Esztergom és Vidéke, 1895

1895-10-24 / 85.szám

A stréberségrol. Esztergom, okt. 23. Mindenki stréberség gyanújába keveredik, aki kidüllesztett mellel jár s büszke alakja mintha ezt mondaná : Itt vagyok, kötelességtek engem észre venni. De nem minden önérzetes fellépésű ember stréber, Vajda János, a büszke poéta bizonynyal nem stréber. Ellenben az alázatosság mázával megkenve találunk szervilis, hízelgő, talpnyaló strébereket, akik antischambrirozással, a nagyok előszobáinak taposásával lettek valamikké. Én nem tudom a srébereknek melyik fajtája a veszedelmesebb. A stréber életelve az : >Ej nem érdemes tisztességes munkával gyötörni magunkat. A tisztességes munkát megvetik és elnyomják. A ki a munkája után akar érvényesülni, az naiv, mindent a hiúság mozgat ma. Találd el a hatalmasok hiúságát s tied a jövő.> Ez a stréber logikája. S megszületik társadalmunk egy élősdi speciese, akinek elve mindenképpen előre s vagy ököllel nyit magának utat, vagy hajlongó hátgerinczczel, ha fölfelé stréberkedik, de nyit okvetetlen. Es szerencsétlen társadalmi berendezkedésünk egy rettenetes hibája, hogy a stréberek mind okosak és müveitek; aki nem művelt, az esze természetes furfangjával tör előre a szédelgések tág mezején. Az utóbbi azonban csak a kisebb kaliberű stréberekhez tartozik s csakhamar elveszti lábai alól a biztos talajt összeütközésbe jut a büntető törvénykönyvvel s az igéret földe helyett a börtön révébe evez. A stréberek veszedelmesebb fajtája a tanult és okos elem. Az ilyen stréber nagy aparatussal fog hozzá a munkához, kiváló szellemi képessággel rendelkezve, előbb^társadalmi pozíciót, de nem ám munkát teremt magának, ahol megveti lábát és a — Ott viszi a viz a városi jegyző diákfiát! Sárgára vált egy pillanatra a segitségül siető gazda arcza, megállott a szive verése. A városi jegyző az ő legnagyobb ellensége volt, tudta ezt mindenki a városban. Bosszantotta és üldözte őt, mert józan gondolkodásával nagyon is vigyázott, hogy ne tehessenek a városházán semmit a felső részen lakó gazdák érdekei ellen. — Jegyző uram, most nagyon megfizethetném a kölcsönt, csak azt kell mondanom, hogy nem tudok úszni és pár perez múlva a halak a Duna fenekén üveges szemmel, kíváncsian fogják nézni, hogyan kerül az ő birodalmukba a te fiad. — Egy pillanatig igy gondolkodott Bálint bátyámuram, azután az akkora már odasietett emberek remegése között befutott ugy, amint volt a Dunába. Még a mikor katona volt, megtanult úszni. Most jó hasznát vette. Biztos karral szelte ketté a hullámokat és egyre közelebb jutott a gyerekhez, akit már kétszer felvetett a viz. A mikor harmadszor felbukott, Kurdi uram nem engedte többé lemerülni és öt perez múlva a fiu, aki bizony sok vizet ivott már, künn feküdt a part puha füvében. Az egybegyűltek megéljenezték az élethonnan gyanútlanul folytatja üzelmeit. > Bella gerant alii, tu felix Austria nube, namquae Mars aliis, dat tibi regna Venus, — tartják — a stréber is. Jól házasodni, stréberség első neme, a közpályán stréberkedni ez a becsvágyóbb, veszedelmesebb tér. Mikor a stréber valamely társadalmi pozicziót elfoglalt, akkor viszszatartózhatlanul fog haladni a maga utján. Társadalmi poziczió alatt ne munkát tessék érteni. Mikszáth pompásan találta el a stréberek működési körét: lázasan gruppirozzák a semmit tevést. Cselekvéseinek takarója a munkakör, de ő ebben a munkakörben nem a czégérnek festett munkát kultiválja, hanem veszedelmes pók hálóját szövi és megcsalja kortársait, sokszor a történelmet. Mert akárhány stréber oly ügyesen álezázta szellemi sivárságát és életének meddőségét s nagy polezra jutva, oly ügyesen tudta a mások érdemeit a magáénak vindikálni, hogy nevét, mint alkotóét jegyzi föl a történelem, pedig nem volt egyéb, mint stréber. Vakmerősége elsimítja a legveszedelmesebb dolgokat, dölyfe a gyöngébbeket megfélemlíti vagy alkalmazkodó alázatossága és arczátlan hazudozása tőrbe ejti a hiszékeny embereket. A becsületesség szürke emberei el sem merik képzelni, hogy a tehetséges és nagyhangú férfi, aki lángoló szavakkal festi a hazaszeretetet, az eszme, az igazi humanizmus fönséget, lelkétől e ragyogó ideálok idegenek legyenek, mert gyakran a stréber az erkölcsiség és becsületesség mezébe burkolva, megérett a börtönre s romlott, czinikus lelkébeu a nemes eszmék idegenek, csak ajka hirdeti, de lelke gúnyosan nézi a megcsalt tömeg érzelem kitöréseit. S igy halad a stréber s élvezi az élet gyönyöreit. Amit a tisztességes mentőt, aki sietve ült fel kocsijára és siettett haza övéihez. A városban egy hétig nem beszéltek egyébről, csak arról, hogy Kurdi uram a legjobb ellenség, ezt mondotta a jegyző is, aki ezentúl nagyon hallgatott Kurdi Bálint szavára. * El-e még Kurdi bátyámuram ? Nem tudom. Mik lettek gyermekeiből, akiket olyan tisztességesen neveltetett, hol találhatnám meg őket ? Talán messzire vitte őket egymástól is, tőlem is a sors, vagy ugy lehet, naponta találkozom a Jóska gyerekkel, aki talán ur, hivatalnok, de nem ismerjük már egymást. Lehet, hogy össze is nézünk, amikor elmegyünk egymás mellett, de mégis idegenek vagyunk egymásnak. Ám azt az egyet tudom, hogy az öreg, ha most találkoznék velem, melegen megrázná 2I kemény munkában eldurvult kezével kezemet és az ő mély hangján mondaná : — Ne dicsérjen ugy ki, édes uram! Tettem, amit tettem, hogy nyugodtan éljek, tiszta lelkiismerettel halhassak meg. Azért, mert csak szűrben járok, patkós csizmát viselek, lehetek én is becsületes fia hazámnak ! . . . Sajó Aladár. ember csak hírből ismer s ami legtitkosabb vágyát képezi, azt 6 könynyedén megszerzi. Elegáns fesztelenseggel jár, forgalomba hozza, szellőzteti nevét, élvezi a hírnév dicsőségét, lovagias és becsületbeli kérdésekben ítélete kérlelhetetlen s az az első rendű strébert <in flagranti* megcsípni nem lehet. Már az el van végezve ! A stréber mint a közélet vesztesége fog meghalni, s a következő stéber-utódnak, a hipokritának gyász-szavakkal kell elbúcsúznia a társadalom halottjától. A Takács Zoltán-féle pózolok ostoba stréberei hurokra kerülnek hamar, az igazi stréber ilyenkor igy monologizál: -— Mit akartál, te ostoba ! CSARNOK. Mementó. Irta. Tordai Pál. A gránitsziklás hegy lábát sötétkék tó hullámai mosták körül. Ugy lejtettek fel s alá, mint tündérleánykák valami kőszobor istenség előtt. A tó szinén sudár csónakok suhantak. Kaczkiás Öltözetű hölgyek és urak forgatták bennük vigan a pirosra festett evezőket. Messziről ugy látszott, mintha csodás alakú nagy madarak rebbentenék a viz felett szárnyukat. A partról ugrott ki a nagy vendéglő verandája. Napos oldalán függöny volt alábocsájtva, hogy az ott egybegyűlt társaságot legkisebb kényelmetlenség se zavarja ! Le is ragyogott a mulatókról az érzés, hogy örömmel szürcsölik az édes jelent, megfeledkezvén a mult bajairól s a jövő veszedelmeiről. — O milyen boldogság! — kiált fel egy ábrándos asszonyka, — ilyen vidéken tölteni a nyarat! Ez a tó valósággal olyan, mint az örök ifjúság vize ! Máris érzem, hogy pár évvel megifjodtam ! — Pedig nagysádnak semmi szüksége sem volt erre ! — felel udvariasan egy tetőtől talpig gyapjúba öltözött ifju. — Most kaptam levelet szegény barátomtól — szólal fel egy széles vállú ur — hogy 30 fok R. van a városban. Olyannyira, hogy a tinta kiszáradt tartójában s csak a homlokáról lecsurgó veritek tette ismét folyékonynyá ! Rivalló nevetés követé e túlzást. Megérzett e kacajon, hogy a tudat: mások ki vannak zárva az ő örömeikből, éppen nem szállitja le ezek értékét. Uzsonna ideje érkezett. A társaság megszaporodott. Azok is bejöttek, kik az ebédutánt dolce siestára használták föl. Frakkos pinczérek kávéval szolgáltak. A kávéhoz mézzel, vajjal és finom süteményekkel. Az urak egy része szivarra gyújtott és kártyázni kezdett. Mások sör mellett politikai nézeteket fejtegettek. A kisasszonyok himeztek és fürteltek a fiatal urakkal. A fiuk a rácsozathoz dőltek s hangosan vizsgálva bírálták a csónakázók ügyességét. Az asszonyok pletykáikat cserélték ki, vagy pedig előadták bölcs tapasztalataikat a konyha és cseléd körül. Általános derült hangulat. Minden arcon a jólétnek öntelt ragyogása. Egyszerre heves szélvonat sivitott végig a verándán. A kártyák repültek, a himzések összegabalyodtak, asztalkendők lobogtak s csészék csörrentek. — Vihar jön ! — kiálták a gyerekek. — Nálunk mindig igy kezdődik ! — magyarázta komoly arczczal a szeretetreméltó főpinczér. Mind odasietett a könyöklőhöz. — Még csak ez hiányzott ! — kiáltá fel az ábrándos szemű asszonyka. — Még a természet is nagysád kedvében jár, — vágta vissza a szellemes udvarló. De valóban érdemes látvány volt. A még imént sima habokat remegés futotta át. A hullámbarázdák mind mélyebbre vájódtak. Taréjukról vad tajték sziporkázott alá. — Megeredt a zápor s a messzi hegyoldal visszhangozta a bömbölő mennydörgést. — Jaj, mi lesz a csolnakázókkal ? ! — rikitá egy éles hang s a teli szívvel bámulókat sajátszerű félelem fogta el. — Ne tessék aggódni ! — nyugtatá meg a kedves mosolyú főpinczér a vendégeket. — Azok bizonynyal az első fenyegető Jel láttára partra szállottak í A feleletet tudomásul vették s most versenyezni kezdtek, ki talál szebb s hangzatózabb jelzőt elragadtatása kifejezésére. — Ki hinné erről a kis tóról, hogy ily szenvedélyes tud lenni ! — Akár csak némely emberi sziv, ha széttöri az illemszabta korlátokat ! Felesleges megmondani, hogy a párbeszéd kik közt folyt. Most mind sűrűbb felhők gomolyodtak. A sötétség terpeszkedett, mint valami óriási denevér. — S ha valaki mégis a tón rekedt r — fordult egy kíváncsi az előbbi magyarázóhoz. — Akkor menthetetlenül el van veszve í A tó partja oly meredek, hogy ily viharban kikötni lehetetlenség. Mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottak fel. Örültek, hogy ők legalább biztonságban vannak. Hirtelen megrázkódott a verenda alja. Poharak csörömpölve hullottak le. Valami hatalmas tárgynak kellett odaütödnie. — Nincs semi baj ! — csititá a főpinczér nyájasan az izgatottakat. — Egy csónaknak leszakadt a kötele s a szél ide verte! Most vakitó villám szelte át a levegőt. Száz fej kihajolt, hogy lássa az ijedelem okozóját. Valóban egy nagy csónak himbálózott vadul a verenda lábánál. A főpinczér is közömbös pillantást vetett reá. De megdöbbenve hátrált. — Baj van ! — szólt sápadozva. — Mi az ? Beszéljen ! — követelték reszkető hanggal. — Az evezők be vannak akasztva !... — No és? — S ez annyit jelent, hogy a bennülőknek nem* volt idejük kiszállni és . . . — És ! ! — És igy az áradatban menthetlenül elvesztek ! A csodálkozó érdeklődés egyszerre megszűnt. A vendégek zaja elnémult. Egymásután visszavonultak. Az ábrándos asszonyka bosszúsan kapaszkodott a gyapjas ifju karjába. — Menjünk! — szólt daezosan. — Még itt sem élvezhet az ember zavartalanul ! — Goromba legény ez a tó ! — vígasztala olvadó hangon kísérője. A verenda üres lett s a főpinczér — összerakván a szalvétákat — gúnyosan pislogatott az ijedten távozók után. HÍREK. Esztergom, 1895. okt. 23. — Mindenszentek napja. Míndenszenszentek napja az idén péntekre esik,' amiért is Vaszary Kolos herczegprimás főegyházmegyéjének katolikus hiveit a böjt alól felmentette, megengedvén a húsételt.