövőre nézve csak előlegül, hogy bátran a sorompóba állhatunk vele s nem kell szégyenkeznünk az idegenek előtt. A magyar müvek egész sorozata fog akkor már tanúskodni a magyar műzene létezéséről és fejlődéséről olyannyira, hogy hála érte a vezetőségnek, a németek mintájára cziklusos előadást rendezhetünk magyar művekből. Összeállítják a legelső magyar dalműtől kezdve a sorozatot, kiszemelik belőlük a legjobbakat, — rövid idővel ezelőtt ki hitte volna, hogy már ennyire vihetjük — s időrendi sorban elő fogják adni a magyar müveket. Képe lesz ez a magyar müzene múltjának és jelenének, fejlődésének, haladásának. Természetes, hogy eme programm az előadandó müvek illő kiállítása következtében, pénzáldozatokba fog kerülni, de reméljük, hogy a kormány, mely minden jót és szépet oly bőkezüleg istápol, ezúttal sem fogja megtagadni azt, amire a műintézet a mostani kezekben mindinkább érdemessé válik. S ha megadja, oly meglepetés éri a szinház látogatóit, a minőre eddig nem igen merhettek még csak gondolni sem. Eme meglepetésekből izlelitőül már megkaptuk a legelső magyar zeneszerző, Erkel Ferencz egyik operáját, a »Bánk-Bánt. < Ily korhű kiállításban, igy előadva látni e müvet, remélhetni ama szerető gondosságot, melyet most szenteltek eme zenei remeknek : méltó büszkeséggel tölt el mindenkit s jóleső reménynyel az intézet jövőjére nézve. A -hazai művészet minden oldalról való istápolását említettük s csak kiegészítésképpen hozzuk fel azon tényt, hogy Nopcsa báró és Káldy elvül állították fel, hogy a személyzet létszámában történő változásoknál kiváló figyelemmel lesznek hazai erőkre, a mennyiben ezek rendelkezésre állanak. Es ez helyes is igy. De nemcsak a jelenről, hanem a jövőről is hasonlóképpen gondoskodnak az által, hogy az intézethez kötik és istápolják a tehetséges kezdőket s ezzel megvetették alapját ama reménynek, hogy nem sok idő múlva teljesen magyar ensemble tolmácsolhatja a magyar dalt. Addig is azonban, a mig eme örömnap elérkezik, minden lehetőt megtesznek hogy az előadásokon kikerültessék a többnyelvűség. Azon tagoknak, kiket eddig édes hazai nyelvünkön csak nagy ritkán hallottunk kötelességükké tétetett, hogy szerepeiket fokozatosan áttanulják magyarra. Nagy lépés ez már a magyar ensemble felé. Ezen kivül az előadások kerekededségén a most uralgó katonás fegyelem is segit, a mely szigorúan megjelöli mindenkinek helyét és kérlelhetetlenül meg is követeli, hogy azt mindenkor pontosan, lelkiismeretesen be is töltse. A jelen vezetőség megadja mindenkinek a mit megérdemel, de meg is követeli, a mikor joga van. S ez a szigorú fegyelem, amely azonban sohasem fajul zsarnoksággá, hanem csak a gyermekeit gondosan őrző atya lelkiismeretességének kifolyása, megnyilatkozik nemcsak a falak között, hanem kihozza gyümölcsét a a közönség elé, a mely mindjobban méltányolva a vezetőség és személyzet odaadó buzgalmát és lelkesedését, melegebb pártolásban kezdi részesíteni ama műintézetet, a mely eme pártolást megérdemli a mostani vezetés keze alatt ezzel fogja megszolgálni, hogy európai színvonalon álló magyar előadásokat fog nyújtani. Ez biztos reményünk s vigaszunk a mult keserűségéért! CSARNOK. A Zeta-leányok. — Nem jösz ebédelni ? — Nem. — Akkor gyere le, Jcttike, hagyjuk magára. Jetiké igen különösnek találta Piroska viselkedését. — Szeszély, csupa szeszély, mondta magában és elrémülve tapasztalta, hogy mindent, de mindent megeszik, ami a tányérára kerül. Ebéd után ismét elálmosodott. Az ebédlő divánjára dőlt egy pillanatra s csak akkor ébredt föl, mikor nénje ozsonnára költögette. — Piroska nem jön ? kérdezte. — Nem akar. — Még fáj a feje ? A néni szokottjóságos mosolygással szólt: — Nem kell bántani. S újra telerakta Jettike tányérját, maga is jóétvágygyal látván hozzá. — Most meg velem jösz a kertbe s fölolvasol nekem ebből a könyvből. Igy telt az idő vacsoráig. A vacsorára lejött Piroska is, szótlanul leült a székére. Midőn Holdvvilág kérdezte : — fáj még a fejed ? — zavart mosolygással borult a nyakába és megcsókolta. Aztán megint olyan volt, mint máskor, sokat fecsegett s még többet kaczagott. A pusztán hamar szakad le az éjszaka. Most még világos nappal volt s egyszerre csak csillagos lett az ég, s a szemhatáron felbukkant a hold. Hűvös, hideg re váló szellő kerekedett, mely megborzongatta a könnyüruhás leányokat. Megcsókolták a kövér mamát, jó éjszakát kivántak a fiatal embernek, aki a közel faluba készült egy kis duhajkodásra s fölmentek a szobájukba. — Ne gyújtsunk gyertyát, szólt Piroska. Kihajoltak az ablakon, ugy bámultak a fekete messzeségbe. A kert, a puszta, a tanyák mind egy fekete árnyékba vesztek, mely fölött a csillagos ég terjeszkedett. Tücsökczirpelés és távoli kocsizörgés hallatszott s ahogy a két lány egymást átkarolva belebámult a sötétségbe, szivüket egyszerre járta át szorongató fájdalom. Holdvilág könyei csöndesen peregtek végig az arczán, amikor halkan, föl sem tekintve súgta : — Én tudom, hogy miért sirsz. Piroska erre görcsös zokogással a nyakába vetette magát s fuldokolva szólt: — Jó volna meghalni, meghalni szeretnék. Mint gondos mindeneketértő anya simogatta meg Holdvilág a zokogó gyermekfőt. — Nem kell meghalni, suttogta, levegő változás, csak levegőváltozás ! K. T . . . s. — Monda. — Zetalakán túl nem messze, magas szikla tetején állott hajdanában : Zeta vára. A ki arra jár, még ma is láthatja ennek a várnak a romiadékát. Nem sokkal azután, hogy a magyarok a keresztény hitre kezdettek térni, építtette ezt a várat egy Zeta nevü büszke nagy ur. Pedig lent, a hegy tövében, a Cselo völgyében, gyönyörű palotája volt — olyan, hogy messze földön nem volt párja. De Zeta, hogy rá ne erőltethessék az új hitet, fényes palotáját földig romboltatta s a hegy tetejére épitett egy várat. — Oda menjen, kinek az élete nem kedves! Zetának két leánya s egy fia volt. A leányok vele laktak a várban, hanem a fiu ritkán ült otthon. Háború volt akkor a magyarnak az élete. Nem ült otthon, a ki kardot tudott forgatni. Esztendő-esztendő után mult cl, mindenféle hirek jöttek a fiatal Zetáról, — csak ő nem jött haza. Egyszer az a hire jött, hogy meghalt a csatában, — akkor az apja elsiratta. Másszor az a hir jött, hogy áttért az uj hitre, — akkor az apja megátkozta. — Inkább halt volna meg a hittagadó! — mondotta az öreg Zeta, s többet a fia nevét nem volt szabad kiejteni. Hanem a fiu egyszer mégis haza ment. Mikor nem is gondolt senki rá, fölvágtatott a várba, fehér paripáján. — Vissza ! — kiáltott az apa, — őseid hitét elhagytad, nem vagy az én fiam ! Mondotta szeliden a fiu : — Ne üzd el fiadat, apám ! Inkább térj át az uj hitre te is. Aztán a testvéreihez fordult, a kik épen arany himet varottak. — Ugy-e, ti is követtek az uj hitre engem ? Feleltek a leányok : — Mi megmaradunk az apánk hitében. — Hallod ? — kiáltott az öreg Zeta. — Ki a házamból! S im halljatok a csudát, ebben a pillanatban megdördült az ég, megingott a szikla, hogy összeomlott a büszke vár. maga alá temette Zetát s két leányát — csak a fiúval volt az Isten. Fehér táltosával leugratott a vár faláról s nem történt semmml baja. Összeomlott Zeta vára s eltemetődött — nemcsak Zeta, de vele a tenger kincs is. Az omladékok között nehéz vas-ajtók alatt van Zeta kincse — s ezek a vasajtók megnyilnak minden Szent-György napjának az éjjelén. Azóta sok száz esztendő eltelt s SzentGyörgy napján sok ember próbált sze-